lnpeters blogja

Huszonhetedik rész  

 

Igazából a szerelmet a maga teljességeiben, lehetőségeinek valódi távlataiban ma sem ismerjük. A szerelemnek igazából annyi változata, illetve annyi egyedi, semmi máshoz nem hasonlító megnyilvánulása van, ahány szerelem a gyakorlatban. A szerelmet nem nagyon érvényes tipizálni, csoportosítani, az egyes szerelmek nem alfajai valamiféle ideális vagy elméleti szerelemnek, hanem mindegyik a szerelem teljességét képviseli a maga egyediségében is.

 

A statisztika fogalmaival a szerelem nem értelmezhető.

 

A statisztika vagy a tipizálás elvei szerint dolgozó társadalomtudományok nem is tudnak mit kezdeni vele, a szerelem mindenféle teóriából kilóg.

 

Teoretikus szerelem nem létezik, a szerelem maga, a gyakorlat.

 

A szerelem lényegében az emberi szabadság legfontosabb tartománya; de a két fogalom – szerelem és szabadság – kizárólag filozófiai síkon lehetnek egymással hierarchikus kapcsolatban. A szerelemnek a szabadság hétköznapi – vagy éppen propagandisztikus – értelmezéseihez nem sok köze van.

 

A szerelemben benne foglaltatik a szexuális szenvedély mellett sok egyéb is. Például:

 

• Intimitás iránti igény
• Bizalom és annak igénye
• Meghitt családi élet és annak igénye
• Biztonság igénye
• Erkölcsi és lelki autonómia igénye

 

Legalább ennyi, de inkább több. De ha mindezen összetevőket egyberakjuk, az még nem egyenlő a szerelemmel. A szerelem sokkal több, mint összetevőinek halmaza.

 

Éppen ez a többlet az, amit csak a líra tud kifejezni.

 

Folytatása következik.

Herczeg Ferenc művei 1949 után Magyarországon már nem jelenhettek meg, darabjait a színházak nem játszhatták.

A korábbi írófejedelem visszavonultan élt, de korábbi modorából semmit sem engedett, alig néhány emberrel érintkezett. Méltósággal viselte, hogy – nagyrészt parancsszóra – kimegy a divatból.

Akinek megvolt a Herczeg-életmű 40 kötetes díszkiadása, az is jobbnak látta elrejteni, vagy kidobni ekkoriban.

Külföldön azonban nem mindenki felejtette el.

1953 közepe táján levelet kapott egy argentin ügynökségtől, – csoda, hogy kézhez kaphatta – és közölték vele, hogy szeretnék spanyolra fordítani, és Buenos Airesben bemutatni Herczeg egyik színdarabját.

Az idős írófejedelem érthetően izgalomba jött. Hosszas levelezésbe bocsátkozott az argentinokkal, megpróbálta siettetni a dolgokat. Amikor az ügynök türelmet kért, Herczeg így felelt:

- Kilencvenéves vagyok. Ez a tény felment annak indoklása alól, miért sürgetem a darabom bemutatását.

Az új isztambuli francia követ, Charles Olier, Nointel és Angervillers márkija 1673-ban érkezett meg állomáshelyére, az oszmán birodalom fővárosába.

Hatalmas parádéval vonult be, csipkével díszített pompás, skarlátvörös kabátban, strucctollal és gyöngyökkel ékes kalpaggal.

Nem tett különösebb hatást a pompához szokott török előkelőségekre, sőt a munkatársai tátott szájjal csodálták a kíséretül melléjük adott szpáhik lovait és egyenruháját.

Nointel igyekezett magát nagyon összeszedni.

XIV. Lajos követeként pontosan tisztában volt vele, hogy a francia-török kapcsolatokat súlyos feszültségek terhelik.

Korábban a francia királyok hosszú ideig voltak a mindenkori szultán szövetségesei. Ezen Mazarin bíboros változtatni akart, francia önkéntesek segítették a török által ostromolt Kandia védőit.

