b.cermidoff blogja - Az igazgyöngy

 

Oly virágot nevelt e föld,

mely gyilkos szörnyeteg.

Gyökértelenséget termett

s izzó könnyeket.

Szélvészt nyíltak szirmai

és ezernyi bajt.

Törzse fertő vesszeje

vak pusztulást hajt.

Nem sejtette senki,

hogy az atomok tánca

az emberi elme

s a pokol románca.

Kirabolt az álom.

Az áldás elfajzott

s ferdített a remekműből

ocsmány gúnyrajzot.

Fogatlanul s kopaszon

már nem maradt semmi,

csak mint a macskának,

a házhoz hűnek lenni.

S ahogy sorban elmegyünk,

vérző szájak csókja

hull

a mérgező kérgű, durva koporsókra.

 

Kiléptem az időből

ott a parton,

ahogy az élen a búza dől.

Nem volt pardon.

Éreztem,

hogy a homokkal keveredő fogak,

hogyan őrlik

a közéjük szorult kavicsokat

és

a földhöz csattanó csontok

hogy vernek

egy iszonyú kolompot.

Testemen

ólomcseppek doboltak.

Átkokon akadtak fenn

a zuhanó holtak.

Fülcsengés után

sípolt az iszonyú csend.

Nem tudhatom,

másnak e pár sor mit jelent.

De nekem

az örvény elmosta múltam.

Felkeltem újra hamvaimból

és élni tanultam.

Poraiból feltámadt

néma harcom.

Uram,

a Te fényedben megtisztul arcom.

 

Szádra hint hallgatást az éj

s én csak egyet látok,

elnyeli fényed a sötétség,

e fekete átok.

Lehűlt léted után nyúl

könyörgő kezem.

Imává válik minden szó,

ha rád emlékezem.

Lehull a lélegzet.

A pillantás kába.

Port fúj a szél

a lelked nyomába.

Fájó tövisként jár át

minden pillanat,

melyet balga szívem

e szörnyű kínnak ad.

De hiszem,

hogy nincs hiába e szenvedés,

mely néhány drága szót

eszembe vés.

Kinek kell a kicsinyes bosszú?

Akarja más!

Vihar és tűzvész után

jő a sarjadás.

Ma este

 

Ma este nem jöttél.

Elhagytál engem.

Elutaztál örökre

egy leheleten.

Gúnyos nótát dalol

a kályhában a láng.

Nem terít

több nyoszolyát alánk

a közös árnyék szürkesége.

Minden azt sóhajtja:

vége, vége.

Könnyekbe foglalva

őriznélek még téged.

Forróságod illata

tudatom alá égett.

De hiába kísért

lüktetésed emléke,

elfedi

a lomhán pergő percek törmeléke.

Néma sikollyal

markolok az éjbe.

Az élet megy tovább.

Jaj, de mivégre?

Lázam tüze

lassan ellobban.

Megtörten, fakón

fekszem a porban.

Hagyom,

hogy megöleljen a kemény szeretet

és átemelje lelkem

a lezárult koporsó felett.

Szmájli nélkül

(Egy szegény blogvers emlékére)

 

Vidd ezt is,

akár a többit.

Majd egyszer úgyis

a szemétbe söprik.

Ma még

csillogó, távoli, kihívó titok,

holnap unalmas kopogás élted falán.

Egy sima, egy fordított…

Megtáncoltatják tüzesen

új, lenge szellemek.

De lobogásából csak fájó tikk marad.

Másnapos szív remeg.

Körbejárják lélek-kufár szemmel

kalandor széptevők.

Végül a ganajjal látjuk gödörbe hullani,

mint megunt szeretőt.

Nyitott szemű holttestén vírus hemzseg,

rúzsnyom és ujjlenyomat.

Az üzenőfal emlékkönyvében néhány ákom-bákom

pontokkal teleírt sírfelirat…