b.cermidoff blogja - Az igazgyöngy

 

Oly virágot nevelt e föld,

mely gyilkos szörnyeteg.

Gyökértelenséget termett

s izzó könnyeket.

Szélvészt nyíltak szirmai

és ezernyi bajt.

Törzse fertő vesszeje

vak pusztulást hajt.

Nem sejtette senki,

hogy az atomok tánca

az emberi elme

s a pokol románca.

Kirabolt az álom.

Az áldás elfajzott

s ferdített a remekműből

ocsmány gúnyrajzot.

Fogatlanul s kopaszon

már nem maradt semmi,

csak mint a macskának,

a házhoz hűnek lenni.

S ahogy sorban elmegyünk,

vérző szájak csókja

hull

a mérgező kérgű, durva koporsókra.

 

Kiléptem az időből

ott a parton,

ahogy az élen a búza dől.

Nem volt pardon.

Éreztem,

hogy a homokkal keveredő fogak,

hogyan őrlik

a közéjük szorult kavicsokat

és

a földhöz csattanó csontok

hogy vernek

egy iszonyú kolompot.

Testemen

ólomcseppek doboltak.

Átkokon akadtak fenn

a zuhanó holtak.

Fülcsengés után

sípolt az iszonyú csend.

Nem tudhatom,

másnak e pár sor mit jelent.

De nekem

az örvény elmosta múltam.

Felkeltem újra hamvaimból

és élni tanultam.

Poraiból feltámadt

néma harcom.

Uram,

a Te fényedben megtisztul arcom.

 

Kitömött bagoly

a koponya fölött…

Denevérszárnyak közt

a tanár füstölög.

E sekélyes elmének

az a legszebb öröm,

ha összeköt öt pontot

egy szabályos körön.

Röhög, vakaródzik

a lusta diákság

s az előadáson

a múltat kiássák.

Szekrénybe akasztva

lógnak a csontvázak.

Baloldalt felirat:

a múmia támad!

Serény az öreg prof.

Emlékek közt matat.

Vitriolos üvegbe

mártogat szavakat.

Görbe tükör előtt pózol

és csak ekkor látja,

lángra kapott

egója rozoga korlátja.

Vigyázzon, ki tűzzel játszik.

Eléri a végzet,

mert saját maga alatt

gyújtja fel a széket.

Végidők

 

Egy átok keltette ki tojását.

Iszonyú kínok közt nyög a föld.

Menny és pokol mind kell, hogy lássák,

amint a végidő testet ölt.

Vérébe fordul a világ

kidülledő szemekkel.

Vészesen közelít a jóslat éjében

a rettegett reggel.

Meggörbül a szemhatár.

Az idősíkok megtörnek.

A Hádész lávát inhalál

s köp tűzokádó szörnyet.

Fejjel lefelé lógnak a semmiből a sárba

az igaz szavak.

Éjjel vérszívókat szitált a hold

 s kelvén sötétlik tőlük a nap.

Méreggel telik a test

és kórsága ragad,

szerteszéjjel burjánzik,

mint rákos daganat.

De reményteljesen vár a Lélek,

mint egy viselős asszony,

hogy múzsaként

e napfogyatkozásban velünk virrasszon.

És jön majd a Művész.

E paravánt összecsukja végül,

hogy megmutassa az igazi, nagy művet,

mely számunkra készül.

Sívó homok

 

Pillanatelmék

felragyognak

köd-glóriáiban

a homoknak,

melybe a szél

ha belekapott,

felsejleni láttam

egy rémalakot,

kiről nagyanyáink mondtak

legendákat,

amikből még ma is

szörnyű vérszag árad.

Minden történetnek

megvolt az ára,

mementóként fröccsent

a nyomor falára.

Nyomában

a retardált emlékezet

még most is

sajnálatot kéreget.

S a könnyeibe fúlt

végítélet

átkai magjából

újraéled.

 

Istenem!

 

Villámok pallosa

kellene ide,

mint kezdetben,

Ádám idejibe’,

hogy az ember,

e lázadó pára

lehajtsa fejét

lábad porára.