amer blogja

 

A szelíden derengő holdfényben

leszüretelem a sötétséget,

s az éjszakai szoba mélyén

rejlő tárgyak felidéznek téged.

Új hidat épít minden éjszaka,

és az álmok összekapcsolnak veled,

magányom a lélegző sötétben

múltam boldog emlékébe süllyed.

Újra hallom suttogó hangodnak

lágy dallamát, melyet követ a csend,

mint víz felett pihenő evező,

melyről a víz ezüstösen csepeg.

Csak hangod hallom, láthatatlan vagy,

suttogsz, de nem kérsz, maradjak veled,

amikor már közel értem hozzád,

szólsz: a létben még dolgod van neked.

Egymást a lelkek válásuk pontján

- a fájó búcsú helyén - keresik,

most virradatig nem mozdulhatok,

mert álomvilágom úgy szétesik.

Az űrben fényt szülnek a csillagok,

lent suttog az éji szél,

ajkamról égre kelnek az álmok,

és dalom rólad mesél.

Hány ilyen éjszakán tartottalak

téged karjaim között,

és forró csókjainkkal bejártuk

az eget, felhők fölött.

Az éj a régi, a holdsütés is,

csak mi nem vagyunk azok,

most is csillagos a bársony éjjel,

de én egyedül vagyok.

Szomorúság öli a lelkemet,

Ő örökre elveszett.

Vígan dalolnak mások, míg nekem

űr van a szívem helyett.

Bús világom tükre ez az este,

mely csöndesen halódik,

szívembe zárt emlékek zokognak

ahogy a múlt szétfoszlik.

A csöndes éjszaka ónszín egéből

fehér szirmokként hull alá a hó,

halkan kondul az éjszakában

egy ünnepre hívó harangszó.

Rideg a Hold ezüstös némasága

ahogy átvillan a felhőrongyokon,

varjúcsapat sejlik fel a ködben

ingadozva, fagyott ágakon.

A város peremén szórt lámpafényben

az utcasarkon ember üldögél,

didereg rajta egy rozzant kabát,

melyben osztozik vele a tél.

A Hold merőn bámulja hópihéken át

a téli éjnek reszkető fiát,

kinek békét hoz talán a reggel,

ha a fagy rak álmára igát.

A szél közömbösen lepi be hóval,

reggelre csupán egy hókupac,

sokan sietve mennek el mellette,

nem szakítva meg érte útjukat.

Itt borong bennem a tél,

már jól benne élek az időben,

hát nem számolom hányadik.

Küzd bennem a szorongó bánat

a még íratlan vers merszével.

Minden félbemaradt íráson

átleselkedik a fáradt lélek.

Advent van, mondd hát ki a szót,

ha van szavad arra, ami van,

és mivé lesz, ami eljövend?

Még lakni vágyom a világot,

melegedni a Nap tüzénél,

s még egyszer látni nyíló ibolyát.

De sosem fogok igazodni

a sok gyáva igazodóhoz.

Nyomtatott betűk szeméthalmára

nem vetek dicsőítő szókat,

gondolataim nem zsoldosok,

zsarnokot sosem szolgálnak,

mint az udvari bértollnokok.

A szélkakasok igazodnak,

lesik a változó irányt,

ám szélcsendben az csak huzat.

Ittlétem málló törmelékeit,

mint megismételhetetlent,

magamból kifogyva elhagyom.

Kedvesem, táncolj most velem!

Jöjj, ölelj, simulj hozzám,

szívem szíved dobbanása,

ez végső táncunk immár.

Hajts fejedet a vállamra!

Szeretlek, suttogom én

halkan, lágy, selymes hajadba,

s te ajkad nyújtod felém.

Egy forró csókba szédülünk

s a zene álomszárnyán

már egy testté összeforrva

szállunk, mindegy mi vár ránk.

Szép, utolsó táncunk ez már,

egy végső fellángolás,

halálon túli szerelem,

sóvárgott találkozás.

Jöjj, még egyszer simulj hozzám,

legyen haláltáncom ez,

boldogan a véső órán

így összefonódva veled.