b.cermidoff blogja - Az igazgyöngy

- Sorry! - mondta Tunya és ügyetlenül megpróbálta kinyitni a kalitka ajtaját. 

De a keze változatlanul remegett. Igyekezett szabadon engedni a madarat, ám mire észbe kapott, az keresztülpréselte magát az idétlen szerkezet rácsain és kiszállt a résnyire nyitva felejtett szobaajtón.

- Mondja, maga miért olyan ügyetlen? - méltatlankodott a Főnök. - Csak szép szavai vannak, de a valóságban mindig elcseszi. Nézze ezt is meg. Maga barom meg még azt hitte, hogy ha törődik vele, akkor már kiengedheti a szobában és itt fog maradni. Ez meg, miután mindent felzabált, elrepült és másnak kornyikál.

Tunya csak ült leverten egész nap a négy fal közt. Nem csinált semmit. Pedig kint szép idő volt.

- Szellőztessen már! - ripakodott rá a Főnök. - Megfulladok ebben a bűzben! Aztán menjen, keressen Houdini helyett egy másik alanyt!

Tunya kinyitotta az ablakot. Amint hátralépett, betolult a szellő szárnyán a frissesség. Szinte teste volt a szélnek. Érezte a lég domború hátát, amint kezéhez nyomakodott és elsurrant tenyere alatt mint egy láthatatlan nagymacska. Hirtelen megakadt egy dologban a keze. A valami lesodródott a puha hűvösség tetejéről, nagyot csattanva zuhant le a földre. A madár volt az...

És jöttem.

A kötelékek meglazultak.

Két kézzel engedted el

az ernyedt múltat.

Ígérd meg,

hogy másról nem énekelsz többet,

nem adsz helyet

a kényszerű köröknek

és még mielőtt

e zombi ismét fejedre nőhet,

eltaposod

a régi szeretőket.

Hódíts hűtlenül,

emlékük feledve.

Ne fűzzön láncra

tested ezer nedve,

mely visszahúz

a disznókhoz a sárba.

Maradj inkább

szabad, számkivetett árva.

Szálanként fojtsd meg álmaid,

mielőtt kiherélnének.

Egyetlen kísértés maradhat csak,

maga az élet.

- Az asszony azt mondta, hogy menjünk innen el. Azt akarta, hogy kertes házba költözzünk. Pedig milyen szép itt. Egy kőszirten lakunk. Panel-sziklán. Igazi sasfészek. Nem adnám ezt a kilátást a világ minden kincséért sem. Nappal olyan, mint egy óriási vadászles. Mert hát zöldövezetben lakunk. Éjjel meg ragyog az egész táj, mint a gyöngyökkel kivarrt fekete bársony. Felül a csillagok, alul a lámpák milliárdjai. Nekem senki ne mondja, hogy a talajszinten beinhalált vizelet és okádékszag egészségesebb, mint itt ez a friss hegyvidéki. Mert hát falun minden út a kocsmából vezet haza. És mind a más ablaka alatt… És az éjszakák egyetlen zaja az összevissza tántorgó részeg korhelyek gajdolása… Ilyen a tizediken nincs. Hiszek az egyetlen igazi városi legendában. Mégpedig abban , hogy olyan emberből  soha sem lesz paraszt, akinek az elődei három generációra visszamenően városi prolik voltak. A vér nem válik vízzé. Sasból nem lesz földigiliszta. Nem nézem én le a vidékieket, csak azt mondom, hogy belőlem pocsék gazda lenne. Megfulladnék egy kertes házba bezárva.

Különben is rémtörténeteket hallottam erről a témáról. Egy munkatársam elcserélte házra a lakhandit és egy hétre rá vadidegenek bemásztak az ablakán. Mindenét elvitték, ami nem volt odaszögelve. Még a félig érett gyümölcsöket is leszedték a fákról. Amikor később kutyát vett, a szomszédja megmérgezte azt, mert állítólag lopkodta a baromfit. A hab a tortán az volt, amikor valamelyik éjszaka egyszerre lovasították meg a kocsiját és a biciklijét. A rendőrség soha sem találta meg egyiket sem. Szóval a kollégának sokba került az a kertes ház. Megmondom őszintén, hiszek neki, mert megbízható, jó srác. Most mindene odavan, mert ezek után a felesége is otthagyta a gyerekekkel együtt. Ott ül egyedül az üres házban.

Valahogy én nem akarok ebbe a nyomorba leköltözni. A városi rablóknak legalább arcuk van. Azok nem tudnak csak úgy eltűnni a ködben. Mert itt minden kő beszél. Ott meg csak a süket pusztaság vesz körül.

