Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
A keshedt ló keserve
babumargareta01 2022. január 16. 20:22 olvasva: 86
Keshedt, gebedt konflisló állt a külvárosi kocsma előtt. Esteledett. A csapszékben valaki nagyot ütött az asztalra és dalra gyújtott:
– Búsuljon a ló, elég nagy a feje! .
– Hisz ez az – gondolta a konflisló mi búsulunk, ők meg mulatnak. Ha még egyszer a világra jöhetnék, ember lennék,de emberi.
Egy percre sem jutott eszébe, hogy az emberfejében is fészket rakhat a gond. Hogyan is képzelte volna, mikor eddig csak víg arcokat látott.Boldog jegyeseket, kik meghatottan súgták gazdája fülébe: az anyakönyvhöz.
Javíthatatlan lumpokat,amint az ember vállára csapva rikoltották: a Három tulipánhoz, az áldóját! Sikkes gavallérokat, szegfűvel a gomblyukban, ahogy hanyagul, de mégis izgatottan hátradőltek a kocsitámlán és diszkréten egy utcanevet böktek ki.
Ilyenkor a konflisló tudta, hogy randevúra kell vinni a pasast – a gazdájának mindenki pasas volt – és vígabban szaporázta lépteit,pedig nem is csókolta hátát az ostor. Néha temetési menet után baktatott, de nem látott abban semmi szomorút. Azt hitte, hogy lumpot kísérnek haza és azért kell olyan lassan menniük, nehogy az alvó felébredjen. Akárki is volt a pasas, a konflisló sorsa egy maradt: húzta a kocsit, tűrte az ostorcsapást és várt a külvárosi kocsmák előtt, míg benn a gazda holtrészegre itta magát.
Mert a konflisló gazdája igen nagyon szerette az italt és rémségesen goromba volt. A konflisló szörnyen szenvedett a méltatlan bánásmódtól, szügyét repedésig töltötte meg a keserűség. Szegény konflisló nem tudta, de nekünk a kocsis igazolására el kell mondanunk, hogy zörgőcsontú gebe volt,mely megérett a gyepmesteri felmagasztosulásra. Pedig hogyan vágyódott egy cseppnyi szeretetre.
Sokszor, ha éktelen szitkok közepette ütötték, rúgták,tépdesték, hátra fordult, nagy, szomorú szemeit rá meresztette a részeg emberre, mintha mondaná :
– Gazdám, édes gazdám, ne bánts! Hiszen mi egymásnak vagyunk teremtve. Ha engem elvisz a sintér, másik lovat vehetsz, az pedig tudod jól sok pénzbe kerül. Légy jó hozzám és szeress egy kissé.
A kocsis nem értette a könyörgő szemek beszédét és tovább verte . A konflisló végül is dühre lobbanva oly eszeveszetten kezdett rugdalózni,hogy a kocsis meghökkenve lépett hátra. Aztán bekötötte a lovat az istállóba, abrakot tett elébe és morogva kiment.
– Milyen szép is volna az én életem, ha úgy történne, ahogy elképzelem! sóhajtott a konflisló,miközben lopva a csapszék ajtajára pillantott, ahonnan abban a percben lódítottak ki egy részeg alakot.
Reggel az istállóba jönne a gazdám és így mondaná:
– Kedves lovam, van itt egy szegény ember,azt akarná, ha az állomásra vigyük:
a szeretőjéhez!
– Elvigyük-e ?
-Visszük, persze hogy visszük- felelném vígan nyerítve és alig várnám, hogy rajtam legyen a hám.Repülnék mint a táltos, patkóm nem is érné a földet,hiába kérlelnék:
– Lassabban, hé, kedves lovam, úgyis ki érünk idejében, ne erőltesd meg magad.Amint jönnének visszafele, hallaná ám, hogy a gazdája nagyokat sóhajt a bakon. Olyanokat, hogy a hátán ülő legyek ijedten felrepülnek.
Mondanám is :- Mi bajod édes gazdám?
– Tudod kedves lovam, fázik a gyomrom, nagyon kívánkozik a reggeli snapsz után.
