amer blogja

Megyünk, mindig megyünk,
vonszoljuk magunkat
valami cél felé,
ami vonz sokunkat,
de nem tudjuk miért
olyan nehéz…

Megyünk, mindig megyünk,
álmokat kergetünk,
boldog vidámakat
és rossz lidérceset,
de már álmodni is
olyan nehéz…

Tudja-e valaki,
hogy az a rögös út,
amelyen most járunk,
vezet el a célhoz,
mely meghatározza

majd sorsunkat?

Hiszen lehetetlen
egy álomfosztott célt
követni!
Menni, mindig menni,
vonszolva magunkat
a semmi felé,
és tudni,
nem lesz megérkezés.

Fakul az éj sötétje, halványulnak a csillagok, a hajnal sóhajtásnyira közel. A horizonton feldereng a fény.  A pirkadat mély lilája lassan bíborrá válik, majd hirtelen aranyló fény záporoz a tájra. Az opálos napfény beragyogja a hajnali tájat. Az ébredő föld halvány páraleheletét kozmikus áhítattal áldozza fel a Nap oltárán. A napraforgók súlyos fejüket ájult engedelmességgel fordítják az áldott fényforrás felé, és harmatcsepp rezeg a búzakalászok bajszán. A barázdabillegető kényesen nyújtogatja az éjszakában elgémberedett szárnyacskáit. Zsemleszínű füles is éhesen ropogtatja már a friss füvet, közben folyton mozgó füleivel szorgosan ellenőrzi a csendet. A hajnali révület észrevétlenül gördül át az ébredő reggelbe.

Az árok szélén hosszú nyelű villával támasztja meg magát Jankó. Szeme eltelik a hajnali tájjal, táguló tüdeje mohón szívja be a tegnap levágott fű, földpárával vegyes, szénaillatát. A természet nyugalma szétárad lelkében. Ez a gyönyör csak a korán kelő, dolgos emberek ajándéka. Szükségük  van rá, hiszen a világtól többnyire csak ennyit kapnak. A holdfényes esték romantikáját, a csillagbámulós éjszakákat a nappali robot fáradsága elrabolja tőlük. De a hajnal az övék.

A Nap magába fogadja az ébredő föld áldozatát, lefejti orcájáról a párafátylat, és tüzes sugarakkal ostrom alá veszi a világot. A dolgos reggel átveszi birodalmát.
Jankó nagyot sóhajt, aztán marokra kapja a villa nyelét, és hozzálát a szénaforgatáshoz.

Hiányzol,

már párnám sem őrzi illatod,

kívánlak,

a lelkedet, az örökkévalót,

a testetlent,

az élet határán megnyílót,

a végtelent,

a lelkem fájón hiányzó felét,

kívánom

tudva, az már a léten túli lét.