b.cermidoff blogja - Az igazgyöngy

A jancsihal

- Előfordul az ilyesmi a legjobb családban is, egyszer mindenki életében. – vigasztalta magát a víziszörny.

Néhány perce jött egy nagyobb hullám és ahogy nekiverődött a szikláknak. Leszakadt egy kődarab és pont ráesett a vizek nagyhatalmú urának úszóira. Most ott rostokolt a parton, ahol a visszahúzódó tenger hagyta. Épp arról álmodozott, hogy jött egy ember, megsajnálta és visszadobta a tengerbe. Pont mint a mesékben. Még a tüskéitől sem félt…

És tényleg jött is. A bibi csak az volt, hogy ügyet sem vetett a mi álmodozónkra. Nem úgy a kutyája. Egyenesen odament a szörnyhöz, aki nem tűnt nagyobbnak két gyermek ökölnél, ám a mérge képes volt megölni egy egész falut. A pitbull azonnal megérezte ezt. Körbeszimatolta, undorral leköpte, majd megfordult, felemelte bal hátsó lábát és levizelte.

- Na ez szép volt! – méltatlankodott magában a szörny. – Hiába, most, hogy bajban vagyok, nem kellek a kutyának sem.

Arra gondolt, amikor még rettegett kalózként járta végig az óceánokat. Mindenki ismerte és respektálta is apró mérete ellenére. Messziről felismerték a fején meredező gesztenyebarna tüskeerdőről és a falfehér testéből világító haragzöld szemeiről. Még az úszóin is irtóztató fájdalmat okozó méregmirigyek voltak. A szörny nem tartozott a sunyi, alattomos orvvadászok közé. Sohasem szorult rá, hogy kőnek, fának vagy növénynek álcázza magát. Büszke is volt rá, hogy mindig bátran, szemtől szeme küzdött meg ellenségeivel és a betevőt is így szerezte meg.

- Ja, ja – búsongott, - ez volt ám a szép világ. Még egy napja sem gondoltam volna, hogy így fogom végezni. Ha néhány órán belül nem jutok vízhez, nyomorultul kiszenvedek. Holnap már úgy fogok kinézni, mint egy bagolyköpet…

Ebben a pillanatban valami ismerőset vélt felfedezni. Egy átlátszóan világos, rózsaszínes-fehér folt közeledett a part felé a sekély vízben.

- Á, már csak ez a nyavalyás albínó hiányzott! Remélem, nem vesz észre. – gondolta a szörny.

De az ismerős csak közeledett. Pontosan feléje tartott. Áttetszően zöldes szemeit egyenesen rá szegezte. Odaevickélt hozzá és meglocsolta a szájában hozott vízzel. A jancsihal volt az. Isten tudja, hogy ragadt rá ez a csúfnév. Sokak szerint azért kapta, mert sápatag színe miatt úgy világított még az erős tengeri félhomályban is, mint a szentjánosbogarak az éjszakában. Szegénynek volt elég baja a szépséghibája miatt. Senki sem akart vele párosodni. Végül is ki a fene szeretné szaporítani az ilyen, hazajáró lélekre emlékeztető tüneményeket? De szerencséjére pont ezért nem kívánta meg egyetlen ragadozó sem. Olyan gusztustalan volt, hogy mindenkinek elment tőle az étvágya. Egyébként jámbor jószágként tengette életét. Ám az apró porontyokon és a hozzá hasonló, békés teremtényeken kívül senki sem állt vele szóba. A tengeri hal babonás népség hírében állt. Úgy tartották, nem hoz szerencsét. Ezért messzire elkerülték.

Félelem nélkül közelített az élő rémálom felé.

- Most újra elmegyek vízért. Hamarosan visszatérek.- mondta barátságosan.

A szörny csodálkozva nézett vissza rá. Nem volt hozzászokva az ilyesféle bizalmaskodáshoz. Haragudott és kissé röstellte is magát

- Micsoda szégyen! – zúgolódott magában. Pont ez a lúzer talált rám ebben a megalázó helyzetben! Még jó, hogy senki sem veszi komolyan ezt az eleven turhát. Különben már az egész tenger itt tolongna és uszonysugárral mutogatva röhögne rajtam.

Teltek-múltak a percek, az órák és a jancsihal szorgalmasan hordozta az éltető vizet a bajba jutott kalóznak. Mert hogy a tenger népe így hívta a szörnyet, aki a lelkiismeretes segítség ellenére egyre kétségbe ejtőbb állapotba került.