De most abba kell hagynom, mert az asszonnyal megyünk a bankba és utána találkozónk van az ingatlanossal is…

Azt mesélik, Királygyalogfalván van egy ház, aminek a tetején mindennap órákig fenn  ücsörög a tulaj. Fura alak. Csak akkor jön le onnan, amikor eszik, iszik, szüksége van vagy dolgozni megy. A faluban mindenki úgy hívja, hogy a sas-ember. A városból jött és évek óta nem tud megbékélni a hellyel, ahova költözött. De marad, mert szereti a feleségét, aki súlyos szívbetegsége és asztmája miatt nem bírja a panelt …

Az öreg megtörten bámult a márvány szarkofágra. Mikor harminc éve megalapította az építkezési vállalkozását, nem gondolta volna, hogy túléli a nagyobbik fiát.

- Ostoba kölyök, ostoba, ostoba…- ismételgette magában könnyek közt és ököllel rácsapott a kőlap tetejére.

Arra gondolt, hogy megátkozták. Mert hát ugyan melyik normális vállalkozó gyereke lesz zöldpárti aktivista? És vajon melyik megy tüntetni pont a konkurencia építkezésére, hogy megvédjen néhány istenverte fát?

- Ha ez nem történt volna meg, akkor most Teo nem lenne pár szál deszkára rászögezve, bebetonozva itt. – gondolta.

Giuseppe Malocchióról, becenevén Joe bácsiról az összes közeli ismerőse tudta, hogy maffiózó és hogy mocskos pénzekből hozta létre a cégét.

Ebben a percben azonban nem volt más, mint egy gyenge vénember, akinek kicsúszott a talaj a lába alól. Igyekezett méltósággal viselni sorsát. Nem játszotta meg a bosszúra éhes, sebzett apaoroszlánt. Csendesen gyászolt.

A mauzóleum megépítése után azonnal kegyhellyé vált. Teót a helybeliek mártírként kezelték. A Malocchio családot mindenki tisztelte a környéken. Giuseppe, azaz Joe bácsi nagyon népszerű volt a falusiak közt jótékonykodása miatt. Nagy összegekkel támogatta a járási iskolákat, árvaházakat és kenyéradója volt szinte minden szegény családnak.

De most e váratlan, szomorú fordulat után kénytelen volt átgondolni jövőbeli terveit. Jacopo, a második fia Amerikában tanult és dolgozott a chicagói rokonok vállalkozásában. Az újvilág messze volt, túl a nagy óceánon és ezt a forrófejű ifjoncot teljesen elvarázsolta vadnyugat. Esze ágában sem volt visszajönni az óhazába. Márpedig meg kell tennie a család érdekében. Meg is fogja tenni, ha törik, ha szakad…

Amint ezen jártak az öreg gondolatai, egyszer csak hangos veszekedés zaja ütötte meg fülét. Azaz csak Chiro, az ajtónálló hangoskodott valakivel, akinek alig lehetett hallani a hangját.

- Mi a baj? – szólt oda az öreg. – Megmondtam már, hogy tizenegy és délután egy óra között nem lehet látogatni a mauzóleumot. Az az idő a családé. Mondd meg a látogatónak, jöjjön vissza később.

Némi tanakodás zaja után visszakiabált a testőr.

- De signore, ez egy csavargó. Piszkos, mint a disznó. Esküszöm, sosem látott se fésűt, se borotvát. Azt’ idejött mezítláb egy slafrokban. Nem tudom elküldeni. Azt állítja, most van itt dolga.

- Vajon miféle sürgős elintéznivalója lehet itt egy ilyen idegennek? – töprengett magában egy pillanatig Joe bácsi.

A gorilla próbálta elhessegetni a hívatlan vendéget vagy legalábbis távol tartani a családi kriptától.

- Nem tágít innen. Mit tegyek, uram? – kérdezte idegesen.

- Hagyd csak. Majd én beszélek vele. – legyintett a keresztapa és elindult a kijárat felé.

Mikor kiért, valóban egy hobó várta, amolyan mozgó szentképféle, amilyen száz szám kunyerált baksist az országban a templomok körül. Viszonylag fiatal kora és furcsa ruházata ellenére mégis kétségtelen tekintélyt sugárzott.

- Mit akar itt, jóember? – kérdezte Joe bácsi. – Nem látja a feliratot, hogy ilyenkor zárva van a mauzóleum a látogatók számára?

Az idegen ráemelte szomorú tekintetét.

- Én ismerlek titeket megfogantatásotok előtt óta.

- Hú, micsoda kenetteljes duma. – gondolta homlokát ráncolva az öreg maffiózó. – Ha bolond is, nem lehet akárki. Rendben van, majd elintézem én. Nem abból a fából faragtak, hogy ne bánjak el vele. De, csak finoman, nehogy egy másik átok is ráragadjon a családra. Egy halott elég volt, túl sok is.

Belenézett a csavargó barna szemeibe.

