amer blogja
SzemélyesMárciusi ujjongás
Elmúlt az álmos tél,
elsodorta a szél,
a táj már újra él,
a kéklő ég mesél.
Nyílnak kis nárciszok,
szállnak az illatok,
a napfény ránk ragyog,
végre vidám vagyok.
A búmat feledem,
gerle kacag nekem.
Vagy talán kinevet?
Tavasz van, kikelet!
Az élet oly csodás
örök megújulás,
érzem varázslatát,
a nagy harmóniát.
Születésnapomon
A bársonyos estben kigyúl a táj,
a fénylő pillanatok elragadnak,
most megáll a felkorbácsolt idő,
vele én is, időt adok magamnak.
Nézem a pihenni térő napot.
Aranyló arca bíborra változik,
sok apró felhőcsomó az égen
búcsú sugarától lángolva izzik.
A végső perc varázsát csodálom.
Az elmúlásban is sziporkázó fényt,
múló alkonyi parázs nagyságát,
mely a bukásban is hordoz még reményt.
Ehhez méltó búcsúzásra vágyom.
Agyamban és szívem reaktorában
sűrített tudást és indulatot
szétszórhassam egy utolsó sugárban.
Amit kihagytam, most már feledem,
az emlék szirmait a csendre szórom,
s a pulzáló végtelen részeként
csillagpor sorsomat békén fogadom.
Mennyi van még hátra, nem tudhatom,
s titok, mit ád. De mily csodára várnék?
Vándor vagyok, a Caminom végén
már nem tervezek, minden nap ajándék.
Még bíznom kell
Bíznom kell egy szebb és jobb jövőben,
értük, kiknek életüket adtam.
Nem miattam, egész nemzedékem
elveszett az őrült viadalban.
Még bíznom kell, még fel nem adhatom
a küzdelmet az ő jövőjükért,
mit nélkülem kell élniük, tudom,
és nem tartózhatnak ők semmiért.
Bíznom kell, bár elborít a kétség!
Az egész világ rossz irányban jár.
Mindenfelől ránk tekint a rémség,
oly embertelenné vált a világ.
Már nem tudom, hogy miben bízhatok?
A jobb jövő is csak utópia,
mert látszat az, mint ócska színpadok,
és bohóc rajta az ember fia.
Demencia
Álmomon tűnődöm,
milyen rejtély fénye
vagy te álmaimban?
Édes hangod csábít,
kezed nyújtod felém,
ölelsz lágyan, puhán,
majd csalóka árnyként
ellebbensz tétován.
Mert nem ismertelek
álom lész’ örökre?
Nem jössz hozzám soha
valós létezésre?
Jövőm múltba hullik,
amim volt, már az sincs,
most kísért, mi nem volt,
s valósként hat a nincs.
Valakinek
Látod a hópelyheket?
Milliárd magányos kristály,
mind egyedi
csodás konstrukció,
a természet páratlan alkotása,
mit tobzódva repít a szél
s dobál szeméthalomra.
Vagy tekints fel az égre!
Túl felhőkön és légkörön
alkot a kozmosz
a fény és a sötétanyag
szövetéből új galaxisokat,
sok színpompás csillagot,
majd mindent szerteszór.
A mikró és makrokozmoszban
örök játék az alkotás,
csak nekem nehéz
fárasztó munka és szenvedés
fenntartani múlandó életem,
és emléket hagyni a papíron
magamról – valakinek.