amer blogja

A csöndes éjszaka ónszín egéből

fehér szirmokként hull alá a hó,

halkan kondul az éjszakában

egy ünnepre hívó harangszó.

Rideg a Hold ezüstös némasága

ahogy átvillan a felhőrongyokon,

varjúcsapat sejlik fel a ködben

ingadozva, fagyott ágakon.

A város peremén szórt lámpafényben

az utcasarkon ember üldögél,

didereg rajta egy rozzant kabát,

melyben osztozik vele a tél.

A Hold merőn bámulja hópihéken át

a téli éjnek reszkető fiát,

kinek békét hoz talán a reggel,

ha a fagy rak álmára igát.

A szél közömbösen lepi be hóval,

reggelre csupán egy hókupac,

sokan sietve mennek el mellette,

nem szakítva meg érte útjukat.

Helvéteknek felhős ege,
hegycsúcsok közt földig ér le,
de négy nyelven egyetértve,
egy országot hoztak létre,
az lett Európa közepe.

Felettünk oly magas az ég,
felhőfodros, aranyos kék,
alföldünk aljára zárva,
üldögélünk pipázgatva,
szebb jövőről álmodozva.

Itt, a Pannon tenger alján,
szláv, dák, trák, kun és a germán
népek között elvegyülve,
kuruc módján vetélkedve,
vagyunk Európa pereme.

Ady komp-országnak hívta,
hitte, lesz keletnek hídja,
sose lett az, nem köt, választ,
csak szóbeszéd, ami fáraszt,
s köztünk új perpatvart támaszt.

Hallasz-e engem? Ó szent közhelyek!

Fától az alma ma sem hull messze,

hamis eszméknek erkölcsi rendjét,

üres frázisként harsogják szerte.

Büszke politikai sínrakók

csak holtvágányokat építenek,

s míg nemzeti jólétről papolnak,

a birkáik vad sziken legelnek.

Jajgat már a szárnya vesztett szellem,

a város híd ujjai mutatnak

keletről nyugat és észak felé,

s tudoraink mind arra tartanak.

Hajléktalanok közt tarol a rend,

mert az elv ma az: mit nem látsz, az nincs!

Hát csak üres utcát akarnak fent?

Hallasz-e engem? Vagy már szavad sincs?

A barkás füzek aranyzöldjét

a folyó ragyogva visszatükrözi,

napfény csillog a gallyak hegyén,

füzérek hullnak tükrükbe fürdeni.

Ha kék az ég, a Duna is az,

a parti vízben párát liheg a kő,

a fasor zöld ernyőinek árnya

alatt áramlik a tiszta levegő.

A parti út kitárja elém

sugarát, ködpára leng a víz fölött,

ölel a város emberarcú

derűs szöglete itt az ősfák között.

Görcsösen fogják gyökerükkel

a talajt, a csönd törékeny és üres,

a város szélére üldözött

őstermészet menedéket itt keres.

Nem értenek, hiába beszélek,

szavaimat a szélbe kiáltom,

a zsigerekből jövő indulat

hajózik itt gyűlölet hullámon.

Nem értik, bár egy nyelven beszélünk,

nem segít, ha rosszra rossz a válasz,

aki gyűlöl, az önmagát bántja,

és bajában ez nem lesz a támasz.

Tán Neander-völgyi volt az ősöm,

akit kizártak falfirkálásért,

és azóta ül rajta az átok,

ne értse senki az üzenetét.

Nem értették hát kizárta a törzs,

így lett belőlem homo sapiens,

ám a homót, aki gondolkodik,

azt most is kizárják, mert „sapiens”.