amer blogja

Vannak még néma dalaim,

olykor bennem muzsikálnak,

álarcok nélküli szavak,

hol sírnak, néha vidámak.

De nem tűrnek álarcokat,

nem lesznek betűsivatag,

kimondhatatlan mondatok,

súlyosak, sosem szárnyalnak.

Egy lázadónak álmai:

fázós, piruló hajnalok,

melyek sosem érnek estet,

mert addigra mind halott.

A jövő szeméthalmára

csak holt mondatok kerülnek,

óvszerbe bújtatott szavak

verssé nem termékenyülnek.

Régi emlékek közt elringatom magam,

lehunyt szemmel idézek élményeket:

hogy lett szerelmem az örökifjú Párizs,

mely elcsábított s ellopta szívemet.

Ma már tudom,számomra ez örök szerelem,

egy vágy, amelyről nappal is álmodom,

hogy Saint Michelen, a Quartier Latin felé

áramló sokaságba beolvadok

és bolyongok szerelmesen a Luxembourg kert fái között,

majd a Sorbonn régi kockakövein

járva láttam az élet szabad örömét

a vén egyetem vidám diákjain.

Téged ölellek a Szent Mihálynak hídján

a Szajna felett, míg alattunk úszik 

egy lampionos várostnézőhajó

amelynek fénye hajadon hullámzik.

                       ***

Most itthon lehajtott fejű emberek közt

kutattam-kerestem, mi történt velünk,

Európa hogy kerül tőlünk egyre messzebb,

s az örök Párizs, ma mit jelent nekünk?

Én már nem mehettem, hát Párizs jött ide,

a Bastille-t lerombolók hős Párizsa,

a vörös sapkások most sárga kabátban

mutatták milyen a szabadság varázsa.

Végre nálunk is fellobbannak már új tüzek,

és felszegték fejüket az emberek,

a vidám diákarcok most nálunk dühösek,

s ökölbe szorultak a munkás kezek.

Én a fehér karácsonyt szeretem,

mikor hópaplan alatt pihen az élet,

s ezüst holdfény öntözi a tájat,

ilyenkor a csönd is bársonytalpon lépdel.

Lágy hóbunda öleli a fákat,

a derengő fényben a hó áll bokáig,

jégcsapok csüggnek a faágakon,

s én csak bámulom ezt a csodát sokáig.

A város már díszfényben tetszeleg,

egy frissen csonkolt fenyőt felcicomáznak,

drága forralt bort mérnek a téren,

s nem látják a fa alatt mily sokan fáznak.

E zsibvásárban magányos vagyok,

azt kérem vissza mit elvettek az évek,

karácsonyra csak téged kívánlak,

hogy velem lehess a karácsonyi éjben.

Fáradtan áll az őszi úton,

már mindent elhagyott,

hívják még új utak, vidékek,

távoli városok,

mert nyughatatlan lelke űzi,

mely feszül mint a húr,

az éj bársonymély boltozatán

ezernyi csillag szúr,

és felbukkan a hold az éjben,

kinyíl' a láthatár,

s ő újra indul, tovább bolyong,

megy valaki után, 

vagy búcsúzó őszi táncot jár,

mint hulló falevél,

de hamis díszlet az őszi éj,

hisz álmodik csak és nem remél.

Lágy napsütésben fürdetem az arcom,

tavasz van, harsog az öröklét vágya,

Miért érzem mégis, hogy véges minden,

s a tavasz is csak az ősz halottas ágya?

Igéz egy távoli, halk hegedűszó,

egykor volt ifjúságom muzsikál bennem.

Miért zeng szomorúan e hegedű?

Talán bennem azóta meghalt az Isten?

Régen daloltam, de unták dalomat,

fáradt lélek lettem, bolondok királya,

a dal eltűnt, a rám omló csend maradt,

s eltűnt vele a régi szerelmek árnya.

Egykor csillag szerettem volna lenni,

és a végtelent oly lelkesen kutattam,

hittem, valahol van még egy jobb világ,

de elhalt már e hang, és néma maradtam.

Elmúlik a tavasz, s elmúlik a nyár,

véget ér a dallam és elhamvad a láz,

nincs többé rossz, de a jó sincs, ködbe vész

minden hazugság, és az álszent öncsalás.

Elmúlunk, itt hagyjuk e koldus tanyát,

és meddő a reményünk, hogy lesz feltámadás,

amit kincsnek hittünk, az mind itt marad.

A tavasz is csak virágos halotti ágy.