- Látom, maga valami guruféle. Tudja, a múltkor itt járt nálunk maga a dalai láma. Még ő is visszament a szállodába öltönyért, nyakkendőért, mert megértette, hogy ide pendelyben nem lehet bejönni. Mégis csak egy rendes hely, ahova az emberek azért érkeznek, hogy leróják kegyeletüket.

- Beszélni akarok veletek. – válaszolta komolyan az idegen.

Az öreg megpróbálta lebeszélni a maradásról.

- Jó, jó, de ne most. Értse meg, efendi vagy mi, hogy nincs itt az ideje…

Ekkor rátévedt pillantása beszélőpartnere kezeire. Meglátta rajtuk a mély sebeket. Hiába próbálta leplezni megdöbbenését.

- Áá, szóval maga olyan, mint Pio atya… Nézze, izé… testvér, vallásos katolikus ember vagyok. Tisztelem az Istent. De hiszem, hogy Ő is tiszteletben tartja az ember magánszféráját. Tudja mit? Ha hoz a pápától egy igazolást, hogy maga egy valódi szent, akkor éjjel-nappal szabadon jöhet-mehet itt akár ádámkosztümben is.

Udvariasan elmosolyodott és biccentett az idegen felé, jelezve, hogy a beszélgetést lezártnak tekintette.

Hátat fordított és elindult visszafelé a kriptába. Valami azonban nem hagyta nyugodni. Olyan fájóan ismerős volt számára ez az alak. Igen, a szemei… Ez a csavargó pontosan azzal a szeretettel nézett rá végig, mint amivel ő a fiaira szokott.

Épp ott tartottam, hogy Ábrahám egy frissen patkolt pinkafői lovat csutakolt az Eufrátesz partján, amikor éreztem, hogy a fejem menthetetlenül elnehezedett. Nem csoda. Este 10-ig a Táltos körben hallgattam Bábay professzornő előadását Krisztus szittya származásáról. Egyébként amióta a társaság összejöveteleire jártam folyamatosan fáradtsággal küszködtem és gyakran migrének gyötörtek. Ezen még a professzornő barátjának, Árgus mágusnak az átok levevő kúrája sem segített. Hiába tengődtem egy hónapig ugyanazon az étrenden. Semmit sem használt a Gyötrey-féle áldós leves. A szellemi mélyrepülésemen nem segített.

Ezen az estén is azért fohászkodtam, hogy meg tudjam végre írni a tanulmányomat. Hónapokig hiába kutattam. Igazán hiteles forrást nem találtam a témában. Pedig a határidő kötött, mert két hetem maradt a budapesti sámánológiai konferencia kezdetéig.

Elnyomott az álom. Nem aludtam talán egy félórát sem, amikor arra ébredtem, hogy valaki gyengéden megérintette a karom. Azonban ezzel sikerült annyira megijesztenie, hogy a székkel együtt előrebuktam és hasra estem a szőnyegen. Közben könyökömmel levertem az asztalról a jegyzeteimet is.

Felsandítottam a békaperspektívából. Először csak a meztelen lábujjakat láttam magam előtt. Ahogy megpróbáltam felemelni a fejem, valami fehér pendelyszerűségen futott fel a pillantásom. A felette derengő arcvonásokat azonban nem tudtam kivenni az asztali lámpa hevenyészett fénye mellett.

- Ki maga? – nyögtem erőtlenül. – Hogy került a lakásomba és mit keres itt?

- Nyugodj meg, barátom, te kértél segítséget a munkádhoz. Hát itt vagyok. – felelte az idegen.

Azt hittem, képzelődtem a fáradtság miatt. Ekkor azonban ismét megszólított.

- Kelj fel hamar, ne heverj előttem a földön. Nincs túl sok időnk.

Valami keresetlent akartam neki mondani, de egy hang sem jött ki a számon. Miközben felfelé tápászkodtam, görcsösen markoltam össze tanulmányom lapjait.

- Hagyd csak. – mondta barátságosan a titokzatos látogató. – Ezekre nem lesz szükséged.

Kezet nyújtott felém, hogy felsegítsen. Ijedten vettem észre a csuklóján tátongó nagy sebet. Felhúzott a szőnyegről. Amilyen gyorsan csak tudtam, felállítottam a hanyatt fekvő széket. Megilletődve ültem vissza a helyemre. Közben elmúlt a hónapok óta gyötrő fejgörcsöm. Mégis kezdtem kínosan érezni magam.

Végre olyan szögbe kerültem, hogy megpillanthattam segítőm arcát. A döbbenettől még a lélegzetem is elállt. Kimondhatatlan szeretettel néztek rám azok a mélybarna szemek. Mintha már évezredek óta ismertem volna őket…

- Akkor hát kezdjük elölről az egészet. – mondta a fehér pendelyes. – Kíváncsi voltál az igazságra. Felejts el mindent, amit idáig rólam hallottál.

Elővett valamit a ruhája ujjából és belefogott az olvasásba:

Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige…