amer blogja

Fonott szék, pipatartó,

tejes teában csöppnyi méz,

sarokban akvárium,

melyből a hal álmosan néz.

 

Homályos, szürke ablak,

a függönyön alszik egy légy,

vén pók hiába várja,

szobámban lágy, derengő fény.

 

Asztalon toll és papír

mely mai gondolatra vár,

lustán múlik az idő,

váratlanul elmúlt a nyár.

 

Szemben a tükörből néz

egy szomorú, bágyadt arc,

ismerős…megváltozott…

talán legyűrte már a harc.

 

Az óra könyörtelen

méri monoton az időm,

tik-takkal jelzi csendben,

miként enyészik el jövőm.

C’est en szeptembre…

e dal jár fejembe napok óta.

Becaud dalából kel az emlék,

egy párizsi ősz varázslata.

 

Bár szeptember volt,

még simogatott az őszi nap,

s mi álmodozva néztük, ahogy

egy levelet a szellő fölkap.

 

Már szeptember volt,

a tájtól éppen elköszönt a nyár,

de a Luxembourg kert fái közt

még sétált sok szerelmes pár.

 

Szép szeptember volt,

fény játszott a dús kertnek ölén.

Tudtam Veled c’est beau la vie,

de sárgult már néhány levél.

 

Most szeptember van,

és hűvös már az őszi hajnal,

egy  csodás  párizsi őszre

emlékezem Becaud dalával.

Ma boldog s gondtalan volt ébredésem,

a friss levegőt habzsolva veszem,

nyújtóztatom gerincemet vidáman,

jó reggelt, vakkant rám a hű ebem.

 

Fák fürdenek házunk előtt a fényben,

hallom dalolni a sok levelet.

Jó reggelt - cinkosan kacsint a nap rám,

muskátlink is vidáman integet.

 

Most boldog vagyok, szinte hihetetlen!

Jó reggelt kedves nagyvilág neked!

Vidám dalom fakad a friss örömből,

új nap, új élet, így köszöntelek.

 

Jó reggelt, most mindenkinek jó reggelt!

még harmatos a kert ahol megyek ,

az égen közben bámulom a kéket,

csodás világ! Ma jó kedvű leszek!

 

Didergető az esti lég,

mélykékben játszik már az ég,

de fénycsókot lop a homlokára

a nap végső sugara.

 

A lopakodó este

csendben megáll egy percre,

felnéz, majd lassan tovahömpölyög

s mindent befed, mint a köd.

 

Már sűrűsödik a homály,

a lágy koraesti árny

átölel puhán és hazakísér,

még otthonomba is betér.

 

Ahol hideg a vacsora,

és biceg az öreg óra,

(de Mendelssohn hegedűversenye szól

vígasztalón a rádión.)

 

Álmodozó álom rám les,

míg szobámban sötétség lesz,

mikor elnyúlok a hideg ágyon,

és ölelésedre vágyom.

 

Árnya vagy régi virágnak,

emlék vagy, mégis várlak,

hogy álmomban én is kapjak csókot,

miként az esti ég kapott.

A nyelv, amelyen szólok, egy sziget,

egy csoda a nyelvek tengerében,

ha megkaptam, már el nem hagyhatom,

szívemben él, egy örök szerelem.

 

Mert szeretem a verset és a dalt,

birtoklom a szavak szabadságát.

Nem azért írok, legyen érdemem,

csak élvezem e nyelvnek a varázsát.

 

Miként a könny, úgy buggyan ki a vers,

nem képes önmagát megfejteni,

álom-tájon jár, túl az árnyakon,

a végtelent nehéz megérteni.

 

Én nem futok el végzetem elől,

vállalom és semmit nem feledek,

magamban hordom a múltnak titkait,

s a múló idővel szeretkezek.

 

Téged kereslek, fogd meg a kezem!

Bármilyen nyelven szólhatsz már hozzám,

csak érints meg, s én érteni fogom,

s hogy szeretlek, e nyelven mondanám.