Békesség a szívben

Reg  elhangzott  melódiák,

Szertefoszlott  szép,  büszke  álmok, 

Ifjúkori  nagyakarások,

Nektek  az  időtök  lejárt.

A  hajam  hull  s  a  homlokom

Megülték  már  a  szürke  szálak,

Isten  veletek,  régi  vágyak 

S  ti  régi  szép  melódiák,

Nincsen  dalom,  nincsen  már  vágyam,

Kopasz  fejjel,  szürke  hajjal 

Gondszántotta  homlokommal,

Szépen,  lassan,  immár  megálltam.

Az  „Igen"  elszállt ,  s  a  ,,Nem“  m aradt  meg, 

A  nehéz  önmegtagadások,

Isten  veletek  nóták,  álmok

M egálltam.  Tovább  nem  megyek.

Lelkem  kertjébe  száz  virág  nyílt  —

Száz  színpompás  álomvirág 

S  a  sok  virág  mind-mind  kiszáradt 

Kalász  fonnyasztó  nagy  hevében 

Beállt  az  ősz.  Levélhullással

S  én  egyedül,  mély  lemondással

Bús  egyedül,  nagy gyász  a  csendben  

Minden  álm om at  eltemettem.

Tegnap is azt mondtam: nem bírom tovább,

S ma mégis újrakezdődött az egész.

Már évek óta mondom nem mehet tovább,

S mégis lök valami merész butaság tovább,

 mire sokan ráfogják életvágy,

 akarás, küzdelem szeretet.

Számolom a szürke napokat,

Mint háztetőn sétáló kandúr a dohos cserepeket Méltósággal járok

puha, hangtalan léptekkel,

Nem is beszélek az emberekkel,

kik felborzolt bőrrel néznek a nedves,

riasztó ormok felé.

Én tudom ki vagyok!

S mégis gyakran csak csendes gyávaság

És bárgyú kétely

ami szégyenes ösztönnel nógat az uton,

mint öreg, vak barmot az ostor.

De bölcs vagyok néha,

hogy tudom, mennyire ösztönös bennem az élet,

s nem várom a véget.

Tudom, hogy tegnap is azt mondtam,

Nem bírom tovább,

S holnap is mondom.

Bölcsen vagy bután,

 de tiszta megérzéssel, 

 mint ember, aki fenn jár az ormokon.

És végig néz zúzott, mélyre hullt sorsokon,

Csak úgy, mintha nem is látna 

És nem érezné magát a dolgokon túl avagy innen.

Aki mindennap újra kezd

És szembe megy a villanó képek seregével,

A gondolattal, a betűvel, a zenével

S mindennap érzi, hátha mégis, ő is: ember. 

Minden fájt.

Én nem.nem tudtam soha eddig
De most éreztem,halkan őszre jár
Szellő hörgésén hallottam, halálos,
A parkon láttam sorvad, holtra vált.

Az eget láttam napról napra sápad,
És hamuszínbe, kődben járt az est
Én gubbasztottam némán és szegényen,
Vert, csapzott lélek. Törött, lomha test.

Reményem hullott, mint a holt levél,
És úgy maradtam, mint kifosztott tőke,
Csak könnyeimen, lopva néztem át
Az elfutott, régi, ragyogó időkbe.

Oh minden fájt. Az egész holt világ
S hogy miért nem fekszem én is elhagyottan
Hogy rám nem unt, ki nem törölt az élet,
Ahogy szívedből csöndesen kikoptam.

Ami hátra van még

Azok a legszebb verseim,

Amelyek verssé sosem válnak.

Bennem teremnek, bennem vállnak széppé

Ütemeik a szívveréseim.

Ütemei egy rejtelmes világnak,

Ahol még a gyermekmesék

Ezer csodás alakja él

Óriások, hősök, daliák

Az álmaim tőlem indulnak el

 Es tépetten ide térnek haza

Azok a legszebb verseim,

Melyek innen sosem indulnak el,

 Melyeknek minden egyes ritmusa

 Bennem támad és bennem halkul el

Mert csak örömmel tudok sírni 

és a sírásom csodákat teremt.

A vak lát és a béna ölel 

Isten országa van idebenn

Az én verseim csodákat teremt.

A bánatom nem könnyezik meg.