Békesség a szívben

Kezdet nem volt ,csak örök vég,
sorsom könnyű volt,vagy nehéz
velem az élet mindig szembenéz ,
lehetne vitatni,

Mert ha kis részekre szaggatom
a teremtés különös áradását
mindenből lassan rám is zuhant
valami áldott.

Mert a létben,emberek között,
néha lentebb ért a mennyezet
és sajgó lelkem emberibb lett,
mint a mesében.

Néha hasztalan vággyal kerestem,
a keveset,vagy semmit sem,mert
mit kaptam,azzal sokszor beértem,
az édes keveset.

Elbillent ,éretlen gyengéd erővel,
a végtelen hosszú úton döcögtem
jót alig ismertem,de mégis hittem
a vak szerencsében.

Mert válogat a világ feketét -fehéret ,
buborékol gyakran feltörő örömed ,
de alig simítod meg gyötrelemmel
máris fáj kezed.

De ,ha megkóstolod az igazi értelmet
és éber-álom vaksötétben eléred
tudod nem a mának ígérték elédbe ,
cafatokban fog hullani öledbe.

Buzgalommal törekszem érted,
hogy meg ne bántsam szíved,
mint álomból ébredő megértések
csak képzeletben engedelmesek.

Mert álmomban riadtan kereslek
felém merednek apró ijedelmek,
hallgatok köztük, gyenge a lelkem
soha meg nem fogom érteni őket.

De van egy álmom mi kéjes öröm
görcsbe meredt testem- kegyelet,
olykor enyém tested ,bőröd ,szíved
enyém férfi karod s a lüktető ered.

Beszívom illatod, átitat ,érezlek
félek hogy másnap már nem leszel,
álmomban enyém minden testrészed
csodás álmomban bármi történhet.

Áltatom magam karodon fekve
nem érted, hogy mennyire kellesz,
enyém minden örömöm kegyelme
olyan vagy ,mint egy görög isten.

Fennmaradtál értem az idők oltárán ,
vaksötéten dereng távolban képed
ördöngösen az élet léha fonákján
együttlétünk eltörpült megértésében. 

Ágyam felett fénylik keretes képed ,
csak fájó üresség árad fényében
ráterülnek elnyúlt testemre szűken
megcsillantva napsugaras emléked.

Ki kit melenget ma forrón álmában
elérve végre a valóság igazához ?
Hova széled majd a sok forró lehelet
mikkel együtt csókolóztunk nyáron.

A törvény nekem adatott örökre
és fáj szűkszavúságom halk zenéje
ma már csak magam kínozom félve
becsapva téged önmagam védtem 

örömök ,sóhajok kincsével terhelten ,
döntést hozott telten minden lépésed
forró karomban védtem valós értéked ,
hogy búcsúzáskor ne legyen sérelmed.

Ma csak porszemként seper a szél
rejtélyes titkok csapata békésen kísér
alázattal telítve, bölcsességükkel ,
hogy nehogy újra beléd tévedjek.

Szürke ködben , mikor nem ragyog a nap
feltűrt gallérral kopasz férfi siet akár a rab
a frissen hullt hóban még menése fiatal ,
de alig várja hogy egyetlen házát elhagyja .

Ablak függöny mögül egy fekete szempár
figyeli a férfi sietős lépteit , tartós télen át,
cipői belesüppednek a hó takaróba mélyen
tüzesen siet sürgős dolga van-keresi célját.

Hirtelen felpillant huncut szemével az égre
búcsúznia kellett ,elképzelte az őrültséget ,
üveg mögül töpreng magában kíváncsian
a hölgy ,ahogy figyeli a férfit jelentőséggel.

Mindent hátra hagyott maga mögött végre
mégis úgy érzi , ablak mögött van mindene
hogy mit képzel egy ilyen búcsúzó ember
ö sem tudja mi zakatol megdermedt szívében .

Az ablak mögött álló nőnek szeme nedves ,
de feszesen áll teste ,mint vitorla a szélben ,
duzzadó önérzettel, bambul nevetségesen
vad dühében széttárja karját magatehetetlen .

Lassanként fel fogja milyen erő késztette
a sietős férfit ,búcsúzni télnek idejében
győzni akar poklokon -hogyan is képzelte ?
A pokol sem magától született -ö tervezte .