Békesség a szívben

Már nem nehéz

Már nem nehezül rajtam teher

kín is elkerül, már csak integet 

mi nyomasztotta fájó szívemet

senki szigetére rég eltereltem.

Vad kedvvel űztem végtelenbe

tébolyt kergettem megtépve

s a görnyedt mámor percében

tudatlanul zavart lett lelkem.

Kacag elkárhozott szenvedélyem,

mert enyém minden kéj üdvössége

gyötrő szerelmem titka csendben

régóta magányban fészkel lelkemben .

Mert dicsőségben édes a szerelem

kábán kerget ,vad lángba eléget,

az éjnek hűs ölében nincs helye

meleg szívemben,a gyönyör fészke..

Csak a tiéd vagyok

Selymes szellő vagyok füledbe súgok,
mint arany napsugár csillogok arcodon
érzem én, látom, hogy elzártad lángod
és már nem lobog , és feszíti alkatod.

Te, ki erős vagy, nézd, szomorúan járok
simogatom arcod, pattannak titkok
hogy elzártad tüzed,látom én jól látom
sok ránc takarja már magas homlokod.

Legyek a tiéd, lelkem,körötted táncol
add vissza nekem megszokott mosolyod
majd dönteni fogok, de reád gondolok
ösztönök korbácsa kerget olyankor.

De ha így van, akkor a paráznaságról
szerelmünk nem mondhat le semmi áron,
cinkos fellegek közt romantikát várok
veled érzek szerelmet a Világon.

Téged kívántalak meg, hozzád szaladok
és érzem hogy győzelmem beléd hatolt,
de a szép magány egyre magamra hagyott
nem borogatja lázam okos tudásom.

Napfény nevet a zöldülő mezőkre.

A hegy tövében jár a magvető

Ellátszik hozzám görnyedő alakja 

Fehér tehénkék nyomában haladva,

Amint áttörtet barázdák során.

Felette zeng a márciusi ének,

De néki nem szól, nem hoz új csodát

Nehéz léptekkel csak halad előre,

S nem tekint fel a büszke hegytetőre 

Mit koszorúz most sárga somvirág.

A magasból pacsirtaének száll le.

Bokrok tövében nászt ül a virág.

Csupa szépség és csupa szin az élet,

A vénülő föld új erőre éled 

A szőkehajú nap tűz-csókjain.

Lelkem csodás, szent érzés fogva tartja!

Honnan ez érzés? Nincs nagy változás

A magvető halad megszokott útján,

Siet az élet, benne semmi új tán. 

Csak rügyet bontott fent a hegytető!

Rózsaszirmok

Leszállt az alkony s egy lenge szellő 

Tündér rózsát hintett az égre

Fülembe suttogott egy bús mesét,

S tova libbent a messzeségbe.

Egyszer, régen, mikor még volt öröm, 

Egy tündér élt nyíló rózsák között,

Alatta vígan csillogott a tó 

S a zord szikla bíborba öltözött. 

Ha jött az este, ott dalolt a szellő

A bércen harsogott a vadpatak,

S a szellő halk suttogása mellett 

Táncolt a köd, s ezüst hold sugarak.

Hanem egyszer, zúgó fergetegben 

A Szélkirály orkán csapatja jött,

És elragadva a tündérleányt 

Eltűnt a sötét fellegek mögött

Azóta mindig, mikor jön az este,

S bíborban úsznak a hegyoldalak

A szellő halkan az égre szórja 

A fonnyadt tündér-rózsa leveleket.

Én is olyan bús szellő vagyok

Verseim picinyke rózsaszirmok,

Őket most, hogy alkonyom leszállt, 

Halványkék végtelenbe szórok

Karvalyszerű felhők
húznak az ég alatt.
Pihés csillag-csibék
ni, hogy körül ülték
anyjukat: a holdat.

A tejút porától
csillogó a szárnyuk,
szívverésnél halkabb,
holtnál hangtalanabbb
csöndes csipogásuk.

Tűnt nap sárga fényében
melengetik maguk.
Az égi hazának,
ama más világnak
lakói boldogok.

Ott örökké ragyog
a megnyugvás kékje
De lám a fellegek
már amott lebegnek
a hold közelébe.

Vadviharos szárnyon
csapnak most le rája.
S vércseppek fröccsennek,
míg a föld szendereg
az ég kék falára.

Hát ott sincs már béke ?
ott is nyilallnak át,
mint itt, apró-cseprő,
világot rendítő
szörnyű tragédiák ?