– Hát nem bánom, édes gazdám, álljunk meg a kocsma előtt, de egynél több decit ne igyon kend!Hej, milyen vígan szökne le a kocsis a bakról és csak úgy a kocsma küszöbén kortyolná üresre a decis üveget. Amint újból mennének egy darabig,lógatná fejét szörnyű busán a konflisló Mi a bajod kedves lovam?
– Megmondom, ha nem haragszol.
– Nem én!
-Tudod édes gazdám, hivatalos vagyok a szomszédba illatos szénára, friss forrásvízre. Restellném,ha szavamat szegném.
– Nem széna és forrásvíz kell neked, kópé- és huncutkodva pattogna füle mellett az ostor. Asszony van a dologban, valld be azonnal!
-Huncut kacsintással felelne a konflisló és délután már tenné is a szépet a szomszédék virgonc,fekete szőrű kancájának.
Az illatos szénát, a friss vizet akár az ördög is elvihetné.
Igazán így volna szép az élet, nem pedig:amilyen az enyém.
– Bárcsak már a sintér nyúzná le rólad a bőrt,te konflislovak szégyene! És utána jó negyed óráig táncol az ostornyél, hogy csak úgy porzik a szegény ló háta.Mindezt elgondolta a konflisló, mikor fényes-szőrű, délceg paripa állott meg előtte. A konflisló alázatosan pislantott fel az úri rokonra és tisztelettudóan néma maradt.
– Jó napot, testvér – nyerített amaz.
– Alázatos szolgája – rebegte a konflisló és végtelenül megtiszteltnek érezte magát. Hátra is nézett, nem-e látják a többi konflislovak, amelyek időközben mögéje sorakoztak.Valamennyi irigyen hegyezte füleit.
– Hogy éli világát, kedves rokon – kérdezte leereszkedően a paripa.
– Szegényesen, sok búval, bosszúsággal. Nem jó konflislónak lenni, folyton ütnek.
– Miért engedi. Látja, engem senki sem mer megütni. A múltkor a lovászgyerek dühében megrúgott. A gazdám úgy felpofozta, hogy megeredt az orra vére.
– Mit csináljak ? A konflisló sorsa, hogy egyik kocsmából a másikba vigye a pasasokat és ostor alá tartsa a hátát.
– Szegény, műveletlen konflisló – szánakozott a paripa. Sajnálom, hogy ennyire visszamaradt a világtól.
– Hát – restelkedett a gebe buta ló vagyok én, azt bizony látom, de nem mondaná meg, mikor művelődjek? Nappal a ronda fuvar, éjjel fáradt vagyok és aztán úgy elkesergek a sorsomon, hogy reggel lesz, mire kicsit megbékélek.
– Nem hallott még semmit a lovak Paradicsomáról? – kérdezte átható tekintettel a paripa.
– Nem !A paripa egészen közel hajolt a konflislóhoz és feltárta előtte a nagy titkot. Régente, sok-sok ezer évvel ezelőtt a lovak egy nagy, szabad birodalomban éltek. Kocsit, hámot, ostort nem ismertek.
Embert sohasem láttak. Ettek, ittak, játszottak és ha tiszteletben megőszültek, nem a gyepmester jött el értük, nem is a lómészáros kezére kerültek, hanem a vének mezején várták a csendes polgári halált,hol melegebben sütött a nap, bársonyosabb volt a fű ,finomabb a zab.
Egyszer azután ember tévedt a lovak közé és véget vetett az aranykornak. A lovakat széthurcolták, csak néhányan maradtak vissza, azok is úgy, hogy nyavalyásoknak tettették magukat,hogy nem kellettek.. Ezek elszaporodtak mind többen vannak. -Esznek isznak, játszanak és sohasem láttak embert.Ez a lovak Paradicsoma.
– Ha én oda juthatnék! – sóhajtotta búsan a konflisló.
– Nincs annál egyszerűbb. Szabaduljon meg gazdájától. Mert a lovak paradicsomában csak szabad lónak van helye.
– Uraságod – kérdezte szerényén a konflisló- miért nem próbált eddig gazdájától megszabadulni.
– Hm – köhögött zavartan a paripa.
– Nekem itt is kitűnő dolgom van. Én nem vagyok konflisló.És mintha a buta gebe további kellemetlen kérdéseitől tartana, délcegen eltrappolt,
– Jó napot!
– Alázatos szolgája – felelte a konflisló és megzavarodva, szinte szédülten bámult az alkonyatba.
