Békesség a szívben
SzemélyesNap sugaraban
Csak szorongunk a csapásoktól
folyton dicsérünk kuszaságot
nyugtalan életünk földi lazulás,
szép emberi érzelmeink, hervadás.
S kivilágosodnak vak szemeink
türelmesen az irgalmas Világra
már nem dicsérjük ősi diadalunk
büszke testben csak sorvadunk.
Arcunkon puhán torzul a mosoly
széltől kiszáradt cserepes ajakkal
bölcs Világról értelmet álmodunk,
csak ostort fog ránk a szeles vihar.
És mindennek megvan a lényege
cselekedetteink kárörvendőek,
jut is marad is az emberi jóságból,
kígyó módra csúszik-mászik élete.
Szemünk íriszében harcunk démonai
bölcsebbek mint minden szent érzés,
ki tudja látjuk- e még a bicegő jövőt
ha közöttünk a szavak elgyengülnek.
S majd testünk fecsegi léhaságaink
fennkölt beszédeink - érthetetlenek,
diadalunk már csak csalfa kuszaság
bele borzadunk ha mások is értenek./W.B./
TUNDEREK KOZOTT
Fák között járok és az ágak gyönge,
bújó, finom, lágy rügyei felett,
kigyúl a két szemednek drágagyöngye,
kigyújtja a játékos képzelet.
És szállsz,siklasz ringasz, mint a tündér,
az ágak közt és a rügyek között,
kereslek és mintha tovatűnnél
majd újra felragyogsz fejem fölött.
Hogy tépdesik szívemnek bíborleplét
a gondok, vágyak karvaly karmai
Az ijesztő, kietlen némaságban
szinte a vér csurgását hallani.
Szinte látni, hogy szökik ki szívemből
mint komor szökőkút titka- a vér.
És nem tudok ellene mit se tenni.
Harcolni nem bírok én magamért.
Csak hangodat hallom, mondja- Itt vagyok.
Csak szemed látom mint felém sugároz
És tétován kapdosok fától-fához.
Vágy lep meg utánad, forró, halálos.
A Rózsabimbóm
Rózsabimbóm
A lelkem mélyén hetek óta titkon
Egy rózsabimbó feslik, bomlik egyre.
Sötét szirmú, rejtelmes rózsabimbóm
Szívem vérébe mártom minden este.
Majd ha kinyílik vérvörös virága
egy bús, csillagtalan, vak éjjelen
Olyant nem hord a büszke rózsa ága,
Amilyen ez az én rózsám leszen.
Akkor majd elveszni látod a világot
S örökre elszáll tőled az öröm,
Hogyha neveddel e sötét virágot
egyszer átfúrt szívem fölé tűzöm.
TE MEG EN
TE MEG ÉN
Hol valamikor találkoztunk
egy régi szép nyár heve hűlt le,
lábunk alatt elvirult fáknak
lehullott lombja volt terülve.
Fejünk felett bús fellegektől
volt terhes az ég szürke képe,
eső szakadt, a szél üvöltött
úgy kerültünk egymás elébe.
Soká jártunk a bús avarban
kábán keresve, nem találva
egy soha sem sejtett, nem tudott mit,
hűlő hevünket arra szánva.
Soká tépett a szél dühében,
hosszú sötétben botladoztunk
S hogy lassan egymásra találtunk,
egymásnak száz bánatot hoztunk.
És mégis, mégis összefogtunk
Nem érti senki: bámul, megvet
mi tudjuk, ahol találkoztunk,
ott adta sorsunk a legszebbet.
MIERT
Miért lett a bú hozzám ily járatos?
Tudom már: nem virágos kert az élet
s lábam sosem selyem füvet tapos,
csak tüske-fedte puszta messzeséget.
Gyerek maradtam, megvert csúf gyerek
a sors vezetget elveimnek útján
jönnek napok, emlékbús estelek
halk üdvözléssel máris messze futván.
És annyi gyászos játék hívogat
fulladva űzök lepkeálmokat
és tüske vár, hogy rőt sebet szakasszon.
S bűn nélkül is büntetve jön a szerelem
utamba áll és lesve minden este
aranyhajat hurkol sorvadt szívemre.