amer blogja

Kedvem jött a versíráshoz,

Jobban, mint a sok síráshoz,

Elég volt a búból, bajból,

Szívemnek az örök jajból.

 

Írok verset fűnek, fának,

Orrszarvúnak, elefántnak,

Fütyülök a kritikusra,

Ülök fűzfa sípot fújva.

 

Ha megunom a füttyögést,

Versem fölött a dünnyögést,

Újra prózát fogok írni,

Az olvasó nem fog sírni.

 

Addig viszont töltöm kedvem,

Írok verset minden kedden,

Hétfőn, szerdán és pénteken,

Vasárnap sem lesz szünetem.

Kedvem jött a versíráshoz,

Jobban, mint a sok síráshoz,

Elég volt a búból, bajból,

Szívemnek az örök jajból.

 

Írok verset fűnek, fának,

Orrszarvúnak, elefántnak,

Fütyülök a kritikusra,

Ülök fűzfa sípot fújva.

 

Ha megunom a füttyögést,

Versem fölött a dünnyögést,

Újra prózát fogok írni,

Az olvasó nem fog sírni.

 

Addig viszont töltöm kedvem,

Írok verset minden kedden,

Hétfőn, szerdán és pénteken,

Csak vasárnap lesz szünetem.

Sikoltásba torpanó röhejjel

gyüremkedik a világvajúdás

illatos és fényes agyvelőmbe,

szétdúlt szemeimmel ráhervadok

a kibeszélhetetlen kék égre,

melyről miként a sárga folyadék

lecsorog a nagyképű golyvás nap,

és rozsdát reszel az őszi fákra,

csurran az aszura töppedt bogyólé

a kecsesen taposó lányok alatt,

riszájuktól rámtör a heteroszex,

és képtelen epekedések ráznak

a megborzongatóan sejtelmes

legasszonyosabb némberért,

akinek zöldszegélyű szemei

szétfolynak arcvonásain, miközben

szamorodniban szügyig merülve,

szeszlángtól kék gesztusokat szórva,

vad epekedéssel közelít felém.

Harminc évet koptattunk együtt,

Hát összeszoktunk már.

Modorban is jól összeillünk,

Ez korunkkal jár.

 

Az állapotodat dicsérik,

Színed is kellemes,

Járásod még mindig rugalmas,

A formád szellemes.

 

Együtt jártunk be sok vidéket,

Néztük, hogy fut a táj.

Bíztattalak, s te szaporáztad,

Bár kicsit morogtál.

 

Ajtódon amikor benyitok,

A kedvem is vidám,

Mert oly jó veled utazni,

Kedves, vén Toyotám.

 

Jártam régen szép Picardiában,

Kerestem ott egy obskúrus lebujt,

Az utcákat míg hiába jártam,

Pár calvados a torkomon lefolyt,

Jó kocsmát mert sehol sem találtam,

Megéreztem, hogy szörnyű átok sújt,

Hát Amiens-ben felcsíptem egy lányt,

De részeg volt és az ölembe hányt.

 

Rossz kocsmákba azóta nem járok,

A calvadost meg üvegből iszom,

Csábíthatnak engem már a lányok,

Jó vége annak nem lehet, tudom,

Rajtam maradt örökre az átok,

A részeg csajnak fejét foghatom,

Eszembe jut Picardia újból,

És a lány az obskúrus lebujból.

 

Ajánlás

 

Herceg, hogyha jársz Picardiában

És megtalálod azt a szép leányt,

Kivel ittunk az öreg csehóban,

Hol a csacska lány az ölembe hányt,

Gyámolítsd, bár nem hiszek csodában,

Mert zsémbes lehet, hisztis és szekánt,

Hisz annyian rúgtak már beléje,

Költő ezért hát el ne ítélje.

 

Tudom, Herceg, a nagy szekszepíled

A lányokat úgy vonzza, mint a méz,

Lantodon oly lágyan szól az ének,

Hogy lábuk attól már az égre néz,

Ez esetben mégis arra kérlek,

A jó szó mellé kellene a pénz,

Mert annyian rúgtak már beléje,

Rajta légy, hogy szerencse is érje.