Szerelem és líra - CXLVIII.

SZÁZNEGYVENNYOLCADIK RÉSZ

 

A gondolatmenet igen fontos pontjához érkeztem.

 

A továbbiakban elkerülhetetlen, hogy komolyan górcső alá vegyem a jelenlegi kanonizált líra mögött lappangó filozófiákat, ideológiákat és propagandaszólamokat, hogy megvizsgáljam a kanonizált líra épületét alátámasztó poétikai és ál-poétikai elméleteket, megfontolásokat.

 

Ezek közül már ez eddigiek során is sokat érintettem, de még jó néhány hátravan.

 

Utána szemlét kell tartanom verstani elméleteik, ritmustani nézeteik, értékfogalmaik fölött, tisztázni, mit és miért tekintenek jó versnek – ha ugyan ez tisztázható egyáltalán.

 

Ezek közül is esett már szó némelyikről.

 

Utána meg kell vizsgálnom az egyes kanonizált alkotók műveit, versek tucatjait kell előcitálnom és mérlegre tennem.

 

Előtte azonban valami egyéb dolgom is van.

 

Fontos korszakban élünk és fontos helyen.

 

Eljött a kérdések feltevésének ideje.

 

Nem juthatunk addig előre a témában, amíg legalább a legfontosabb kérdéseket fel nem tesszük. Itt ezerszámra sorjázhatnának a kérdések, nekem azonban be kell érnem a legégetőbbekkel.

 

Lássuk tehát legalább a legfontosabb kérdések csoportjait?

 

„Minden egész eltörött?”

 

v     Valóban időszerű-e még az örökösen idézett mondat leplezte erkölcsi passzivitás? Időszerű lehet-e egyáltalán egy ilyesféle értelmiségi hozzáállás?

v     Vajon a „minden egész eltörött örökös ismételgetése valóban felment-e bennünket bármilyen felelősség alól?

v     Lehet-e bármely korban, bármilyen helyzetben értelmiségi és művészi alapállás a nem cselekvés?

v     Valóban annak van-e ideje, hogy valamiféle irodalmi önfelszámolás, valami hibbant és petyhüdt szellemi harakiri dekadens szertartása közepette ünnepeljük tétlen önmagunkat?

v     Lehet-e a művészet és az irodalom közege az értelmi, érzelmi és erkölcsi impotencia?

v     Hordoz-e, hordozhat-e a szokásos „intellektuális” ernyedtség bármilyen művészi minőséget?

v     Tagadhatja-e a művészet a saját feladatait?

 

A költő, író státusza

 

v     Vajon a költő, író egyéni emberi felelőssége kisebb, vagy nagyobb, mint a hétköznapi emberé?

v     Lehetséges-e, hogy a költőnek, írónak a hétköznapi emberrel ellentétben semmiféle emberi és költői felelőssége nincs?

v     Költőként nincs kötelessége az övéivel, hazájával, anyanyelvével, nemzetével és az emberiséggel szemben?

v     A költőnek feladata, küldetése sincs? Elegendő, ha teng-leng a világban?

v     A költő lehet felelőtlen, de a társadalomnak el kell tartania, és csodálnia kell őt?

 

A líra társadalmi környezete

 

v     Különleges helyzetben van-e a hivatal támogatta líra, elég-e ezredszer is a közönségre hárítani az érdektelenség miatti felelősséget?

v     Vajon minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell tekintenünk? Meddig még? Örökre?

v     Vajon hányszor kell elolvasnunk ahhoz egy „verset”, hogy a bágyadt, alaktalan és szánalmas semmitmondás lírává nemesüljön?

v     Születik-e a költő, vagy a hivatal nevezi ki?

v     Kell-e a jó verset örökösen magyarázni, nem szükséges-e, hogy a maga erejéből érvényesüljön?

v     Pótolhatja-e az infrastruktúra a valódi költői erőt?

 

A „Minden egész eltörött – és a világ”

 

v     Valóban leírja, még mindig leírja a világ helyzetét a mára már bezápult közhellyé degenerálódott idézet?

v     Valóban vége a nagy narratívának és vele a nagy lírának is?

v     Véletlenül nem úgy tűnik, hogy az emberiség minden eddiginél nagyobb narratívában szerepel? Hogy minden eddiginél több, mélyebb és felelősségteljesebb kommunikációra van szükség? Valóban nem lehetséges a nagy líra? A valódi líra? Nem tűnik úgy, hogy nagyon is szükség volna rá?

v     Nem kínoz-e bennünket az emberiség történetének összes eddigi kérdése, nem követik-e el a szemünk láttára az emberiség összes eddigi típushibáját – szinte mindet együttvéve?

 

Hazánk és a világ

 

v     Valóban nincs itt az ideje, hogy népben és nemzetben gondolkodjunk?

v     Valóban annyi az értelmiségi feladata, hogy a nyugatot csodálja, és kóvályogjon értelmes cél nélkül a világban, esetleg hagyja itt tömegesen az országot?

v     Nincs felelősségünk Magyarországgal szemben?

v     Ránk zúdult az elmúlt század történelmének minden viszontagsága. Egyedüli ország vagyunk, amelyik a jelek szerint három világháborút veszített el. Nincs területi és egyéb sikerélményünk. Minden nem felmérhetetlenül értékes adomány arra, hogy mindenki másnál tisztábban láthassunk?

v     Elhiszi még valaki, hogy utolérhetjük a nyugatot?

v     Nem az-e a trend, hogy megelőzzük a nyugatot a válságjelenségekben, amelyek ott esetleg még sokkal több áttétellel és még baljósabb körülmények között érvényesülnek majd?

v     Elhiszi még valaki, hogy valaha kifizethetjük az adósságainkat?

v     Ilyen helyzetben az irodalomnak valóban intertextualitással, fásult semmitmondással, meg „posztmodern” szellemi homokozóval kell játszadoznia, „vendégszövegeket” kell lopkodnia, esetleg komolyabb feladata is van?

v     A lírát semmire sem kötelezi az emberiség morális egységének elve? A személyes emberi és költői felelősség?

v     Valóban kisstílű elveken alapuló, kvázi-dilettáns poétikára támaszkodó szövegegyvelegekre van szükség, esetleg valódi értékre?

 

Ez még nem minden.

 

Valóban halott-e Isten?

 

Folytatása következik.