amer blogja

Pislogó mécses mellett egy vackon fázni,

tűz melege nélkül éhkoppot tűrni,

viselni az ócska rongyot, amely nappal

télikabát, éjjel fordítva paplan,

fejet hajtani fekve egy halom lomra,

a lehelettől jégcsapos a kamra,

melynek sarkában a reménytelenség ül,

a test és a lélek abba csömörül.

Testvéreink, ti, akik még jobban éltek,

akik ránk sokszor csak gúnyosan néztek,

adventkor szívetek legyen hozzánk szelíd,

mert életünk már végéhez közelít.

Csak rád gondolok mindig, és újra,

az emlékek megszépültek már.

Velem vagy, mint régen, összebújva,

de hiányod annál jobban fáj.

Viszek neked mécsest és virágot,

helyetted a sírt babusgatom.

Bámulom nélküled a világot,

közben utánad kívánkozom.

Mert minden percben csak rád gondolok,

kérdezem, te emlékszel e rám?

S üzen a karácsonyi kaktuszod,

mely virágzik Halottak napján.