b.cermidoff blogja - Az igazgyöngy

Lélekvándorlás…

Csak városi legenda.

Isten nem ócskás.

Van, mi elhal, de

egy mag sem bújik vissza

saját héjába.

Kifordítva II.

Bús emberi felnőttkor

Istennel terhes lelkem.

Két perce még egy fán ültem

és gyümölcsét legeltem.

Most kívül élő halottak,

belül meszelt falak.

Kifordítottál, felöltöttél,

Kifordítva (haiku)

Bent meszelt falak
kint eleven halottak.
Mért' keresitek...

Lángokat hordok

csupasz tenyeremen.

Leheli a kósza szél,

hogy izzó heve legyen.

Szemem sarkában

sóvirágok nyílnak

fájó csillogást adva

az elnyűtt profilnak.

Rogyadozó lábaimon

hol ér majd a holnap?

Előlem még az árnyak is

félrehajolnak.

Már nem éneklek

szivárvány festéket,

mert az út forró pora

a nyelvemre égett.

Megállok

elfásult lelkemmmel a parton,

megadóan hagyom,

hogy a magány elragadjon.

Vígasztaló bizonyosság

szívem átderengi,

csak az Isten ölel majd át,

azon kívül senki.

Vöröslő sziklákon

harmatcseppek

felkelő napon

fényt remegnek.

Belakja a sóhaj

e marsbéli tájat.

Öleli a folyót

egy gigászi vájat.

Szél húrjain játszanak

zizegő levelek.

Róluk

az aranyló hajnal lepereg.

Sugara növeszt

százezer ágat

s csillog a dűnén

harmóniákat.

Hegy tetején

a puszta kereszt

egy árva papírost

útnak ereszt.

Nyílik a magtár.

S ilyet ki látott?

Igazgyöngy terem

arany virágot.