amer blogja
GondolatokKarácsonyi sóhaj
A boldog szavakat jó ideje gyűjtöm
egy kedves karácsonyi dalhoz,
de a síró gyerek mindig eszembe jut,
kit a boltból anyja kihúzott,
neki kenyérhez ajándék nem jutott.
Hozsannás ünnepi dalt kellene írni,
arról, hogy megszületett Jézus,
és a fenyőfák tövében ünnepelni!
Bár olyan kevés ember érti
mikor Krisztus lesz, miért kell meghalni.
Szeretünk összebújni ezen az estén,
hogy álarcok nélkül szeressünk,
hogy együtt a közös dalt dúdoljuk végre,
és hittel nézünk fel az égre,
az élet vad karénekét feledve.
Dalolnék én is, de torkomra forr a szó,
hiszen a háborúkból élő
fegyvergyárosok tegnap még bombát dobtak,
embereket pénzért gyilkoltak,
és ezek majd mindent folytatnak holnap.
Csak egy bűvös éjszakán szabad a lelkünk,
börtönéből ilyenkor kitör,
és bizakodunk áhítatos csöndben,
habár tudjuk, hiába minden,
nem a sorsunkat váltotta meg Isten.
Kérdések válaszok nélkül
Íróasztalomnál gondgyötörten ülök,
és merőn bámulom az üres papírt,
elakadt sorok zsibonganak fejemben,
és kínlódik néhány társra váró rím,
a kérdésen: mit keres a múltunkban korunk,
mért idézi újra az elföldelt kínt?
Az emlékek között hasztalan turkálok,
a gondolatok úgy zúgnak fejemben,
ahogy kagylóban a tenger üzenete.
Talán egy boldogabb kor dalát keresem?
Ám, ha a jelenben nyomát sem találom,
a rossz időket jónak hogyan fessem?
Azt a kételyt, amit a lelkek mélye rejt,
nekem kellene felhoznom a fényre?
Megfejthetem-e az okot, s okozatát?
Egymagam kiállhatok-e a végre,
mikor a sokaságból én csak egy vagyok,
akit legyőztek, mégis lázadni merne?
A választ keresve harcolok magammal,
tépelődve kérdem: mit törődsz vele?
Ha lelked szárnyalhat végtelen tereken,
akkor szíved mért nem törődik bele?
Bármit teszel, úgyis a puszta semmi int,
hiszen körülvesz az alázat csöndje.
Segíts testvér, mondd el nekem, hogyan bírod
ezt a szentséges nagy nemzeti önzést?
A türelmedért te lehetsz korunk hőse,
vagy mint mazochista érdemelsz feddést?
Ha tűröd, hogy fát vágnak görnyedt hátadon,
változáshoz közönyöd édeskevés.
Őszi csendben
Lázas tűzzel pirkad meg a hajnal,
fény zsibong az őszi táj fölött,
de gomolyog még az éj sötétje
a ködben úszó házak mögött.
A bágyadt fáknak sárga lombjai
reszketnek az opálos fényben,
s a kószáló széllel útra kelnek,
a Nap is felkúszik az égre.
Szél söpröget a vad kővidéken,
rőt szőnyegét önti a tájra,
s az ablakokon váratlan kigyullad
a Napnak szikrázó zsarátja.
Rám telepszik az elmúlás csendje.
A szórt fény kristállyá merevül
egy szeszélyes felhő rossz rongyain.
Lelkem az őszi csendbe merül.
Szép tavasz volt fürge ifjúságom,
most megszerettem ezt az őszit,
már halkabban élek, s azt se bánom,
hogy nem kaptam érte semmit.
Hajnali álom
A hajnal még csak gyenge gyertyaláng,
mely vakon bolyong a tereken,
az álmos éjszaka lustán hever,
nyújtózik buján és meztelen.
Önmagamba hívlak öntudatlan,
ahol nem vagy, hiányzol onnan,
újra rajzolom tested vonalát,
létezésed álmomba fontam.
A sejtelmes fényben felidézlek,
s bíbor szavakkal megfestelek,
megtöltök veled teret és időt,
hogy érezzem, újra létezel.
Az álmok ködében elmerülve
aludni, elhinni, újra él!
A párnára kiszökhet a könnyem,
most megszűnik az idő, s a tér.
A hajnali szél álmából rezzen,
és felhőket kerget morcosan,
őszi szél, öreg fák tördelője,
álmokat űzve tova suhan.
Esteledik
Az alkonyt hívtam, s ím, leszállt,
az ég azúr és lángpiros,
a néma pillanat mesél,
mi az mi volt, és mi a most.
Szomjazlak, mint a fényeket,
melyből fénydómot építek,
angyalnak házat, csak neked,
de fönn csak egy felhő lebeg.
Fátylasodnak már a felhők,
az alkony feldobja habját,
megnyúlt árnyék lett a társam,
s jő a hold az égnek alján.