Békesség a szívben
SzemélyesVasarnap
Vasárnap
A harangok zúgnak, búgnak
Templomba tódul sok nép.
A virágok illatoznak
Tavasz reggel, óh be szépl
Ünnepi színt öltött máma
Falú, város és mező,
Ma mindenben van valami,
Lelket mennybe emelő.
Tavaszi szél selyem szárnyán,
Kedves ének száll felém.
Madár dalnak hangja hallszik
A természet szent ölén.
Én itt állok ábrándozva,
S kitárom a karjaim.
Légy üdvöz, óh légy megáldva
Nagy mennyei Istenem.
Fáradt fejemet lehajtom,
Mint hanem is élnék már
Elkábitott, megbóditott
E tavaszi illatár.
A harangok zúgnak, búgnak
Templomba tódul a nép.
A virágok illatoznak .
Tavasz reggel, óh be szépl
Majd egyszer
Majd egyszer
Akarok, míg te akarod s élek
míg életeddel eggyé fűz a vér,
mig szomjat adsz a fáradt szenvedésnek,
mely szivembe dalt és új reményt zenél .
S lehullok, mint szédült sas a porba
ha elsötétülsz nemvárt éjszakán,
mert fényednek volnék ittasult bolondja,
mely kigyúlt szépséged karcsú hegyfokán
völgyeknek intve, fakadjon mind a bimbó,
fellegre vesse árnyait a fény,
szólaljon halkan fuvola, tilinkó,
oldódjon átok pusztulás kövén.
színeknek ezre szöjje nászruhámat,
oázok selyme kínáljon nyoszolyát,
pihentetni a végtelenbe fárad
utaknak porvert, béna vándorát.
Én és a szívem
Én és a szívem
November füttyös, őszi éjjel,
sose mertem
nyitott szemmel
szembenézni a szívemmel.
Ketten, szívem, meg én,
a kóbor számíze óbor,
és így egymással
tartozunk az elszámolással!
Piros szív véres, ólmos, tépett,
ki rálépett
hős lett tőlem,
aztán gyáván elbújt előlem.
Piros szív , szívem, ugye, látod,
nincs egy barátod
s aki szeret
szív nélkül
most rád visszanevet.
Ketten, szívem, mi mindent adtunk,
hát így maradtunk,
e seb éget
te adtál engem,
és én meg téged.
Ketten, szívem, két árvák lettünk,
nagyon szerettünk
nem lehetett se többet már,
se kevesebbet!
Unalmas játék, egyszer mégis
kérdi az ég is
minek kellett
a szívvel járni, s nem a szív mellett?
Valaminek jonnie kell
Pihegő, lágy álomból ébredek föl,
körülölelnek rózsás mámorok.
Száz víg kobold kacag ki a szememből
S míg öltözködöm, halkan dúdolok.
Remegő, bodros viola virággal
A hajam telis-teli tűzdelem
Édes nyilat üt szívemen által
Valami üdvösséges sejtelem.
Igen-igen hiába nem múlt el
A ma! Ma valaminek jönnie kell!
Én érzem, tudom, várom szív-repesve.
És mélyéből az alkonyi homálynak
Jön s rátapasztja víg, meleg szívemre
jégcsókos, dermedt ajakát — a bánat.
A DAL VEGE
Elsírok olykor egy-egy dalt utánad,
Remélve, hogy lecsendesül szívem
S mint halk moraj a felhők mélyében,
Szívembe rá vágyak zsongása támad.
Dalomban bűvös álmok csókolóznak,
Szerelmet ígér minden röpke vágy
Pedig tudom, hogy mindez délibáb,
Levegő árnyéka a sivár valónak.
S csak fáj a dal . De dalolom azért
Csupán ez, mi a boldog múltakért
Vigaszomul jár, e kevés öröm
hisz nemsokára elemészt a kín.
szertepattannak zengő húrjaim,
s elárvult lantom búsan széttöröm .