b.cermidoff blogja - Az igazgyöngy

Pont négykor a szőke bosszantó berregésre ébredt. Mintha egy megvadult orrszőrnyíró szárnyra kapott volna. Ráadásnak ez a dolog teljes erőből odavagdosta magát a csillár burájához. Így az egész hangzavar leginkább egy kortárs zenei műre emlékeztetett. A legrosszabb helyen és időben, mert a szoba lakója ettől a műfajtól irtózott leginkább.
A szőke zsibbadt félálomban tapogatózott az olvasólámpa kapcsolója után a sötétben. Végre meglelte. S lőn világosság. Legalábbis hangulatvilágítás. A szőke megpróbálta engedelmességre bírni leragadással küzdő szemhéjait és feltekintett a zaj irányába. Valami hatszögletű izé hisztizett a tök sötét villanykörte körül.
- Mi a szösz lehet ez ? - méltatlankodott. - Egyáltalán hogy meri... ez az én szobám és itt csak én jelenetezhetek...
Jobban szemügyre vette az ismeretlen objektumot.
- Jé, ez pont olyan, mint egy mandzsettagomb. Úristen, lehet, hogy egy biorobot ? Na, ne már !
Erre az ijedtségre teljesen felébredt. Nagy megkönnyebbüléssel és kis bosszúsággal tántorgott oda a nagymamától örökölt szekrénykéhez. Kinyitotta a legfelső fiókot és kivett belőle valami ezüstösen csillogó, kőkeményre töppedt csomagocskát. Néhány másodpercig küzdött a felnyitásával. Végül foggal feltépte.
- Végre hasznát veszem ennek a vacaknak. - vigyorodott el.
Az emberi nyál megtette hatását. A régóta halottnak hitt parfümös zsebkendő életre kelt. Minden átható Krasznaja Moszkva illatban úszott.
A csillár új tartozékára azonban ez semmilyen hatást sem gyakorolt. Egy pillanatra sem állt le produkciójával.
A szőke jobbra-balra köpködött, hogy megszabaduljon a bukétól. Szégyellősen nézett körül, mintha attól tartott volna, hogy valaki meglátja. Elővette a sarokból a kis sámlit és reszketeg lábakkal ráállt. Szertehajtogatta a pézsét és íves kézmozdulattal keresztezte a hívatlan vendég röppályáját.
- Ééés igen! Most megvagy! - sóhajtotta átszellemülten győztes mosollyal.
Azzal lekecmeredett a sámliról. Kiment a mellékhelyiségbe és lazán bedobta keze terhét a wc-be. Azonnal le is húzta. Majd alaposan kezet mosott, szellőztetett a hálószobában és elégedetten aludni tért.
Azt álmodta, hogy megnyert egy díjat a plázában egy illatszer gyártó és forgalmazó cég nyereményjátékában. Boldogan vette át a tömeg szeme láttára. A dobozon azonban csak kínai írásjeleket és cirill betűket látott. Tanácstalanul bontotta fel. Ahogy az ajándékot próbálta kivenni, véletlenül megnyomott rajta egy gombot. Valami ijesztő, rovarra emlékeztető tárgy bukkant elő a selyempapírból. A cucc hirtelen arcon fújta egy kimondhatatlanul büdös parfümmel és nagy berregéssel kiszabadult a kezei közül.
Izzadtságban fürödve ébredt a rémálomból. Rákancsalított a digitális órára, ami hajnali 4 óra 36 percet mutatott. Elviselhetetlen bűz ütötte meg orrát. Pontosan olyan, mintha a zöld dió és piszkos esővíz szagát keverték volna a nagyi kölnijébe.
Káromkodva, émelyegve kapcsolta fel a kis fali lámpát. Megrökönyödve vette észre a párnáján zizegve ide-oda pattogó apró ízeltlábút...

