lnpeters blogja

Hetedik rész

A kánonról szólva jó, ha tudatosítjuk: voltaképpen irodalmon és költészeten kívüli szempontokat favorizál. A kánont és a mögötte álló infrastruktúrát fenntartó multinacionális cégek igényei és értékítéletei számos formában kifejeződnek benne.

Olvastam olyan kánonpárti tanulmányt, a létet, az életet, a halált, a szerelmet, és a szeretetet „az élet nagy közhelyeinek” minősíti. Az ember csodálkozik: ha ezek – az emberélet legfontosabb fogalmai – „közhelyek”, aki mi az, ami nem közhely? Mi az, ami fontosabb ezeknél?

A buta megfogalmazás természetesen nem általánosítható, a kanonizált irodalom képviselői is tudják, nem az élet vagy a halál a közhely, hanem a róluk szóló rossz, közhelyes művek nézőpontja vagy látásmódja. Rosszul és közhelyesen bármiről lehet írni; ahogy a kanonizált líra egymáshoz oly nagyon hasonlító darabjainak szürke tengerében is előfordul az ilyesmi.

De a suta közhelyezés jól jelzi, milyen irányokban próbálkozik a kánonvezérelt költészet.

Először is: kétségbe igyekszik vonni olyan alapvető értékeket, amelyek nagyon nem tetszenek a világot uralni vágyó multinacionális menedzser gondolkodásnak. Lényegében minden olyat, ami hagyományos értelemben vett helyi közösségi vagy személyes identitást teremt.

Mindenekelőtt ilyen a hazafiság.

A „modern ember” mindenütt otthon van, nem okoz neki különösebb problémát, ha otthont vagy nyelvet kell cserélnie. Munkaadója kérésére bármikor ripsz-ropsz arrébb költözik egy kontinenssel. Vagy kettővel. Akárhol azonnal beilleszkedik, hiszen modern ember, akinek kizárólag anyagi természetű igényei vannak. Azok lehetnek akár nagyok is, hiszen a kánon mögött álló globalizációban érdekelt köröknek igen kedvező, ha az emberek anyagiakkal motiválhatók. Akár úgy, hogy rendelkezésükre bocsátják a vágyott javakat, akár úgy, hogy a megkaparintásuk kilátásba helyezésével motiválják őket.

Az a jó, ha mindenütt otthon vannak a szükséges és hasznos emberek, ezt nagyban megkönnyíti, ha mindenütt ugyanaz a sablon életmód, sablon körülmények, sablon nyelv és sablon kultúra fogadják őket. Utóbbi igen lényeges: legyen minél enigmatikusabb, hiszen attól látszik igazán magasröptűnek a klasszikusan tizedművelt, érzelmi ráhangoltságban meg egészen fogyatékosan motivált emberfajta számára. Az életkörülmények is legyenek minél egyformábbak: lakótelepek a kisebb jövedelmű, elegáns sorházak a jobban szituált dolgozók számára. Ezek is, azok is a korszerű haszonemberek óljai (Konrad Lorenz).

Mindeme paradicsomi állapotok megvalósulása érdekében a kultúrának minél szűkebb értelemben kell egyetemesnek lennie. Helyi íz minél kevesebb, az legyen szégyellnivaló, provinciális. Hiszen: aki mindenütt otthon van, annak sehol sincsen hazája.

A hazafiság korszerűtlen, gyanús valami, fellazítandó, törlendő, valami tartalmatlan világpolgársággal, esetleg általános emberi hablattyal helyettesítendő. A hazafiság minden megnyilvánulása üldözendő, nacionalizmusnak nevezendő. Szabadságról szóló demagógiával kell helyettesíteni, a lelkesedést lehetőleg az utazási vágy, vagy valami hasonló irányába fordítani. A mai világban ezer helyről gerjesztett utazási mánia szinte mindenre alkalmas¸ leginkább arra, hogy az emberek megtakarításait a fogyasztásban hasznosítsa. Kell valami, amire vágynak az emberek, ami büszkeséget kelt, önbecsülést fokoz, egyenlőtlenné tesz a többiekkel, és – helyben nem hasznosul. A helyi közösségi rendszereket mindenképpen lazítani kell, hiszen azok tápot adhatnak a hazafiságnak, ennek megerősödése pedig a „magasabb” szempontokkal ellenséges. A multinacionális finánctőke uralta világnak nem erős helyi közösségekre, hanem izolált egyénekre van szüksége.

