amer blogja

 *

Jöjj

Kedves, 
ülj ide mellém, 
hajtsd a vállamra a fejed, 
ahogy szoktad... 
olyan jó és meghitt így veled
a karácsonyfa fényénél. 
A gyertyák sercegnek halkan, 
csak mi vagyunk ébren 
ilyenkor éjfél után, 
gyermekeink már mélyen 
alszanak, úgy érzem boldogan. 
A fáradt gyereksereg 
a varázslatos  ünnep emlékeivel 
csodákról álmodik 
most karácsony éjszakáján. 
 Álmukat őrzöm veled. 
Nekünk már csak az éjszaka ünnep, 
míg a gyermekek pihennek, 
s bár nem vagy itt... 
én mégis neked mesélek... 
és a fenyőre hull egy könnycsepp.

Ellobbant hát az utolsó láng is,

halványan mert csak lobogni,

varázsa volt szemed sugarának,

nem tudom tüzét feledni,             

utolsó csillagként ragyogtál át

a rám boruló alkonyon,

tudtam, a szerelem életet ad,

ha akarom és vállalom.

Ameddig álmodni merek, még élek,

lágyan, messziről szeretve

téged, és hűségesen követve

lépted, hiányodat tűrve

hinni akartam, lenyugvó napom

arcodra mosolyt simíthat,

hittem, még virrad rám egy csodás nap,                                          

mely felvidítja sorsomat.

Vállaltam bátran a kockázatot,

hogy összetörheted szívem,

hiszen hajamat árnyalja a dér,

s az idő sem kedvez nekem.

Ma már nem is tudom, hogy merre jársz,

egy tenger választ tőled el,

mélyülnek az arcomon a ráncok,

s élek tetetett közönnyel.

Sorsomnak hát végleg szárnya hullott,

hisz áltattam magam csupán,

most koptatom üres óráimat,

verset írok rólad sután,

sírnom kéne az eget tagadva,

megkövezni az álmomat,

fáj ez a kegyetlen szerelem, mert

belém égette arcodat.

Ez a vers is csupán limlom,

fűzfaköltő szemete,

csenevész fantáziámnak

dalként kínált szelete,

dög unalmas irka-firka,

firkálója élvezte,

de csak hangfogóval játssza,

ne harsogjon messzire.

Kérlek szépen, esedezve,

ha eztán is olvasod,

s benne mégis kedved lelve

rossz hatását vállalod,

én biz’ nem leszek leverve

így nyerve bocsánatod.

utóirat:

Csupán limlom, irka-firka, 

Egy néma új világ zuhant reánk,

amelyben végtelen a csend,

ajkad nem nyílt már többé szóra,

örök hallgatás lett a rend.

Kettőnk helyett is én beszéltem,

lestem a gondolatodat,

üzent nekem a pillantásod,

figyeltem jelző ujjadat.

Jeleidet jól megtanultam,

mert segített a képzelet,

a néma fal sem zárhatta el

az együtt töltött éveket.

Szerelmes, néma kedvesem

szavaimra már nem felelt,

de bíztató tekintetével

képzeletben még átölelt.  

Elmentél tőlem már örökre,

a csend ’ mire emlékezem,

mely itt maradt nekem helyetted,

szerelmes, örök kedvesem.

Varázsos? Inkább mesés?

Mikor gondban elmerülten,

lökdösődve a tömegben,

meglátod Őt hirtelen,

azon nyomban áramütés

vibrál át a testeden,

úgy ráz meg a felismerés:

Ő az, akit kerestél,

kinek létezésében

talán már nem is hittél.

Most amikor előtted áll,

toporogsz ügyetlenül,

mint egy zavart öreg kamasz,

beszéded is kizökken,

tátogsz mint egy ifjú mamlasz,

és  bámulod időtlen,

izgalomtól arcod halvány,

gyöngyözik a homlokod,

és mert őrölt eddig magány,

megszólítása is talány:

„Kézcsókom, kedves kisasszony!”

(Hülye! Ne légy anyámasszony!)

Bizony Pajtás, ez nem csapás,

hanem égi kegyelem,

mert az áramütés nem más,

mint egy sodró szerelem,

ezért aztán ne tétováz,

nem tart vissza semmi sem.

(még leszólós hsz sem)