Kötelesség

Kotelesseg

Ady János  három  nap  óta  járt az  első ele- 

mibe  és  palatáblát  hordott  a  hóna  alatt. 

A  palatáblára  gömbölyű  betűkkel  azt  írta  a 

tanító  ű r:  ír,  rí.  Ami   Jánosnál  igen 

találó  kezdet  volt,  mert  ő  csakugyan  keser­

vesen  rítt,  miközben  betűvetésre  adta  az édes 

apja.Azon  a  délután  is,  mikor  újonnan  szer­

zett  cimboráival  hazafelé  totyögott,  kis  szive 

egész  keserűségével  fordult  a világrend  igaz­

ságtalansága  ellen.  Gyönyörű  szeptemberi 

napsugár  volt,  kiválló  idő  a  zölddió-szedés-

hez  meg  a  szilvaevéshez.  Hanem  erre  most 

gondolni  sem  lehetett.  Három  nap  óta komoly 

fiú  lett,  iskolás  fiú.  Rózsi,  a pesztra,  ott várja 

a  sarki  fűszeresnél,  aztán  haza  viszi,  ott  meg­

issza  a kávéját s  aztán  .  .  .  Bizony  egy  csomó 

í,  meg  r  fog  előtte  sorakozni  zöld  diók  és 

hamvas  szilvák  helyett. 

 Vége  a  huszárosdinak, 

vége  a  csacsival  vaió  barátságnak,  vége  azok­

nak  a  gyönyörű  pancsolásoknak,  ott  a  kis 

kert  esőverte  virágágyai  között.  Vége,  hiaba 

vége.  Pedig  gyönyörű  délután  volt,  napsu­

garas,  meleg  őszi  délután.És  Nagy  János  buksi  fejében  ekkor  egy 

merész gondolat támadt:  ha ő  most  nem  megy 

el  a  sarki  fűszeresig,  hanem  csak  emide  be- 

fordúl  a  Pósta-utcába,  elmegy  Kovács  Ban- 

diékhoz  a  nagy  kertbe,  ottan  nem  lesz  semmi 

baja,  meg  szilvát  is  ehetik  annyit,  hogy  no. 

Nem  sokat  gondolkodik  az  ember,  még  ha 

első  elemista  is  és  Nagy  János  amint  gon- 

dolá,  meg  is  tevé.  Sötét  este  volt,  mikor 

Kovácséktól  hazakisérték.Otthon  aztán  cudarúl  kikapott.  Anyja 

nem  élt  már  régen  a szegénynek,  de az  apja, 

ez  a  különben  is  mérges,  rosszkedvű  ember, 

csúnyán kiporolta. Iskolakerülőnek, tekergőnek 

szidta és  suhogott  a nadrágszijú,  mint a jégeső.Nagy  János  bőgött,  ordított  s  amig  va­

csora  nélkül,  sajgó  tagokkal  hánykolódott 

ágyacskájában,  először  életében  megismerte 

azt  az  igazságot,  hogy  van  valami,  amiért 

oda  kell  adni  a  napsugarat,  a  vidámságot, 

a  szabadságot  —  és  ez  a  kötelesség.Ady  János  „leérettségizett“ ,  mint  ko­

moly,  vézna,  sápadt  fiú.  A  gimnáziumban 

úgy  emlegették,  mint  a  szorgalom  és  köte­

lességtudás  mintaképét.  Az  ő  dolgozatait  má­

solta  az  egész  osztály  s  szószedeteit,  melyek­

ben  minden szót  kétszer is alá léniázott,  látható 

gyönyörűséggel  forgatta  latin-professzora.  A 

fiúk  becsülték,  de  nem  szerették.  Az  nem 

mászkál  velük  a  mezőkön,  

nem volt. barátja  a 

poharazgatásnak,  sőt  szenteskedőnek  is tartot­

ták,  mert  egyszer  azt  mondta,  hogy  okosabb 

dolga  van,  mint  a  leányiskola  ablakai  alatt 

ténferegni.  Hanem  szavalni,  azt  gyönyörűen 

tudott.  Dísze  is  volt  minden  iskolai  ünne­

pélynek.

