b.cermidoff blogja - Az igazgyöngy

Olyan a rendszer,

hogy az inputon bedobsz

egy nőt, egy férfit

és az outputon

kijön egy csomó rohadt

egyes és nulla.

Jani a buszmegállóban állt. Este fél nyolcra beszélte meg a találkát a lánnyal, akit három napja a felolvasó esten ismert meg. A sok egyetemi kaland, bulizás után végre egy olyan ismeretség, ami komolynak tűnt. Izgatott volt. Nem bírt várni. Jóval hamarább ott szobrozott a megbeszélt helyen. Vagy fél órát várakozott a pályaudvar előtt. Ilyent még soha sem tett. Általában pontos volt és másnap feltűnés nélkül lépett le. Ez azonban különbözött az összes többi esettől. Kedden a nagyteremben úgy érezte, mintha már az idők kezdete óta ismerték volna egymást. A biztonság és a bizalom megható érzése, amit eddig nem tapasztalt soha, boldoggá tette. Szerelmes volt. Szóval várta a következő, a 8 órás járatot. Jött is. Megállt. Az ajtók kinyíltak. Kevesen szálltak le. A várva-várt kedvest azonban nem látta köztük Jani. Feszült volt és tanácstalan. Néhány pillanatig össze-vissza forgolódott, hátha más irányból jön a lány. Egy fura alak felkeltette érdeklődését. Egy nő. Épp az előbb lépett le a peronról. Háttal állt a megálló másik végében idétlen testtartásban. Nem ért rá a környezetével törődni. Szégyellősen turkált a ridiküljében. Az egész lénye mérhetetlenül groteszknek tűnt. Hősünk pillantása szinte beleégett a hátába.

- Nem is tudom, minek meresztem rá a szemeimet. - töprengett magában Jani. - Kapucni van a fején. Ha megfordulna, akkor sem látnám pontosan a vonásait.
Ekkor azonban a nő megfordult. A férfi a köztéri megvilágítás fényében megpillantotta az arcát. A kapucni tartalma halovány, ferde szájú mosollyal bámult vissza rá vizenyős kék szemeivel, zsírosnak tűnő, fakó szőkés barna haja alól. Pattanásos volt… vagy szeplős. Mindegy. Jani viszolygott tőle. A randevú előtt fogyasztott néhány féldecit, hogy bátrabb legyen. S lőn is.

- Hú, de randa vagy! - reccsent rá a nőre.
Az egy pillanatra elfordult. Majd visszapislantott Janira. A férfi szívét jeges marokkal szorította össze a döbbenet. A női kabát csuklyája alól egy teljesen más arc nézett rá. Az utcai lámpa alatt az a szép arcú, vörös hajú lány állt, akire oly szívrepesve várt. Gyönyörű, zöld szemeivel fájó szánakozással nézett rá. Ekkor jött egy másik busz. A lány felszállt és elnyelte a jármű gyomrában kavargó, tülekedő tömeg. Janiban egy világ dőlt össze. Soha többet nem látta azután...

Árnyékot szitál az eső.
Kicsavarodik a szél.
Ujjai közt morzsol az idő,
elmúlásról beszél.
Semmivé öleltél engem
és múlttá álmodtad magad.
Szétszórták valód atomjait
a barátok s a madarak.
Miféle fényt ringat a távolság,
mely kedvesebb, mint az élet,
s olyan erővel von rád
makacs kötőféket,
hogy visszahőkölnek tőled
a legédesebb vágyak
s elhűlt koporsóvá teszik
az illatos ágyat?
Két réteg élő szó közé
mérgező hulladék ragad,
pigmentált papírkötegek
és sok oxidált fémdarab.
Miféle forrásról fakadnak
e könyörtelenül vak szeszélyek?
A közelségedről álmodom
s egy műanyagdoboznak beszélek.

Titkokat vársz tőlem

és sejtelmeket,

hogy távolságtartó

és szűzi legyek.

Játsszam meg magam

és szaladjak el,

szabódva húzódozzak tőled,

ha kell.

Hogy tettessek

képzeld tisztaságot,

színleljek oly ünőt,

kit bak még nem hágott.

Legyek

megfejthetetlen, távoli rejtély,

vár,

mi bevehetetlen, magas meredély.

Ezer próbatétel

vigyázza erényem,

hogy szítsam tüzed

s ostromolj keményen.

Ám e körmönfont színjáték

nagyon fáraszt.

Azé vagyok,

Kit szeretek és őszintén választ.

Minden szépség

Rólad énekel.

A szó, a dallam, a ritmus

táncra kel.

Szívemben

hála rak immár fészket.

Örömmel hódol Néked

a művészet.

Verssorok végén

rímek ölelkeznek.

Koronává válik

a betűn az ékezet.

A toll

a papírt csókolja lázasan.

Örvend minden angyal

mennyei házadban.

A szem nyitott ablakán

beragyog e pompa

s visszhangzik a számon át

Érted rajongva.

Felemelik a hangokat

fürge szellőszárnyak

földöntúli ragyogást adva

minden tárgynak.

A teremtés húrjain

Hozzád szól az ének,

szeretet forrásából

buzgó örök Élet.