Több hónapos lelki szemetes kiképzésed után minden szinglik nagy példaképe, Signora Bella Díva házhoz rendel. Végül is ráérsz. Hiszen nyílt titok, hogy neked soha semmi dolgod nincs. Legalábbis ő nem tud róla. És ami az érdeklődési körén kívül esik, az nyilván nem is létezik. Tisztában vagy vele, hogy nem vendégségbe mész. Ez lesz a vizsgád. Másfél órát utazol hozzá a zsúfolt városon keresztül. Amikor megérkeztél, rögtön üvöltözik veled, mert 5 percet késtél. Aztán vedd megtiszteltetésnek, hogy a tiszta ünneplő ruhádban beülhetsz a többéves kosz közepére. Mert hogy az olyan elragadóan spontán. De csak vigyázzban, mert ott semmi sem a tied. A kutya, a macska, az fontos. A házigazda szinte rád sem néz, végig velük van elfoglalva. Bájosan mosolyog, hogy neked ezt meg kell értened, mert ők a gazdi mindenei. Végre veled is törődik. Szót enged neked és ismét ordít, mert nem olyan dolgokról beszélsz, ami őt érdekelné. Mégis perceket tölt azzal, hogy sértő szavakat keresve, paranoiás műgonddal végigfésülje a mondanivalódat. Egyáltalán hogy mered ezeket a kifejezéseket használni efféle hangsúllyal és ilyen sorrendben? Dühöng, hogy hiába tartotta rettegésben miattad az étert hetekig, képtelen voltál rászokni arra, hogy szolgálatkészen a mobiloddal aludj. Persze ő még egyszer sem kísért el a szomszéd sarokig. Elvégre ő naggyon' elfoglalt. Fontos személy. Bölcsész végzettséggel naponta félműszakban gurguláztatja a szemeit a Luftballonkiszurkáló Vállalatnál. Téged pedig egész nap otthon esz a fene. Főzni, mosni, takarítani, bevásárolni, "gyerekezni", beteget ápolni, az nem munka. Más megcsinálja meló mellett is. És különben is, minek törje magát miattad? Te sokkal távolabb laksz tőle, mint ő tőled...

Repedezett falú kút

kőkávájánál

bús, elárvult torzó,

néma bálvány áll.

A hajdani delnőnek

se keze, se lába.

Egy romantikus balek

bújik oldalába.

Ágon ül a holló,

kornyikál, beszél.

Fényes tollát pelyhezi

őszi, kerge szél.

Visszhangozza lenn a táj

s fenn a lenge lég

kormos göncű gyász-bohóc

gúnyos énekét.

Voltam én a bolondod.

Jól mulattál rajtam.

Elszálltam e rémálomból,

mint egy kósza dallam.

Hiába sírsz.

Szemeid maró könnyben úsznak.

Nékem adatott tálentum,

nem pedig Vénusznak.

A jancsihal

- Előfordul az ilyesmi a legjobb családban is, egyszer mindenki életében. – vigasztalta magát a víziszörny.

Néhány perce jött egy nagyobb hullám és ahogy nekiverődött a szikláknak. Leszakadt egy kődarab és pont ráesett a vizek nagyhatalmú urának úszóira. Most ott rostokolt a parton, ahol a visszahúzódó tenger hagyta. Épp arról álmodozott, hogy jött egy ember, megsajnálta és visszadobta a tengerbe. Pont mint a mesékben. Még a tüskéitől sem félt…

És tényleg jött is. A bibi csak az volt, hogy ügyet sem vetett a mi álmodozónkra. Nem úgy a kutyája. Egyenesen odament a szörnyhöz, aki nem tűnt nagyobbnak két gyermek ökölnél, ám a mérge képes volt megölni egy egész falut. A pitbull azonnal megérezte ezt. Körbeszimatolta, undorral leköpte, majd megfordult, felemelte bal hátsó lábát és levizelte.

- Na ez szép volt! – méltatlankodott magában a szörny. – Hiába, most, hogy bajban vagyok, nem kellek a kutyának sem.

Arra gondolt, amikor még rettegett kalózként járta végig az óceánokat. Mindenki ismerte és respektálta is apró mérete ellenére. Messziről felismerték a fején meredező gesztenyebarna tüskeerdőről és a falfehér testéből világító haragzöld szemeiről. Még az úszóin is irtóztató fájdalmat okozó méregmirigyek voltak. A szörny nem tartozott a sunyi, alattomos orvvadászok közé. Sohasem szorult rá, hogy kőnek, fának vagy növénynek álcázza magát. Büszke is volt rá, hogy mindig bátran, szemtől szeme küzdött meg ellenségeivel és a betevőt is így szerezte meg.