Uralmának kezdetén Lajos néha ingadozott a hagyományos külpolitikai irányvonal, illetve Mazarin elképzelései között. Ennek eredményeképpen 1664-ben Coligny tábornok vezetésével Magyarországon is harcolt a török ellen egy francia kontingens, és jelentős szerepük volt abban, hogy a keresztény haderő Szentgotthárd mellett móresre tanította Köprülü Ahmed nagyvezírt.

Köprülü Ahmed aligha felejtette el azt a lidérces napot…

A díszlakomán Nointel igyekezett kitenni magáért.

Hatalmas díszbeszédet dörrentett a megbonthatatlan török-francia barátságról. Órák hosszat beszélt, szónoklata tele volt barokk cikornyával, szóvirággal.

Amikor a roppant oráció végére ért, kihúzta magát, és a nagyvezírre pillantott. Várta a hatást.

Köprülü Ahmed Fazil pasának arcizma se rándult.

Néhány pillanatnyi kínos csend után végül ezt felelte:

- A franciák régi barátaink. Mindig találkozunk velük ellenségeink soraiban.

SZÁZHATVANHARMADIK RÉSZ

 

Íródott Nyuzga javaslatára

 

 

Helmut nagyot sóhajtott.

 

-         Globális civilizáció?

-         A jelek szerint igen, – folytatta Philips. – olyan tudással rendelkeztek, ami helyenként a XX. és XXI. századi tudást modellezte. Atlantiszon is emlékeztek ennek a tudásnak némely töredékére, de nem értették, és eredetét csak helyenként nagyon együgyű mítoszokkal magyarázták.

 

A szőke nő feszülten figyelt. Mi az, amire rá kellene jönnie?

 

-         Mennyire bizonyították ezt be? – kérdezte óvatosan.

-         A szkeptikusok egy része továbbra is kételkedett, a többieket meggyőzték a tárgyi bizonyítékok.

-         Tárgyi bizonyítékok?

-         Igen. Az atlantisziak számos olyan eszközt őriztek nagy kegyelettel, aminek a rendeltetését nem értették. Különleges raktárakban, őrség vigyázott néhány száz olyan tárgyra, amely egyértelműen valami ősrégi műszaki cikk volt. Az atlantisziak részben az istenek, részben meg tulajdon őseik hagyatékának tekintették őket.

-         A szkeptikusok mit szóltak ehhez?

-         Kezdetben kultikus tárgyaknak minősítettek mindent, ahogy hasonló esetben szokták. Ez a hang persze egyre vérszegényebb lett, mihelyt a technikai szakértők a tárgyak egy részét használható műszaki eszközöknek minősítették, hiteles másolatokat készítettek róluk, és azokkal a használatukat is demonstrálták.

-         Demonstrálták?

-         Óriási médiacirkusz közepette, mint valami show-műsorban. A nézettség kolosszális volt.

-         Ez volt a bizonyíték az ősi globális technikai civilizáció mellett?

-         Az első körben igen.

 

Ed Philips nagyot sóhajtott. Láthatólag mérlegelte, hogyan folytassa.

 

-         Az első körben? – unszolta Helmut Schellenberg.

-         Igen, az első körben.

 

A szőke nő gondolkodott. Hogyan függ össze Atlantisz felfedezése, illetve az Atlantisz mögött, az idő mélyében húzódó technikai civilizáció felfedezése az időutazással? Szörnyű gyanú fészkelte magát az agyába.

 

Rákérdezzen?

 

-         És? – türelmetlenkedett Helmut. – Mi történt a második körben?

-         Előkerült az Elődök Dokumentációja.

-         Micsoda?

-         Az Elődök Dokumentációja.

-         Az mi?

-         Elektronikus adathordozók. Több ezer.

-         Atlantiszról?

-         Igen, onnan. Az Elődök Örökségének Palotájából. Rajtuk az elődök tudásának meglepő és meggyőző bizonyítékai.

 

A szőke nő megköszörülte a torkát.

 

-         Az időutazásról szó volt rajtuk?

 

Ed Philips döbbent arccal nézett rá.

 

Folytatása következik.

Minden idők egyik legnagyobb magyar nemzetközi irodalmi sikerét hozta 1936-ban a londoni Pinker irodalmi ügynökség nemzetközi regénypályázata.

Tizenhárom európai ország vett részt a nagy port felvert pályázaton, mindenütt kiválasztották a legjobb regényt és ezeket küldték el a londoni központba. Méghozzá eredeti nyelven, a fordítás problémáit az angol szervezők magukra vállalták.

A mai irodalomtörténeti alapállásból nehéz elképzelni, hogy a regénypályázat hazai zsűrijében együtt dolgozott Babits Mihály, Gulácsy Irén, Harsányi Zsolt és Herczeg Ferenc. Éppenséggel – a visszaemlékezések szerint – az utóbbi volt a hangadó, mint az akkori magyar irodalmi élet great old man-je.

A magyar zsűri a beküldött kétszáz pályamű közül Földes Jolán A halászó macska utcája című regényét találta a legjobbnak.

Ma hányan tudnak róla?

De nem ez a poén.

Hanem az, hogy a nemzetközi zsűri a beküldött pályaművek közül a magyart találta a legjobbnak – az eredményt a zsűri elnöke, Hugh Seymour Walpole hirdette ki.

A harminchárom esztendős magyar írónő első regénye tizenhárom nyelven jelent meg. A díj négyezer font volt, de az összes kiadó honoráriumot fizetett, a teljes összeget akkoriban húszezer font sterlingre becsülték. Magyar író számára szédületes összeg.

Ez persze csak lehetőség. Fantasztikus szerencse.

Az ember azt gondolná, éppen ilyenkor kell kőkeményen tovább dolgozni; ha az embert Fortuna szele hirtelen a Parnasszus közelébe röpítette, már kötelesség mindent megtenni, hogy ott egy életre meg is maradjon. Írni, írni, írni…

Jót.

Még jobbakat.

Mert A halászó macska utcája valóban jó regény – de rosszul érzi magát egyedül. Az elbizakodottságra semmi ok, a magyar mezőnyben olyan regényírók vannak, mint Móricz, Kodolányi, Laczkó Géza  – meg sokan mások.

A nyilatkozatokkal meg felettébb vigyázni (kellett volna), minden ok megvolt a derűs nyugalomra. Vidáman, röviden, szerényen….

Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az ilyen sikernek itthon mindig bundaszaga van. Ez egy ilyen ország…

Várható volt, hogy a hazai kritika elveri a port a regényen, ezen kár megsértődni, annál inkább vigyázni kellene a nyilatkozatokkal.

Valóságos kritikai irtóháború folyt itthon Földes Jolán regénye ellen. Még a Nyugat sem kímélte. A legenyhébb megjegyzés úgy hangzott, hogy a dilettáns szerző véletlenül ráhibázott a nemzetközi zsűri ízlésére. Magyarán: elsült a kapanyél…

Állítólag a szerző helyenként igen furcsákat válaszolt. Ki tudja, melyiket mondta, melyiket nem.

- Van egy kutyám és egy férjem, egyik sem fajtiszta.

Kár ilyen fenséges koncot odalökni a “fajvédelem eszméitől” fortyogó sajtó uszuló szelindekjei elé…

- Világ körüli útra megyek a nyereményből!

Mintha csak tudatosan akarná maga alatt fűrészelni a fát…

Az ilyesféle siker még nem Isten szava, csak lehetőség. Élni kell(ett volna) vele.

Földes Jolán hamarosan Londonba költözött, és angolul kezdett írni, de csekély sikerrel, bár az egyik írását megfilmesítették.

Két szék közt – a pad alá…

Unius libri…

Egykönyvű ember…

A magyar irodalomtörténet számára a ragyogó tehetségű Földes Jolán lényegében ez maradt.

Meg egy kicsit az elfecsérelt siker szimbóluma.