A nálunk létező hagyományos hazafiság a kánon beszédmódjában például „Kelet-Európát fokozott mértékben átjáró agresszív etnicista populizmus; a címkeragasztással gyakran próbálják helyettesíteni az érveket. Kapóra jön, hogy valóban léteznek a hazafiságot messze túlhajtó délibábos, vagy akár vadul nacionalista megnyilvánulások, amelyek módot adnak rá, hogy minden hazafias megnyilvánulást a címkéjük alatt mossanak egybe.

A globalizációról szóló szakirodalom többsége komolyan figyelmeztet a lokális társadalom építésének, a lokális kultúra megőrzésének szükségességére. Ez így is van rendjén, hiszen erős és tradícióihoz ragaszkodó helyi társadalom nélkül a globalizáció tartalmatlan volna, a romanizáció egy globális változata, amelynek ereje csaknem nulla. A gyakorlatban azonban nyilvánvalóan ezt próbálja előmozdítani a láthatatlan hatalom.

Ezeket a negatív hatásokat hivatalosan a tömegkultúrára szokás fogni. Való igaz, mindent meg is tesz érte, de nem önmagában, mert a kanonizált „világkultúra” tendenciái pontosan egybeesnek vele – csak más dimenzióban. Egyáltalán: tömegkultúra és „elit” kultúra között nem fedezhető fel olyan minőségi jellegű szembenállás, amit a propaganda nagy fáradsággal sugallni igyekszik, a gyakorlatban inkább kiegészítik egymást.

Minden lokális társadalom – egyáltalán: mindenféle emberi társadalom – alapvető egysége, legfőbb összetartó eleme a család. Könnyen észrevehetjük, hogy megindult a család szisztematikus aláaknázása, bekerítése. Ez több fronton zajlik egyszerre.

A családot megpróbálják hosszabb-rövidebb ideig tartó, egymást követő szexuális alapú együttélések konglomerátumának felfogni, illetve beállítani. Ha a család valóban csak ennyi volna, sikerrel helyettesíthető lenne mindazzal, amit a helyébe ajánlanak. De hát: a család nem futó és tartósabb viszonyok egymásutánja, hanem az emberi társadalom alapja.

A család alapjai között természetesen nagy hangsúllyal szerepel a szexualitás, de nem kizárólag erre épül a család. Ha a puszta szexualitás képezné a család bázisát, már régen kihaltunk volna, vagy soha ki sem alakul az emberiség. A család nem puszta együttélés. A család az emberré válás folyamatának kulcsfontosságú fogalma, legfőképpen szeretetközösség. Ennek képezi részét a család, mint a szexualitás alaptényezője. A család a vérrokonságon alapul, a nevelés alapvető színtere, szeretetközösség és a szexualitás alaptényezője. És ezek csak a fő funkciói. a család olyan sokfunkciós emberi közösség, ami semmi mással sem pótolható. A globális szupremáciát erőltető ideológia számára nehezen kikezdhető, pedig nyilvánvalóan szúrja a szemét. A család olyan rögzült közösség, ami (részben) a világ megváltoztatására jött létre. Összetartása az emberi hagyományban közmondásos; az élet és a túlélés egyik örök záloga.

Ezzel szemben a kánon azt akarja nekünk sugallni, hogy a valóságban – azaz az általa alkotott ideálképben – teljesen normális jelenség, hogy az embereik szeszélyeik függvényében egész életük során újabb és újabb családokat alapítanak, és hagynak cserben. Sőt, az ilyenek alkotják „a modern világban” a többséget”.