- Ja, ja – búsongott, - ez volt ám a szép világ. Még egy napja sem gondoltam volna, hogy így fogom végezni. Ha néhány órán belül nem jutok vízhez, nyomorultul kiszenvedek. Holnap már úgy fogok kinézni, mint egy bagolyköpet…

Ebben a pillanatban valami ismerőset vélt felfedezni. Egy átlátszóan világos, rózsaszínes-fehér folt közeledett a part felé a sekély vízben.

- Á, már csak ez a nyavalyás albínó hiányzott! Remélem, nem vesz észre. – gondolta a szörny.

De az ismerős csak közeledett. Pontosan feléje tartott. Áttetszően zöldes szemeit egyenesen rá szegezte. Odaevickélt hozzá és meglocsolta a szájában hozott vízzel. A jancsihal volt az. Isten tudja, hogy ragadt rá ez a csúfnév. Sokak szerint azért kapta, mert sápatag színe miatt úgy világított még az erős tengeri félhomályban is, mint a szentjánosbogarak az éjszakában. Szegénynek volt elég baja a szépséghibája miatt. Senki sem akart vele párosodni. Végül is ki a fene szeretné szaporítani az ilyen, hazajáró lélekre emlékeztető tüneményeket? De szerencséjére pont ezért nem kívánta meg egyetlen ragadozó sem. Olyan gusztustalan volt, hogy mindenkinek elment tőle az étvágya. Egyébként jámbor jószágként tengette életét. Ám az apró porontyokon és a hozzá hasonló, békés teremtényeken kívül senki sem állt vele szóba. A tengeri hal babonás népség hírében állt. Úgy tartották, nem hoz szerencsét. Ezért messzire elkerülték.

Félelem nélkül közelített az élő rémálom felé.

- Most újra elmegyek vízért. Hamarosan visszatérek.- mondta barátságosan.

A szörny csodálkozva nézett vissza rá. Nem volt hozzászokva az ilyesféle bizalmaskodáshoz. Haragudott és kissé röstellte is magát

- Micsoda szégyen! – zúgolódott magában. Pont ez a lúzer talált rám ebben a megalázó helyzetben! Még jó, hogy senki sem veszi komolyan ezt az eleven turhát. Különben már az egész tenger itt tolongna és uszonysugárral mutogatva röhögne rajtam.

Teltek-múltak a percek, az órák és a jancsihal szorgalmasan hordozta az éltető vizet a bajba jutott kalóznak. Mert hogy a tenger népe így hívta a szörnyet, aki a lelkiismeretes segítség ellenére egyre kétségbe ejtőbb állapotba került.

- Kitartás – biztatta a jancsihal, - a felhők erősen gyülekeznek. Hamarosan jön a vihar és megmenekülsz. A hullámverés majd kiszabadít a kő alól.

Azzal visszafordult még egy adag vízért. Mire visszatért, a szörny furcsa, alélt álomban feküdt az enyhén nedves homokon. A jancsihal közelebb kúszott hozzá és elkezdte locsolni. A szörny már önkívületben volt a rosszulléttől és amikor felriadt, teljes erővel beleszúrta szabadon levő méregtöviseit. A jancsihal megremegett.

- Többet nem jövök, barátom. – mondta elhalkuló hangon. – Rám már nincs szükséged. Odafent az égben elkezdődött a háború.

Elhalványuló szemeivel még egyszer visszanézett a szörnyre, aztán betántorgott a tengerbe és elmerült.

- Nem vagyok a barátod! – dohogta a szörny, majd kétségbeesett szemrehányással hozzátette: a szentségit, ostoba, megátalkodott, kötöznivaló bolond… Tudhatta volna, hogy ez lesz belőle. Miért nem vigyázott… miért nem? Most én is itt vagyok védtelenül, mert legalább egy napba telik, mire újratermelődik az az átkozott méreg.

Megélénkült a szél. Hatalmas cseppekben kezdett esni az eső. A hullámverés is egyre erősödött. A haragvó tenger egyszer csak kitépte a szörnyet a kő alól, amely órák óta fogságban tartotta. A kalóz minden tüskéje kitépődött. Úgy nézett ki, mint egy jól megtermett, csupasz ebihal. Még káromkodni sem volt ideje, mert egyszer csak feltűnt valami borzasztó dolog. A szörny nem számított a gyávák közé, de ettől ugyancsak megijedt. Igyekezett megtartani lélekjelenlétét.

