b.cermidoff blogja - Az igazgyöngy

 

Jaj annak,

ki őszintén kitárja kebelét.

Védtelen lesz, mint apró virág

s a világ patája rálép.

Halódnak tiszta színei

a barátságnak,

melyekre

e vaspatkók otrombán ráhágnak.

Szépség, hit, harmónia

szilánkokká törik

s gyűlölet hideg szele söpri

a sírgödörig.

Bizalom, szeretet

szemétté válik

s a megvetés árnyékként követ

mindhalálig.

Adj, Uram, Lámpásoddal

világosságot, szív-meleget,

amelynek lángjánál

e metsző, hideg tél felenged.

Az el nem múlás makacssága

 

Mint sziklameredélybe

kapaszkodó kezek,

olyan a makacs

emlékezet.

Mint erővel eldobott

konok bumeráng,

úgy hullik vissza

a kettőnk terhe ránk.

Mint szívós gyökerek,

a szívbe markolnak

a percek,

melyek megvárnak holnap.

Dacosan ellenállnak

a savas elmúlásnak.

Maguknak a ragaszkodásba

biztos fészket ásnak.

Meghitten

egymáshoz bújva a képek

őrzik

a szeretet melegséget.

S míg a vihar

lassan a múltba réved,

az Isten kezébe

leteszlek téged.

 

Türelem

 

Gyengéd játékos vagy

és bevársz mindig,

akkor is,

mikor már a sót a vérre hintik

és nehéz gőzöktől

terhes a lég.

Más már rám szólna,

hogy: elég!

Fáradtan zihálva

hányszor kezdted újra…

Hagytad,

hogy fellángoljak szívedbe bújva.

És mégis elbuktam

vissza a múltba

fájdalmas sebekbe

beleavulva.

S mikor már csak hajszál választ el attól,

hogy mondd:

keresztény vagyok

és nem bolond...

Akkor Istenhez fordulva

csodálattal látod,

hogyan újul meg

imádban felemelt barátod.

Félek…

 

Félek, egyszer átlépsz egy határt,

ahol már nem tudsz parancsolni a gyűlöletnek.

Élvezettel, kéjjel keresed majd annak vesztét,

ki tőled nem retteg.

Félek, egyszer majd úgy beszűkül

elragadóan sokszínű világod,

hogy tükörbe nézve

egy élőhalott tűszúrásnyi pupilláit látod.

Hova vezet ez az egész?

Ártatlan játék volt először.

Most már vér folyik a szavakból,

melyek mögé elrejtőzöl.

Egyik hazugság szüli a másikat.

A sátánnak templom épül,

amin a te elefántcsont tornyod

szolgál majd erősségül.

Vess csak meg, amiért szeretlek.

Nevezz bolondnak, magadat meg szentnek.

S míg meszelt falakat csókolgat számítóan sima szád,

lepereg rólad a vakolat, mert Isten szeme mindent lát.

Barátom

 

Én, aki ismerem a boldogtalanságot,

hogy lehetnék már gonosz feléd?

Nem elég súllyal telepszik ránk

a kenyérharccal terhelt lét?

Sírok a fal felé fordulva

tenyerembe pergő könnyekkel.

Kifordultál az életemből

és nélküled ért a reggel.

Ó, hogy örülnék most

a boldogságodnak,

csak tudnám, barátom,

hogy megbocsátasz holnap.

Látnálak felhőtlen

szabadságodban,

én, aki reád

szívfájdalmat hoztam

magamra öltve

a féltékenységet.

Mázsás kolonccá vált

így az élet.

Erőm elhagy

a megbánás helyén.

Nem marad számomra más,

csak a remény.

Imával tépem ki lelkemből

a gyűlöletet,

hogy ismét felemelhessem a legszentebb Nevet

- veled.