- Kitartás – biztatta a jancsihal, - a felhők erősen gyülekeznek. Hamarosan jön a vihar és megmenekülsz. A hullámverés majd kiszabadít a kő alól.

Azzal visszafordult még egy adag vízért. Mire visszatért, a szörny furcsa, alélt álomban feküdt az enyhén nedves homokon. A jancsihal közelebb kúszott hozzá és elkezdte locsolni. A szörny már önkívületben volt a rosszulléttől és amikor felriadt, teljes erővel beleszúrta szabadon levő méregtöviseit. A jancsihal megremegett.

- Többet nem jövök, barátom. – mondta elhalkuló hangon. – Rám már nincs szükséged. Odafent az égben elkezdődött a háború.

Elhalványuló szemeivel még egyszer visszanézett a szörnyre, aztán betántorgott a tengerbe és elmerült.

- Nem vagyok a barátod! – dohogta a szörny, majd kétségbeesett szemrehányással hozzátette: a szentségit, ostoba, megátalkodott, kötöznivaló bolond… Tudhatta volna, hogy ez lesz belőle. Miért nem vigyázott… miért nem? Most én is itt vagyok védtelenül, mert legalább egy napba telik, mire újratermelődik az az átkozott méreg.

Megélénkült a szél. Hatalmas cseppekben kezdett esni az eső. A hullámverés is egyre erősödött. A haragvó tenger egyszer csak kitépte a szörnyet a kő alól, amely órák óta fogságban tartotta. A kalóz minden tüskéje kitépődött. Úgy nézett ki, mint egy jól megtermett, csupasz ebihal. Még káromkodni sem volt ideje, mert egyszer csak feltűnt valami borzasztó dolog. A szörny nem számított a gyávák közé, de ettől ugyancsak megijedt. Igyekezett megtartani lélekjelenlétét.

- Lássuk csak. – szedte össze gondolatait. – Már találkoztam ehhez hasonlóval a folyó torkolatában, a híd pilléreinél. Viszont az nem emelkedett ki a vízből legalább húsz emelet magasságba.

Ebben a pillanatban azonban utolérte a gyorsvonati sebességgel száguldó jelenség és magába szippantotta. Hirtelen egy gigantikus centrifugában találta magát, amelyben egyszerre összekeveredett tér, idő, anyag és feloldódni készült a semmiben. Teste és lelke kétségbeesetten kapaszkodott egymásba.

- Ennek nem szabad megtörténnie! – bizonygatta magában a szörny. – Nem halhatok meg azzal az utolsó emlékkel, hogy megöltem egy jótevőmet. Úgy tudom, ha belekerülök egy ilyen örvénybe, akkor hagyni kell, hogy lehúzzon a fenékig.

Megpróbált úgy helyezkedni, hogy maga alá lásson, de a sátáni körhinta esélyt sem adott neki erre. A kalóz iszonyatos rosszulléttel küszködött. Minden érzéke elhagyta.

- Ki látott már ilyet, hogy egy magamfajta született sósvízi lény tengeribeteg legyen? –tréfálkozott magán.

És ebben állt a győzelme lényege. Humora még ekkor sem hagyta el. Felül tudott emelkedni a helyzeten. Újra összeszedte magát és rendezte gondolatait.

- Szóval, a szokásos recept nem működik. Lefelé nincs út. Nem baj. Lehet, hogy ennek nincs is vége, mert valahová a végtelenbe nyílik vagy talán egyenesen a pokolba.

Erre a gondolatra összerezzent. Vissza próbálta szerezni a tárgyilagosságát.

- Akkor hát nézzük meg a tetejét…

Feltekintett és látta az irdatlan magasságban levő vízhártyán átszűrődő gyenge világosságot.

- Igen! – örvendezett. – Ez az ég! Most megvagy, haver! Megragadlak a töködnél fogva!

Egy kis szünetet kellett tartania, mert a testére ható erők miatt borzalmas fájdalmakat élt át. Úgy érezte, mintha minden atomja egy mérföldesre nyúlt volna ki.

- Most számolni fogok. Nem diktálhatsz nekem.

Tekintetét végig felfelé emelve belekezdett. Alig, hogy kimondta a hármat, a pokoli táncos irama lassulni kezdett. Szorítása öleléssé lágyult. Vízteste kivilágosodott és mozgása ringatózó dülöngélésbe ment át. Majd szinte álmatagon belehasalt a tengerbe.