A család leváltására – vagy a család-eszme felhígítására – javasolt különféle, elsősorban szexualitáson alapuló közösségek voltaképpen a család paródiái, sohasem lennének képesek a család helyettesítésére.

Ettől függetlenül állandóan írnak a család válságáról, széteséséről, sőt „korszerűtlenségéről” is. Utóbbi helyen lóg ki a szög a zsákból.

Aligha vitatható, hogy manapság temérdek a csonka, szétesett, szedett-vedett, rosszul funkcionáló család. Ez azonban még nem ok arra, hogy a család korszerűtlenségéről beszéljünk. A családot ma számos csapás éri hatalom és gazdaság oldaláról, a kultúra területéről érkező mélyütések ezekhez képest (látszólag) meg se kottyannak.

A globalizációban érdekelt multinacionális finánctőke azt szeretné, ha a parancsára bármikor és bárhol képesek lennénk új családot alapítani, vagy éppen egy másik családba beleülni, a meglévőt otthagyni, feledni, és teljesen a munkára meg az anyagiakra koncentrálni. A kötöttségek tradíciók zavarják, az ember ne hivatkozzék a családjára, ha néhány évre elvezénylik néhány kilométerrel odébb. Ha mégis hivatkozik, legyen elég ellenszere mindenre az anyagi motiváció. Az így elvesztegetett hónapok és évek persze pótolhatatlanok, hiszen a gyermekünk csak egyszer lesz egy-két, vagy tízéves, a tőle (és magunktól) megvont idő mindig megbosszulja magát. Ezen semmiféle anyagi megbecsülés nem képes változtatni, ezek a dolgok nem is egy dimenzióba tartoznak.

A család eszméjének háttérbe szorítása azonban nagyon is kemény dió, egyszerűbb a szexualitás előtérbe állítása, és a család kizárólag szexuális alapon történő értelmezése. Burkoltan ezt találhatjuk a szexuális „szabadság” hangsúlyozása, az alkalmi szexuális kapcsolatok, illetve a szexualitásnak a hagyományos családi életben alkalmatlan formáinak erőteljes bátorítása mögött is. Ez világtendencia; a szabadság és a szabadosság fogalmának szándékos összekeverése leginkább érzelmi aurájától igyekszik megfosztani a testi szerelmet. A multinacionális finánctőke – mint munkaadó – kimondottan kedveli azokat a dolgozókat, akiknek költséges vagy éppen szégyenletes szexuális szeszélyeik vannak, amelyek segítségével azok zsarolhatók, irányíthatók. Másik rögeszméjük az abnormális életkorra – vagy akkorra sem – halasztott gyermekvállalás, hogy elegendő agyonhajszolható ifjú, semmiféle komoly tartós kapcsolattal sem rendelkező munkatársuk lehessen.

A multinacionális finánctőke által favorizált embertípus nem fogékony a szerelemre. Ehelyett „fontosabb” dolgokkal tölti idejét: teljesíti kenyéradó gazdáinak utasításait. A látszólagos szabadság mögött nagyon is szűk mozgástér található. Nem kilométerekben – becsavaroghatják az egész mindenséget, látókörük akkor s kellőképpen szűk marad. Az örökös találkozók, tréningek, megbeszélések, csapatépítések, konferenciák, díjkiosztók és értekezletek – meg az ezek ürügyén szervezett tivornyák – bőségben kínálnak ugyan érzelemmentes szexuális élményeket, de általában nem fér el bennük a szerelem.

A szerelmi líra meg főleg nem. Fő jelszavuk a sajátosan értelmezett kreativitás, szó sem lehet tehát olyan veszedelmes közhelyről, mint amilyen a szerelem. Talán sokan nem is sejtik közülük, hogy mi fán terem. A szexualitás terén azonban nagyon is kitanultak, büszkék a „teljesítményükre” – meg a skalpjaikra.