Hát van egy hely, hol sem részeg pasasok, sem goromba kocsisok, sem suhogó ostorok nem léteznek, hol örökös vígság, boldogság a lovak élete?A lovak Paradicsoma! És erről nem szólt az ő gazdája soha. Persze, titokban tartotta, nehogy kedvet kapjon ő is, felkeresni a boldog és szabad testvéreket.A lovak Paradicsoma! Egy véghetetlen pázsitos mező, amelyen ezüstös patakok víg csobogással trappolnak keresztül. Emitt gyönyörű hereágyak, amott zabok mosolygós terítéke bólogat, mely minden reggel újból kinő. Illatos szénakazlak gömbölyödnek a patakok mentén és nincsen aki a porciót kimérné. Boldogsággal nyargalnak ott a lovak az örökké terített asztalokhoz, hancúroznak a kanca haddal, hemperegnek a puha fűben, a fürdenek a csókos napsugárban!
Kinyílt a csapszék ajtaja, a kocsis lépett ki rajta.A konflislovat izgatott remegés járta át. Érezte, elérkezett a döntő pillanat és hallani vélte a gondtalan nyerítést, melyet a lovak paradicsomából korbácsolt feléje a lágy esti szellő, Az ember felült a bakra és ostorával nagyot húzott a ló lágyéka alá. A konflisló nem mozdult.
– Gyí, te gebe!
A konflisló úgy állt, mintha a lába gyökeret eresztett volna. A kocsis még néhányszor végig húzott a ló hátán, majd káromkodva leszállt a bakról és bizonytalan lépésekkel a ló elé lépett. Két véres,ittasságtól foszforeszkáló szem fúrta be dühödt pillantását a konflisló hideg, de határozott tekintetébe.Néhány pillanatig farkasszemet nézett a részeg ember és az elszánt ló, majd az ember megragadta a gyeplőt és kegyetlenül megrázta. A konflisló ekkor iszonyú erővel fellökte. Az ütés az embert az álla alatt érte, nyekkent egyet, tompa koppanással a falhoz repült, aztán lesiklott és mozdulatlanul terült el a földön.A csapszékből kitódultak a vendégek. Valaki lehajolt és megnézte az embert.
– Kampec – mondta és elfordult.
– Mi történt ?
– A ló agyonütötte gazdáját.Részeg alak tört elő és a ló hasába rúgott,egy másik ostorral vágott végig a hátán. Egy ember közbevetette magát és rekedten mondta:
– Ne bántsátok a szegény párát Hisz nincs annak esze.A konflisló állt és várta a pillanatot, mikor indulhat a lovak Paradicsomába. Azt hitte, hogy most megölte gazdáját, nyitva előtte az út. De hirtelen sírás jajongott fel, az összecsődült tömeg némán elhúzódott a halott embertől. A kocsis felesége jött,mögötte hat gyerek, a halott ember gyerekei. Az asszony zokogva ráborult a halottra és sokáig, sokáig sírt.
Azután felemelkedett.
– A ló ölte meg – mondta valaki.Az asszony a ló elé lépett. Két bánatos, könnyes szem és egy fájdalomban fürdő arc volt az,amit a ló látott. És hallotta:
– Ugye, kedves lovam, segíteni fogsz nekem,hogy megkeressem hat gyermekem számára a mindennapi kenyeret?
Ugye kedves lovam?Aztán megsimogatta a ló fejéi.Ekkor különös jelenet következett:
– Nézzétek – kiáltotta valaki szinte megrettenve – a ló sír. Hullanak a könnyei.Valóban a csapszékből kiáradó világosság fényében látni lehetett, hogy a konflisló szemeiből nagy,súlyos könnyek gyöngyöznek alá.A konflisló fejét lehajtva sírt. Siratta a gazdáját,siratta a lovak Paradicsomát. Amint lassan megindult az istálló felé a bakon az asszonnyal, a kocsiban a hat gyerekkel, tudta, érezte, hogy sohasem fogja meglátni a lovak Paradicsomát. Sohasem fog hemperegni a puha fűben, sohasem fog fürdeni a csókos napsugárban.
hemperegni a puha fűben, sohasem fog fürdeni a csókos napsugárban.
Vége.