  Érettségi  után  nála volt  egy  pár  barátja. 

Persze  a jövőről beszélgettek ;  ki így, ki amúgy 

színezte  ki  a  jövendő  életpályát.  Az  egyik 

papnak  készült,  mert  az  apja  is  az  volt,  a 

másik  orvosnak  megy,  —  mondotta,  —  ott 

vannak a  legkevesebben; kettő jogásznak akart 

iratkozni,  mert  nem  volt  hajlandósága  sem­

mire.„Én  színész  leszek,  vagy  semmi  más!“ 

mondta  Ady  János  komolyan  és  csillogó 

szemmel.

Este,  vacsora  után  a  gyámja,  akinél  ő 

meg  két  kis  árva  testvére  —  egy  kis  leány 

és  egy  gimnázista  fiú  —  lakott,  behívta  ma­

gához  a  dolgozószobába;  komolyan  a szivére 

beszélt.  Azt  mondta :—  Nézd,  János,  nem  szeretem,  amit ma 

délután  mondtál.  Hagyj  fel,  fiam,  az  ábrándok 

kai.  A  színészet  nem  pálya,  nem  is  teneked 

való.  Neked  igyekezned  kell, hogy  minél elébb 

kenyérhez,  biztos  álláshoz  juss.  Itt  a  két  kis 

testvéred;  —  egyedül  álltok  a  világban  és 

neked  kötelességeid  vannak.

És  Ady János,  míg  lelkében  összetörte 

minden  gyermekábrándjait,  könnyes  szemmel 

belátta,  hogy  van  valami,  amiért  oda  keli 

adni  rajongást,  ambíciót — és  ez  a  kötelesség. 

Ady   Jánosnak  olyan  hihetetlen  szeren­

cséje  akadt,  hogy  a  főnöke,  ez  a  gazdag, 

befolyásos  ember,  egy  szép  napon  cégtársul 

vette. 

 Kész  ember  volt tehát,  cégvezetője  egy 

olyan  elsőrangú  vállalatnak,  mint  „Keresztes 

és  Ady"  Hiszen  az igaz,  megdolgozott érette 

becsületesen.  Négy  esztendő  alatt  nem  volt 

olyan  nap,  melyen  ő  kora  reggeltől  késő  estig 

üzleti  könyvek  között  ne  görnyedt  volna  s  az 

utolsó  három  évben,  mikor főnöke  már  önálló 

hatáskört  biztosított  neki,  éjszakákat  áldozott 

a  vállalat  sikeréért.  Esze  folyton  az  üzleten 

járt,  maga volt a  pontosság  és  megbízhatóság. 

Aki  ismerte,  sohase  hitte  volna,  hogy  ez  a 

higgadt,  száraz  fiatalember,  valamikor  drá­

mákért  lelkesült  és  a  saját  hangjában  gyö­

nyörködött.  Szép  keresetéből  felnevelte  és 

elhelyezte  testvéreit  és  most  már  ő  is  azon 

gondolkodott,  hogy  végre  családod  alapít. 

Mert  szerelmes  vo lt;  igen,  Ady  János  sze­

relmes  tudott  még  lenni.  A  régi  szinészáb- 

rándok  mintha  még  lappangtak  volna  benne:

egy  kis   házmester-leányba  bolondúlt  bele, 

akinek a haja  olyan  szőke  volt,  mint  a  szep­

temberi  napsugár  és  a  szeme  olyan  kék,  mint

az  érett  szilva.  A  leány  énekesnőnek  készült, 

de  a  János  kedvéért  jó  kis  feleség  is  tudott 

volna  lenni.  A  fiatal  ember  pedig  a  fülig 

szerelmes  szivek  minden  naivitásával  és  elfo­

gultságával  szeretett. 