Folytatása következik.

Kedvesemmel,

Kéz a kézben,

Mindörökre összetartozván,

A Szentélybe léptem…

——-

A külvilág: magányos hegyorom,

Itt fölénk tornyosult:

A Nyugalom.

——

Mint vak világot a téridő máza,

Úgy fogadott

Az élő Isten háza.

——-

Kezem a szeretet felé kitárván,

Alázatot lehelt belé

A márvány.

—–

Jöttünk nyakig öltözve szenvedélybe,

S a félhomály elvezetett

A fénybe.

——-

Kedvesemmel

Kéz a kézben

Az Isten szemébe néztem.

——-

Világot alkothat egy szalmaszál is,

Ezt példázza e büszke katedrális.

—–

A mennyezet, mint kortalan tekintet,

Őrzi a percet, mikor Isten intett.

———

A méltóságteljes pilléreken

Hullámzik a magyar történelem.

—–

Aranymezőn cikázó fény-telér,

Úgy lüktet, mint az erekben a vér.

—–

Itt kitárt szívvel érezni lehet

A kőbe faragott költészetet.

——–

Hallani a szent térben, odaát

Szent László király léptei zaját.

——–

Egykor a végzet karmait lenyeste,

S valahol alattunk pihen a teste…

——-

Arannyal hímzett freskó-kék egek,

A kupolás Jövő bennük lebeg.

——-

Isten szeretete felénk kitárva,

A világon egyetlen nép sem árva.

——–

Megértjük, ha a Magasságba nézünk;

A boldogság a legfőbb küldetésünk.

——-

Csak így van áldás lelken és a testen;

Minden ember közös hazája:

Isten.

—–

Akadt rajtunk kívül egy másik pár is;

Tán Hozzájuk is szólt a katedrális…

Jelen szatócs-erőszaka

Cibál a föld felé,

Nem akarja, hogy felnézzünk

A csillagok felé.

—–

Pedig másképp nem nőhetünk

A kommersz-lét fölé,

Csupán ha gyakran nézünk fel

A csillagok felé.

——

Gyáván sosem húzódhatunk

A vak végzet mögé;

Az életünk miénk marad,

Csak nézzünk felfelé.

—–

Lehunyt szemmel állunk egyszer

Majd önmagunk elé;

Hogy megvagyunk, az dönti e,

Látunk-e felfelé…

A csillagok felé…

Az 1830-as évek a magyar színészet történetében a hőskort jelentették. A társulatok zöme vándorolt, nem is akármilyen szisztéma szerint. A nagy városokat - mint Pest, Szeged vagy Debrecen - csak az igazán komoly játékerőt képviselő társulatok merték útba ejteni. A másodrendű csoportok a közepes méretű városokat járták, a harmad-negyedrendűek pedig a kisvárosokat és a falvakat. Utóbbiak még az útvonalat is úgy állították össze, hogy náluk erősebb társulattal lehetőleg soha ne is találkozhassanak.Mindazonáltal nem voltak önbizalom nélkül: akad olyan, amelyik 6-8 szereplővel Shakespeare-t játszott. A művészi minőség más kérdés.

Különös világ lehetett egy-egy ilyen harmad-negyedrendű trupp.  Kötött szerepkörök voltak itt is - mint akkoriban mindenütt, egy-egy színészt szerepkörre szerződtettek. A szerepkörök némelyikének megnevezésére alig ismernénk rá. A bonviván neve például sok helyütt első szerelmes volt.
Az évad húsvéttól húsvétig tartott, a nagyhéten kötötték az új szerződéseket, ekkor váltottak társulatot azon aktorok, akik jobbat találtak - vagy csak megelégelték a régit.

A direktorok kapcsolatban álltak a többi színigazgatóval - de többnyire mindenki csak a vele egyenrangúakkal.

——

Egy ilyen harmad-negyedrangú trupp direktora írta a fáma szerint a következő levelet:

Kedves István Kolléga!

