Hutlenség[3]

Mint férj és feleség ,rendületlen voltunk együtt.Még akkor is amikor a piacokat,vagy boltokat jártuk,mindig egy párt alkottunk.
Csak az elválások voltak fájdalmasak.Gyakran beszéltünk telefonon,de mikor kifogytam mindenből,már nem mertem hívni, csak könnyezve
virrasztottam, mert utána való szenvedélyes vágyam még fokozódott.
Legkedvesebb élményeim azokból az évekből maradtak, amikor egy betegsége miatt megkért hogy vegyem fel a fizetését és vigyem el neki. . Ilyenkor gyöngédsége és szeretete túlömlött mindenféle önuralom és felvett közömbösség korlátján. És noha azokban az időkben érzéseim mohó gyönyörűségét nem fokozhatta még az ijesztő gondolat, hogy elveszíthetem őt ha nem vigyázok
Csupa lélek lettem.Nem volt elég tapasztalatom, mint Neki.
Megcsókoltam Elemért ,bár ragályos betegsége volt,de nem riadtam meg ,hogy elkaphatom. Ennek a csóknak leírhatatlan édességét újra többé soha sem találtam meg..Mintha búcsú csók lett volna.
Elemért leginkább gyenge akaratom ejtette kétségbe. Mindent hangulatom pillanatnyi sugallatára tettem. Életem, amíg így az érzés vagy az ötlet irányította, ha nem is volt teljesen jó, mégsem mondhatom, hogy rossz lett volna. A munka, nyugodtság és a józanság szép terveinek megvalósítását Elemér és én tulajdonképen azért sürgettük, mert mindketten éreztük, ő tudatos értelemmel, én kissé zavaros fővel, de annál nagyobb hévvel, hogy ez a valóra-váltás végeredményében annak az akaratnak bennem való tovább-élése és megtestesülése lesz, amely Elemérben fogant meg és ébredt öntudatra. Az akarat megszilárdulása bennem kettőnk lényének erkölcsi egymásba kapcsolódása s diadalmas eggyé-olvadása lett.

Nyugdíjba szinte egyszerre mentünk ,én ötvenéves koromban,Elemér pedig hatvan hét évesen.
Ekkor jöttek a szomorú napok,amikor napközben nem találkozhattunk.De mindig vannak kivételek.Kutyát sétáltattunk a Maros partján,vagy kimentünk a város széli nagy áruházba.
De a péntek délutánok a miénk volt .Már kora délben készülődtem és dobogó szívvel mentem a lakására ,ahol átadtam magam az összes gyöngéd szerelmi játékainak.Tudta ,hogy szeretem ,bármit kért szenvedéllyel teljesítettem.
Nem kellett halljam az otthoni szöveget"Már megint kire gondolsz " szeretkezés közben az ex. férjemtől,amitől elszállt minden kedvem.
Minden kellemetlen akadályok ellenére kitartottunk egymás mellett ,annyi éven át szerelemben.
Elemérrel gyakran kimentünk a városból, fel a Váczmány tetőre ,ami elég közel volt a városhoz, sétáltunk,majd megebédeltünk az ottani vendéglőben.
Sohasem voltam annyit hangversenyeken, mint ezekben az években és sohasem érintettek felületesebben a zene hullámai, mert egyéb vágyam sem volt, minthogy mellette ülve hallgassam én is a zene bűvöletét.
Hallgattam, de nem hallottam semmit sem. És ha néha mégis figyeltem, már képtelen voltam a zene titokzatos nyelvét mindenben megérteni.

Orvosságot kerestem s minthogy nem volt bátorságom akarni az igazit, amely oly közel s ó, mégis annyira messze – saját magamban – rejtőzött, épen megfordítva tettem s ismét a bűnös gyönyörökhöz menekültem, hogy bennem a társasági élettől kioltott tüzet felszítsák. Hasztalan volt minden. A tetszés vágya uralkodott rajtam s így napról-napra halasztottam a végső elhatározást, a valóban szabad tettet: a családban való elmerülést.
Mert bűnös voltam az biztos és önző.
De gyerekeim kezét soha el nem engedtem.
A két bűn egyikéről sem mondtam le, hanem kevertem a kettőt. Vagy hogy is mondjam? Mind a kettő a gondolat és az érzelem akadályai ellen tört, amelyek ártottak volna a másiknak s így nem egymás ellen éleződtek ki, hanem egymást segítették elő.
Én rövidesen új munkahelyet kerestem ,mert még túl fiatal voltam,hogy otthon üldögéljek a semmittevők világában
Elemér tanácsolta és az ő segítségével kerültem a SANTA Poliklinika laboratóriumba.

