amer blogja

„Látod, felnőttem már!

Elmúlnak a karácsonyok
fényes emlékei,

s én gyermek többé nem vagyok.

Szabad akarattal

rendelkezve lehetek más,

bár tudom, hogy téged

megijeszt ez a változás.”

Én nem is haragszom,

tény ellen tenni nem tudok,

az vagy, hála Isten!

hiszen munkám van benned sok.

A dolgot rád hagyom,

de még magamban féltelek,

az élet változó,

óvón fognám még a kezed.

Jó, hogy néha itt vagy,

mert megállítod az időt,

és áldott minden perc,

amelyben adsz némi erőt.

S szól a felnőtt gyermek:

„Azért az olyan jó Papi,

hogy számíthatok rád,

jó lenne egy kevés mani.”

Miként a nyitott tenyér 
feltárja életvonalát, 
melyet belevésett 
a sors, 
úgy írok rólad verset, 
pőrén mutatva lelkem 
magányos kuszaságát, 
ha nem vagy velem. 

Az éjszaka csupa csillag, 
a szmogot elfújta a szél, 
a hold kövéren ballag, 
az asztalon kenyér, 
vacsoramaradék. 
Ízetlen nélküled az étel 
és az élet, érzem 
szűkül a koszorúér. 

Fekszem a hűvös ágyon, 
az álom elkerül, 
az égen úszó holdat látom, 
fázom egyedül.

Kék ködbe vész az utca már,

homályosan dereng a fény,

csak néha látni csillagot,

puhán ölel az esti lég.

Rovom az utcát csendesen,

akárhol  járok, jössz  velem,

a lépted hallom, hogy neszez

érzem, hogy nem hagysz el sosem.

Vágyamból formált szép alak,

én látlak csak ahogy suhansz,

másnak legfeljebb pára vagy,

nekem misztikus szép szeansz.

Álmaim bár szöknek vagy kerülnek,

mégis csendes dalaim megőrzik

régen hamvadónak hitt szerelmek 

el nem múló emlékét idézik.

Ábránd és valóság egy akarnok,

kihűlt emlék és jéghideg jelen,

mélyülnek szemem alatt az árkok,

s a napjaim elfogynak csendesen.

A billentyűn tapogatva írok,

sötét szobámban kerülöm a fényt,

befalaztak néma barikádok,

és elvették már végleg a reményt.