Végre-valahára Dunaföldvárra érkezénk, de ugyancsak szánalmas állapotban.

Beigazolódott ama bölcs mondás igazsága, hogy a legszörnyűbb kór, ami a magyar teátrumi művészet nemesebb részein rágódik, hazánk szeszélyes időjárása, illetve alföldi pusztaságunk ama kellemetlen jellegzetessége, hogy igen nagy híjával van egészséges, olcsó és tágas vendégfogadóknak.
Útra kelénk Kecskemét felől Dunaföldvárra. Egész úton esőben jöttünk, szakadt a nyakunkba a víz, szénanáthát kapott az összes teátristám. De ez még csak hagyján, hanem a felhőink pocsékká áztak, minek következtében tökéletesen használhatatlanokká váltak. Csakígy jártam olcsón szerzett pusztámmal is. Még a kútgém is odalett, pedig arra igazán büszke voltam.

Egészen elmosódott minden lovagváram és az összes erdőm. Egyedül a hullámzó tengerem maradt épségben, az is csupán azért, mert az a többinél kisebb lévén befért a súgólyuk ládájába.

Kérlek, kedves István kolléga, ha Istent ismersz, küldj utánam egy mennydörgést. Ha számít a barátságunk, ha eszedbe jut mindaz, amit valamikor érted tettem, és ha a szívedben igaz magyar és szakmai könyörület lakozik; egy holdra és harminchárom csillagra is sürgős szükségem leend.

Kérlek, azon légy, hogy a török szultán palotája, melyet Nagytétényben csináltatok, öt forint harminc krajcárnál semmiképpen többe ne kerüljön. Ha a piktor akadékoskodna, ecseteld gonosz természetem, mondd neki, hogy nyakán hagyom, és gondolkodhat rajta, miből fizeti ki a négy konc papirost, amit ő is hitelbe kapott.

Más baj is van.

Első szerelmesem szemet vetett valami parasztlányra - minekutána a kocsmában bénává verték a féltékeny legények.

Hősöm hetven krajcár kontót csinált a helyi vendéglőben, állandóan abajgatnak miatta a dühös kellnerek, a nyomorult meg ki se mer bújni a színpad alól.

Egyébként jól vagyunk.

Üdvözöl kollégád:

Janó 

ét korszak határán élünk. Múltunk eszméit és tárgyait rendszerezzük, válogatjuk. El kell döntenünk, mit is viszünk magunkkal új (időbeli) otthonunkba. Túléltük a könnyűnek éppen nem mondható XX. századot. Groteszk módon keveredik bennünk a poros régi és a most körvonalazódó új. Számvetést készítünk a múltról, és új célokat állítunk a jövőnek.

              

Mi a diákszínjátszás célja a XXI. században? Milyen feladatokat kell (kellene) megoldania?

 

Tekintsünk most el a bürokratikus felsőbbség boldogtalanul idiotisztikus elvárásaitól; mert ott  most fejétől bűzik (és nagyon bűzlik!) a hal. Ott most az a lényeg, hogy a napló be legyen írva, az érdemi munka éppen nem számít. Megmondták: öt évre visszamenően ellenőrizgetik a naplókat.  Az , hogy ennek a világon semmi értelme, most nem igazán érdekes.

 

Mondottam: az érdemi munka most éppen semmit sem számít. A józan ész azt súgná, éppen most lenne nagyon is fontos, hogy minél több fiatal élhessen valódi közösségi életet egy-egy művészeti csoportban.

 

Erre éppenségel ösztönözni kellene őket, nem pedig térítési díjjal, eszement bürokratikus szabályokkal, életidegen minősítéssel és  egyéb ökörségekkel megakadályozni őket benne.

 

Az állandó nyugatra való hivatkozásnak nincs tartalma. Nyugaton nem támogatják államilag a csavargást - nálunk igen.