Sajnos Elemérrel ritkábban találkozhattam ,mert közben bővült a családom,megszülettek a nagy fiam lányai,sokat segítettem nekik,így a délelőtti találkák vásárlások mind ritkábbak lettek.
Azért a péntek délutánok megmaradtak továbbra is pont olyan nagy szerelemben ,mint régebb.
Nem hogy apadt volna a szenvedély ,hanem mind jobban vártuk a következő hét pénteket.
A szerelem nem múlik,csak ha akarja az egyik fél.Ebben a kapcsolatban mindketten vigyáztunk egymásra.

A szerelem el nem múlik soha, nagy pillanataiban van örökkévalósága. Belső természete nem az állandóság, de nagyralátás volna földi embernek azt követelni az egektől, hogy ami ily csodás, az változatlan maradjon. Egy másik életben bizonyára tökéletesebb lesz és én hiszem, hogy e földön csak az elejét éljük. Valahol másutt van a kifejlődése, a magyarázata, a titka. Itten: sok kínja és még több gyönyörűsége.
Es amikor ennyi mindenen keresztül és ennyi mindent feláldozol rád esik a bomba az égből.
A leg könyörtelenebb pillanat akkor jött be ,amikor Elemér felesége egy kora reggel telefonált nekem hogy Elemér hirtelen halállal elhunyt azon éjszakán.
Egy péntekre virradó hajnalban hagyott itt minket akiket szeretett.
Vége volt. Éles fájdalmat éreztem szívemben. Többet ragadott el tőlem, mint szerelmét. Elvitte a hitem az életben s ön magamban.
Bódultan, szédülő fejjel indultam el a munkahelyemre. . A fájdalmat és az önvádat roskadozva oda vittem, ahol szerelmem utolsó, nagy jelenetei játszódtak le. Egy kis kis cukrászda a munkahelyem közelében. Ott volt minden éppen úgy, mint azelőtt. Az asztalra helyezett sárga ernyős asztali lámpa halvány, meleg fénnyel öntötte el a helyiséget. Csend és némaság volt itt s valami titkos, szótlan szenvedés lappangott. A kis szoba olyan volt, mint hallgatag, szomorú emberi arc .. . sírva borultam az asztalra.

Es mennyi mondanivalóm volt és mekkora szerelem égette szívemet.Hiányzik életemből a tekintete a homlokráncolása ,a forró kéz simogatása ,a fülembe súgott szavak selymes pillanata.

Nem tudtam Róla ,hogy cukorbeteg,soha nem mondta. Szívstop volt a halál oka.

Elemér halála egy év múlva a nyugdíjazása után, ami hirtelen történt ,mély sebet hagyott a szívemben. Nem tudom és nem is akarom elfelejteni.Itt van a szívemben amíg élek.

Még a temetésre sem mertem elmenni,nem akartam megalázni Elemér emlékét jelenlétemmel.Biztos sokan kerestek szemmel a temetőben.Ma sem tudtam elfelejteni a napokat, órákat amiket együtt töltöttünk.Nagy fekete űr maradt utána,amit nehezen hevertem ki ,és mindezt egyedül ,mert senkinek nem meséltem el semmit azonkívül amit láttak.

Utólag köszönöm, hogy engedte, hogy szeressem. Ennyi már elég. Volt idő, amikor azt hittem, többet akarok. Akartam egészen. Akartam a testét, a lelkét, a múltját. És akartam a jövőjét.. Meg kellett öregednem, hogy értsem, mi a szeretet és mi a birtoklás. Ma már tudom, enyém az adomány így is. Csak terhes ne lett volna az én nagy szeretetem. Most mindent lakat alá temettem élem az életem a két fiam szeretetében alázatosan…

Van perc, oly könnyű, mint a név,
mit egy sírkövön olvasol,
míg mondod is, csak szádon él,
kit megnevez, már nincs sehol.