Hanem    Ez  a  váratlan  előléptetés, a 

cégtárssá való  előmenetel  megzavart  mindent. 

Sejtette,  hogy e  mögött  más  is  lappang, mint 

puszta  elismerés  szorgalma  és  lelkiismeretes­

sége  iránt.  A  főnökék  házánál  szívesen  látott 

vendég volt eddig is,  — sőt a  csúf főnökleány, 

Carola,  látható  figyelemmel  nézte,  bármiről 

beszélt  is.Mikor  pedig  a cégbe  való  igtatást  követő 

napon  volt  főnöke  magához  kérette  s  bizal­

mas beszéd közben nem titkolta, hogy „Őszinte 

örömmel látja vonzalmát  Carola  leánya iránt“ , 

egyszerre  világos  lett  előtte  a  teendő. 

Igen,ő  nem  habozhatott,  neki  tudnia  kellett,  mi  a 

kötelessége  ezzel  az  emberrel  szemben,  aki 

éveken  át  jóttevője,  támogatója  volt.

 -Másnap  egy  kusza, érthetetlen  levél  ment 

a  kis  házmester-leányhoz,  telve  kétszer  alá­

húzott  „kötelességek“ -el  és  három  hónap 

múlva  Ady  János  eljegyezte  magát  —  úgy, 

amint  kötelessége  volt.

Gyönyörű  szeptemberi  napsugár  volt, 

kiválló  idő  a  zölddió-szedéshez, meg a szilva­

evéshez.  Hatalmas  parkjának  egy árnyas  dió­

fája  alatt  ült  párnák  között  a gazdag  és  beteg 

Ady  János.  Ide  hozatta  magát  most,  hogy a 

leghíresebb  egyetemi  tanárok  sem  tudtak 

mást  ajánlani,  csak  pihenést  és  várakozást. 

Igen,  várakozást  a  halálra.  Nem  volt  pedig 

még  öreg  ember,  de  a  szakadatlan  munka 

teljesen  megőszítette  és  elvette  szeme  vidám 

tekintetét.  Aztán  a  súlyos  szívbaj  is  erősen 

felpuffasztotta.  Most  hát  itt  ült  ő,  egyedül, 

szinte  ünnepi  csendben  s  mert  az  üzletre 

gondolnia  sem  volt  szabad,  először  életében 

szabad  volt  neki  csak  úgy  maga elé  bámulni 

és  nem  gondolni  semmiről

Oly  szép  enyhe  is volt  ez  a  szeptemberi 

nap!  A  lombok  között  áttörő  ég  opálos fény­

ben  ragyogott,  a  bársonyos  pázsit  engedel­

mesen  terült  lábai  alá,  mintha  kínálná :  nyúj-

tozkozz   csak  végig  rajtam ! 

 Köröskörül  ezer apró  hangocskából,  —  bogárzümmögésből,  

levélsuttogásból,  pille-libbenésből  —  szövő­

dött  össze  a  nagy  csönd.Ady  János  különös,  jóleső  elzsibbadást 

érzett.  Csak  úgy homályosan  átfutott a lelkén, 

hogy  neki  felesége  van,  akit  nem  szeret  s 

aki  nem  törődik  vele,  hogy  testvérei  van­

nak,  akik  hasznot  várnak  tőle,  hogy  üzlete 

van,  mely  felemésztette  egész  életét :  mindez 

csak  úgy  öntudatlanúl  lobbant  fel  előtte,  de 

most  már  csupán  azt  érezte,  hogy  jó  volna 

újból  elölről  kezdeni  az  életet  és  nem  élni 

másért, csak  ezért  a  napfényért,  ezért  a  puha 

semmittevésért,  ezért  a  beszédes  csöndért.

Aztán  azt  kérdezte  magától,  hogy  miért 

is  élt  tehát.