amer blogja

Az űrben fényt szülnek a csillagok,

lent suttog az éji szél,

ajkamról égre kelnek az álmok,

és dalom rólad mesél.

Hány ilyen éjszakán tartottalak

téged karjaim között,

és forró csókjainkkal bejártuk

az eget, felhők fölött.

Az éj a régi, a holdsütés is,

csak mi nem vagyunk azok,

most is csillagos a bársony éjjel,

de én egyedül vagyok.

Szomorúság öli a lelkemet,

Ő örökre elveszett.

Vígan dalolnak mások, míg nekem

űr van a szívem helyett.

Bús világom tükre ez az este,

mely csöndesen halódik,

szívembe zárt emlékek zokognak

ahogy a múlt szétfoszlik.

Kedvesem, táncolj most velem!

Jöjj, ölelj, simulj hozzám,

szívem szíved dobbanása,

ez végső táncunk immár.

Hajts fejedet a vállamra!

Szeretlek, suttogom én

halkan, lágy, selymes hajadba,

s te ajkad nyújtod felém.

Egy forró csókba szédülünk

s a zene álomszárnyán

már egy testté összeforrva

szállunk, mindegy mi vár ránk.

Szép, utolsó táncunk ez már,

egy végső fellángolás,

halálon túli szerelem,

sóvárgott találkozás.

Jöjj, még egyszer simulj hozzám,

legyen haláltáncom ez,

boldogan a véső órán

így összefonódva veled.

Néha még Párizsban járok veled,
összesimulunk a Saint Michelen
álmomban, s én mesélek, mint régen,
Adyról és Attiláról neked.

Szajna felett a könnyű szellőben
ölellek a Szent Mihálynak hídján,
alant úszik egy bateau promenade,
és én téged csodállak a fényben.

A diákok között elvegyülve
mulatunk a Quartier Latin-ben,
és csókolódzunk, mint két siheder,

betérve a Hotel Mannier-be
boldog béke költözik szívünkbe,
csodás ez a párizsi szeptember.

Sosem voltam misztikus, hiszékeny,

réges-rég nem élek már mesék tején,

hogy lelkeké a társtalan magány,

megéltem én is kis szobámnak mélyén.

Nem érted, ha elkerült az élmény

és nem élted át e misztikus csodát,

mikor a lélek megérzi társa

hatalmas mágnesként vonzó áramát.

Az időt én sem tartom kezemben,

mégis, az emlék, a régi pillanat

felidézi a felejthetetlent,

ahogy felfedeztem hozzád az utat.

Azt a pillanatot élem újra,

amely megfordította az életem,

ma is tisztán érzem azt a percet,

mikor először találkoztál velem.

Fehér inges, vidám leány voltál,

a tekintetünk összeforrt, és tudtam:

-mert villámként csapott rám az érzés -

Most megtaláltam! Őt, akire vártam.

A sorsunk volt, hogy rám találj te is,

hiszen nem én kerestelek csak folyvást.

Megfejthetetlen az a pillanat,

mikor a lelkek felismerik egymást.

* * *

„Hát végre, végre itt vagy!

Hol késtél ilyen soká?

Egy évtizede várlak,

most már el ne kószálj!

Talán te késtél el

vagy én jöttem korán?

Erősen fogd a kezem,

és maradj itt velem!”

* * *

Tíz éve már, hogy a temetőben

egy fehér kő jelzi, hol a sírja,

rövid életünknek véges útja

ily bánatkövekkel van kirakva.

* * *

Azóta várok, de nem jössz újra,

hiányodat megszokni sosem lehet,

behunyva szemem még látni tudlak,

s ez feltépi bennem a régi sebet.

Mint egy kedves dallamot, idézlek,

amelyet együtt dúdolgattunk régen,

megtalállak, érzem illatod,

s ebben a dalban együtt száll két lélek.