amer blogja

Mikor régi vágyaink kihűlnek,

már csak álarcot hordanak,

ábrándjait őrzik szívünknek,

egy szűk szeletét a múltnak,

mozdulatok örök zenéjét,

egy sóhajból fakadó dalt.

 

A feledés szürke homokja,

a valóságot belepi,

s az emlék délibáb rajta,

a múlt varázslatát idézi.

Az élet jégmarkú törvénye

a fájdalmat enyhíti így.

 

A nemlét partjáról visszanézve

felidézem az életem:

oly szikár volt szenvedélye.

Most az obulust a számba vettem

és hívom már a révészt, hozzád

a túlpartra átvigyen.

Sok írástudó menekül

a magánélet börtönébe,

mint menedékbe, így merül

talán végleges feledésbe.

Hiszi, neki így nincs bilincse,

s nem számolja, mibe kerül

a hallgatás súlyos törvénye,

babérjain ha csendben ül.

 

Mai eszmék káoszában

alattomos homály így terjed

demagógok frázisában.

Sok szegény már halálra dermed,

munka nélkül odúkban tesped,

s voksát szórja elbutultan,

nekik kellett von’ segítened,

ha nem lennél bátortalan.

 

A Dunán még most is úszik,

mint régen,  kirágott dinnyehéj,

piros belét mások eszik,

hogy ne érje pár fogad veszély,

kevés maradt, de az  még fehér.

A víz közömbösen folyik,

s marad neked zöld dinnyehéj.

Zászlónk színét ezek teszik.

Te, a mesék legkisebb fia,

aki mindig azt kerested,

mit elmulasztani már többé

nem szabad!

Felejtés lett a kereszted.

 

Éltél, mint a sokaság fia,

ki hűséges szívével

szolgált, betegen és fuldokolva,

amíg bírtad tüdővel.

 

Voltál szegények tanítója,

mondtad, élnünk úgy érdemes

szabadon, érzőn és igazul,

hogy majd a mindenség lehess!

 

Hiányzik hű szíved és szavad, mert

befon minket mindenütt a dudva.

Most értjük meg, amikor hallgattál,

erről üzentél nekünk csalódva.

 

Azóta lelkünkre fagyott a tél.

Nézz ránk és sírj velünk jó poéta,

látva, ma is milyen sok ember él

lehajtott fejjel…

zavart értelemmel…

kérdezve, miért él?

Miért küzd, meddig még?

És miért nem elég?

Hogyan éljen e hazában

hogyha nem hihet már másban

legfeljebb csak önmagában?

 

Mondd újra hát, valami lesz talán…

ennyi undor és csalódás után.

Vagy azt keressük, ami nincs sehol?

Mert csupán ígéret a múltból,

hogy lesz valami, egyszer valahol…