—————-

 

A pedagógus két legfontosabb munkaeszköze az idegzete és a humorérzéke. Akinek bármelyik hiányzik, az mindenféle tanításra alkalmatlan. Nagyon nehéz annak a pedagóguspálya, akiben nincs meg a nyugalom vagy a derű. Abból nagyon hamar fáradt bürokrata lesz, aki fáradt és bürokratikus légkört teremtve küszködik az “egyre ostobább” gyerekekkel. Néha még arról is elfeledkezik, hogy a növendékei nem makrancos, betöretlen lovak, hanem emberek. Képtelen helyzet, ha a tanár haragszik a növendékére; akár a suszter, aki megneheztel a javítandó lábbelire. Igazán jó pedagógus csak az optimista, önmagával és a világgal harmóniában élő, belső derűt sugárzó, szerethető és szeretni tudó ember lehet.

 

Még inkább így van ez a művészetoktatás területén, ahol nem képletek vagy évszámok bifláztatásából, példák és feladatok unos-untig való sorjáztatásából, dolgozatíratásból és feleltetésből áll az élet, hanem kincskeresésből, felfedezésből, érdekes és izgalmas új területek bejárásából; ahol örömnek kell fakadnia, és a végtelenbe kell nyúlniuk a távlatoknak. Az általános vagy középiskolai beidegződések itt sehová sem vezethetnek, ez itt egy más dimenzió. Művészet és tudomány egymástól alapvetően különböző dolgok, mechanikusan nem átjárhatók. Ahogy Jung megállapította, mindkét területnek van olyan rezervátuma, ami csak rá jellemző, és csak önmagával magyarázható.  

 

A művészetoktatás lényegénél fogva nem azonos az általános vagy középiskolai oktatással, amannak a módszerei és tapasztalatai itt kevéssé vagy egyáltalán nem használhatók. A jelenleg irányadó művészetpedagógiai művek egyike nem véletlenül szögezi le TRENCSÉNYI, László 2000: 25.), hazánkban a helyzet olyan sajátosan alakult, hogy Magyarországon a művészeti nevelés dinamikus megújítása az iskolán kívüli világból indult el. A hazai iskolákban meghonosodott bürokratikus érdemjegyközpontúság olyan iskolai légkört teremt, amely merőben alkalmatlan az érzelmi és esztétikai élmények megteremtésére.

               

Hogy milyen a jó művészetoktatás? Úgy gondolom, olyan, amelyik állandóan a pillanatnyi valósághoz, a szülőkhöz, a tanítványokhoz igazodik. Az iskolai oktatás megengedheti magának, hogy akár évtizedekkel a tudomány mögött kullogjon, a művészetoktatás nem; itt egy percnyi lemaradás is forrása lehet az eredménytelenségnek. Külföldön vannak a hazaiaktól jócskán eltérő módszerek is, de nem mondhatnánk, hogy bármelyik is könnyűszerrel és azonnal adaptálható lenne a mai magyarországi viszonyok közé. Más kultúra, más tradíció, más gondolkodásmód. Merőben más lesz a legeredményesebb külföldi módszerből is, ha nem illik a hazai körülmények közé. A művészetoktatás eredménytelen, ha rutinból akarják csinálni. Ha nincs tele tervekkel, perspektívákkal, reménységgel, az olyan, mintha máris megszűnt volna.

 

“A művészetek az emberi ismeretszerzés alapvető módjai, módot nyújtanak arra, hogy megismerjük a világot. A művészetek — felhalmozódott tudásanyagok, szimbólumrendszerek, olyanok, mint a tudomány.” (Az USA Nemzeti Oktatási Intézete főtanácsosának a Fehér Házban, 1976-ban, A közoktatás és a művészetek című űlésén elhangzott beszédéből.)

