amer blogja

Az élet ekéjével szántott a sorsom 

mély redőket a homlokomra, 

s a szorgalmas idővel suhanó végzet

ereimre meszet hord lopva.

A világra szürke homály borul lassan,

a csend is megszűnt már örökre,

vagy csupán a régi „sasszemem” lett gyenge,

s a zaj pulzusom rappelése?

Az álmaim már szomorédes eclogák,

fáradt elmém álmokra simul,

a szétszórt könyveim között mordul a rend,

s a gondolat figyelmet koldul.

Úgy érzem, talán a fényév is rövidül,

s a gyógyíthatatlan tegnapok

át sodródnak  reménytelenül a mába.

A kozmikus énem fintorog,

elvágyik ebből az elaljasult létből,

ahol az önzés lett a morál,

ahol ember embernek  farkasa lehet,

ahol sovány ételért sor áll.

Már torzóvá lett a kultúra, amelynek

oly sokáig követe voltam.

Szabadíts meg ettől a gonosztól engem,

és fogadj magadhoz jó Uram!

Fakul az éj sötétje, halványulnak a csillagok, a hajnal sóhajtásnyira közel. A horizonton feldereng a fény.  A pirkadat mély lilája lassan bíborrá válik, majd hirtelen aranyló fény záporoz a tájra. Az opálos napfény beragyogja a hajnali tájat. Az ébredő föld halvány páraleheletét kozmikus áhítattal áldozza fel a Nap oltárán. A napraforgók súlyos fejüket ájult engedelmességgel fordítják az áldott fényforrás felé, és harmatcsepp rezeg a búzakalászok bajszán. A barázdabillegető kényesen nyújtogatja az éjszakában elgémberedett szárnyacskáit. Zsemleszínű füles is éhesen ropogtatja már a friss füvet, közben folyton mozgó füleivel szorgosan ellenőrzi a csendet. A hajnali révület észrevétlenül gördül át az ébredő reggelbe.

Az árok szélén hosszú nyelű villával támasztja meg magát Jankó. Szeme eltelik a hajnali tájjal, táguló tüdeje mohón szívja be a tegnap levágott fű, földpárával vegyes, szénaillatát. A természet nyugalma szétárad lelkében. Ez a gyönyör csak a korán kelő, dolgos emberek ajándéka. Szükségük  van rá, hiszen a világtól többnyire csak ennyit kapnak. A holdfényes esték romantikáját, a csillagbámulós éjszakákat a nappali robot fáradsága elrabolja tőlük. De a hajnal az övék.

A Nap magába fogadja az ébredő föld áldozatát, lefejti orcájáról a párafátylat, és tüzes sugarakkal ostrom alá veszi a világot. A dolgos reggel átveszi birodalmát.
Jankó nagyot sóhajt, aztán marokra kapja a villa nyelét, és hozzálát a szénaforgatáshoz.

Uram!

Nem vagyunk sosem boldogok,

oly sivár az élet!

Nem úgy mennek még a dolgok,

ahogyan ígérted!

Bár meddő, még bizakodok,

hiszek és remélek,

de a jó kevés és pusztul,

hiába akartuk,

hogy egyszer emberré váljunk!

Miért suta a szerelmünk,

és talmi a vágyunk?

Észt és tudást adtál nekünk,

de vadak maradtunk,

bennünk él az ősi bűnünk,

Káin fia voltunk,

Teremtő, most be kell látnunk,

volt egy merész álmunk,

de selejt az alkotásunk. 

A Teremtőd vagyok, 

Hűvös est borzongatta a fákat,

a Holdnak bágyadt fénye tompán csillant,

amikor felült az almafára,

s ezüstje ágakon csorgott le hosszan.

Lágy csillagfényben úszott már a táj,

az est a kertre sötét leplét szőtte,

a rőzse tűz lángolt lábunk előtt,

és néha csípte szemünket a füstje.

A tűz misztérium ősi varázs,

s a parázs melege magához vonzott.

Már hányadik nyaram, mi itt lobog?

A barátok száma is hogy megfogyott.

A tábortűz körül sok rönk üres,

a kenyerünkön sült szalonna csöppje,

és emlékezünk csendes szavakkal,

a könny szemünkben most nem rőzse füstje.

Mi maradt a reggeli szépségből,

amikor minden színes virágban állt?

Gondolatok, amik megmaradtak,

s melyekre az emlék ablakokat tárt.