- Lássuk csak. – szedte össze gondolatait. – Már találkoztam ehhez hasonlóval a folyó torkolatában, a híd pilléreinél. Viszont az nem emelkedett ki a vízből legalább húsz emelet magasságba.

Ebben a pillanatban azonban utolérte a gyorsvonati sebességgel száguldó jelenség és magába szippantotta. Hirtelen egy gigantikus centrifugában találta magát, amelyben egyszerre összekeveredett tér, idő, anyag és feloldódni készült a semmiben. Teste és lelke kétségbeesetten kapaszkodott egymásba.

- Ennek nem szabad megtörténnie! – bizonygatta magában a szörny. – Nem halhatok meg azzal az utolsó emlékkel, hogy megöltem egy jótevőmet. Úgy tudom, ha belekerülök egy ilyen örvénybe, akkor hagyni kell, hogy lehúzzon a fenékig.

Megpróbált úgy helyezkedni, hogy maga alá lásson, de a sátáni körhinta esélyt sem adott neki erre. A kalóz iszonyatos rosszulléttel küszködött. Minden érzéke elhagyta.

- Ki látott már ilyet, hogy egy magamfajta született sósvízi lény tengeribeteg legyen? –tréfálkozott magán.

És ebben állt a győzelme lényege. Humora még ekkor sem hagyta el. Felül tudott emelkedni a helyzeten. Újra összeszedte magát és rendezte gondolatait.

- Szóval, a szokásos recept nem működik. Lefelé nincs út. Nem baj. Lehet, hogy ennek nincs is vége, mert valahová a végtelenbe nyílik vagy talán egyenesen a pokolba.

Erre a gondolatra összerezzent. Vissza próbálta szerezni a tárgyilagosságát.

- Akkor hát nézzük meg a tetejét…

Feltekintett és látta az irdatlan magasságban levő vízhártyán átszűrődő gyenge világosságot.

- Igen! – örvendezett. – Ez az ég! Most megvagy, haver! Megragadlak a töködnél fogva!

Egy kis szünetet kellett tartania, mert a testére ható erők miatt borzalmas fájdalmakat élt át. Úgy érezte, mintha minden atomja egy mérföldesre nyúlt volna ki.

- Most számolni fogok. Nem diktálhatsz nekem.

Tekintetét végig felfelé emelve belekezdett. Alig, hogy kimondta a hármat, a pokoli táncos irama lassulni kezdett. Szorítása öleléssé lágyult. Vízteste kivilágosodott és mozgása ringatózó dülöngélésbe ment át. Majd szinte álmatagon belehasalt a tengerbe.

A szörny legalább negyven lábnyit röpült, de szerencsésen landolt. Boldogan nyugtázta életben maradását.

Az érzékszervei eleinte nem nagyon akartak engedelmeskedni neki. Percekig kóválygott a megtépázott hínárszigetekkel és elszórt haltetemekkel tarkított tengeren. Végül nagy nehezen működésre bírta egymástól függetlenül is mozgatható szemeit és reszketegen körültekintett. A vihar túlélőit annyira megviselték a történtek, hogy fel sem ismerték a tüskéi nélkül. Bátor érdeklődéssel közelítettek feléje. Felszabadult jókedvvel integettek úszóikkal. Örültek annak, hogy vége a viharnak. Mások udvariatlanul félresodorták, amihez ugyancsak nem volt hozzászokva. Majd mindenki továbbsuhant a dolgára.

Végre felnézett. Az irdatlan örvény helyén nagy páraoszlop gomolygott, amihez egy karcsú szivárvány támaszkodott. Alatta valami ezüstösen csillogó úszott az égen. A szörny az élesebb kép érdekében próbálta még jobban összerendezni zabolátlan látószerveit.

- Azannyát’ – böffent fel ámulattal, - azt hittem, hogy ez az egész csak egy legenda, amiről a madarak szoktak fecsegni.

A fényív alatt hatalmas repülőhal csapat vitorlázott el méltóságteljesen. A szörny hunyorított egyet. Valamit észrevett.

- A kurafi, jól kicselezett – vigyorodott el, - hát él mégis…

Az égi halraj élén ott fehérlett a jancsihal, testén a sebekkel, amiket a szörny fullánkjai ejtettek rajta. A tűző napon minden csepp vére izzó rubintként ragyogott rajta…