A szörny legalább negyven lábnyit röpült, de szerencsésen landolt. Boldogan nyugtázta életben maradását.

Az érzékszervei eleinte nem nagyon akartak engedelmeskedni neki. Percekig kóválygott a megtépázott hínárszigetekkel és elszórt haltetemekkel tarkított tengeren. Végül nagy nehezen működésre bírta egymástól függetlenül is mozgatható szemeit és reszketegen körültekintett. A vihar túlélőit annyira megviselték a történtek, hogy fel sem ismerték a tüskéi nélkül. Bátor érdeklődéssel közelítettek feléje. Felszabadult jókedvvel integettek úszóikkal. Örültek annak, hogy vége a viharnak. Mások udvariatlanul félresodorták, amihez ugyancsak nem volt hozzászokva. Majd mindenki továbbsuhant a dolgára.

Végre felnézett. Az irdatlan örvény helyén nagy páraoszlop gomolygott, amihez egy karcsú szivárvány támaszkodott. Alatta valami ezüstösen csillogó úszott az égen. A szörny az élesebb kép érdekében próbálta még jobban összerendezni zabolátlan látószerveit.

- Azannyát’ – böffent fel ámulattal, - azt hittem, hogy ez az egész csak egy legenda, amiről a madarak szoktak fecsegni.

A fényív alatt hatalmas repülőhal csapat vitorlázott el méltóságteljesen. A szörny hunyorított egyet. Valamit észrevett.

- A kurafi, jól kicselezett – vigyorodott el, - hát él mégis…

Az égi halraj élén ott fehérlett a jancsihal, testén a sebekkel, amiket a szörny fullánkjai ejtettek rajta. A tűző napon minden csepp vére izzó rubintként ragyogott rajta…

Megint csak

hormonok és idegvégződések…

Közben a pirítós

végleg szénné égett.

Rám lóg a nyál.

Tömény testszag taszít.

Szégyellős vers

leszólít valakit.

A homályos tükörtől

elnézést kérek,

mert az óriáskígyóm

elnyelt egy vendéget.

A földön furulya,

mellette virágok.

Két napja nem ettem.

Üres papírt rágok.

Idegen kulcs motoz

az ócska reteszen.

Kihűlt kilincs feszíti

kékülő kezem.

Vén kecske rág

leborult szivarvéget.

Unalmas itt.

Na, én törlök és lépek.

Hallgass, te dög!
- süvít a szél.
Belül dörög.
Kényszer beszél.
Hűlő tócsák
tükre lapít.
Kóválygó szó
vár valakit.
Árvaságom
pecsétje nagy.
Tél kezétől
szívemre fagy.
Nyíló könyvbe
köp a közöny.
Avar borít,
rozsdaözön.
Ma még élek.
Holnap talán
név leszek
egy kripta falán.
Három lépést
hátra lépek,
hogy lássam
az egész képet.
Tavaszodjon ki
már végre.
Napot rajzolok
az égre.

Megint kidőlt a só.
Tenger mos eget.
Kába hajótörött
füstjelet ereget.
Nyomorult vitorlák,
szárnyaszegett élet,
egy kopár sziklán
villám lángja éget.
Mint egy rossz kalóznak,
csak új zsákmány kellett.
Szörnyű terhű hajóm
bús bolyongást ellett.
Ki segített volna,
azt mind kiraboltam,
agyonhajszolt szolgaként
hullottak le holtan.
Szeretetre vágytam,
de én telhetetlen,
saját életemben
potyautas lettem.
Majd egyszer megértem,
mit gépeltem félre,
hogy került megint
szívem pengeélre
és akkor feldereng
az isteni remény
repedezett létem
kiégett peremén.

Sápadt holdvilágba

belelóg a bánat.

Felhők penésze

ellepi a tájat.

Hiába lobbantam lángra,

hogy a világ lásson,

holtan hullott vissza rám

néma kiáltásom.

Hálátlan az élet,

mert a szív mostoha.

Ha egy nyelvet nem szeretsz,

nem beszéled soha.

Disznók közt fetreng

az elhízott szeretet.

Vértelen poéta

piócán vág eret.

Emlékszel-e,

érted harangokat törtem

s most itt fekszem előtted a sárban

elgyötörten.

Időkabátba bújsz,

mely kifordul hirtelen.

Eltűnsz egy hűlt egóba,

ahol már nincs helyem.

És várok ártatlanul,

míg végleg elfelednek.

Az Isten szeretője vagyok

én, átkozott eretnek.