 

A művészet az ember legsajátabb tulajdona, éppannyira hasznos, amennyire hasznos az ember önmaga számára. Hétköznapi, röghözkötött szempontból nézve — ahogy Nicolai Hartmann írja, éppen a legmagasabb dolgok tűnnek haszontalannak, de az emberi lét távlatait egyedül ezek teremtik meg. A művészetre mindenütt és mindenkinek szüksége van — akkor is, ha nem tud róla, hiszen a művészet talán a legfontosabb azok közül a dolgok közül, amelyek az embert a világ csúszómászó, repülő, úszó, kérődző vagy ragadozó teremtményeitől megkülönböztetik. A művészet az emberi identitás számára általános és ésszerű szükséglet, nemcsak ünnepi foglalatossága az embernek; de ez az egyetlen, ami a hétköznapok emberi-erkölcsi problémái közepette is a jó iránytű tévedhetetlenségével igazít el mindenkit, akinek van rá szeme, füle és lelke.

 

Az európai pedagógiai kultúrában egyre többre értékelik az önnevelés lehetőségeit. Különösen nagy jelentősége van az önnevelésnek a művészetoktatásban. Ez nem kötelező, ezt mindenki szabadon választja; az önkéntesség alapja pedig az aktív részvétel, az önnevelés. Az egyén önnevelése  csoportviszonyok közegében lehet a legeredményesebb; az ember  itt ismerheti meg, újíthatja meg önmagát. Az ember társadalmi lény, a társadalom pedig csoportok szövedéke. Ez emberi lényegünk alapvető vonása.

 

A csoportos oktatásban a tanulók egymásrautaltsága, közös érdeklődése, összetartozása, sajátos közös élménye, a gondolatok és érzelmek kölcsönössége, szükség szerinti különbözősége valósul meg, tehát folytonos üzenetváltás zajlik közöttük. A csoportmunka, mint az életben egyre nagyobb hangsúlyt kapó team-munka előkészítője, óriási jelentőséghez juthat a fiatal életében. Aki ifjan elsajátítja a közösségi tevékenységet, a kooperációt, aki megtanul eredményesen együttműködni a társaival, az hatalmas előnyt szerezhet az életre. A színjátszás erre tanít: állandóan figyelni a társaimra, önmagamra, együttműködni, az együttműködést esetleg pillanatról pillanatra, az állandóan felmerülő új és új problémák megoldásával fenntartani. A színjátszás olyan csoportmunka, amely az egyéntől állandó figyelmet, új és újabb döntéseket követel. Amellett sokkal komolyabb fegyelmet igényel, mint bármilyen iskolai foglalkozás. Ez a fegyelem azonban nem lehet semmiféle “drill” eredménye; kizárólag belső szükségletből, a részvétel igényéből fakadhat. A színjátszás ebből a szempontból: folyamatos önnevelés, minden pillanatra kiterjedő együttműködés és állandó döntéshozatal egysége.

———-

 

Lássunk egy példát !

 

A szereplők felső tagozatosok és középiskolások. A darab Szent István és II. Konrád német-római császár konfliktusáról szól. Az időpont 1030. (Egy XVIII. századi minorita iskoladráma nyomán.) A színpadon tartózkodó személyek: Szent István, Imre herceg, Asztrik érsek és három katona.

 

A király a trónján ül (hogy hogyan ül egy uralkodó a trónján, az is külön tanulmányt érdemel), Asztrik, akit a király az imént hellyel kínált, szintén ül, a többiek állnak. Most kezdődik az új jelenet; egy újabb katona bevezeti a császár követét, Ludolfot. Az ajtóban kisebb vita: a követ nem hajlandó átadni a kardját. A helyzet feszült. A követet a király nem kínálja hellyel.

               

Ludolf átadja urának igen pimasz és durva hangú üzenetét. Van a monológjában egy pont, ami különösen sértő, ráadásul a hév is elragadja, és álló helyéből csaknem tesz egy lépést a király felé. Most jött el a mi pillanatunk.

               

A színen négy magyar fegyveres is tartózkodik, Imre herceg az ötödik. A katonáknak óvniuk kell a király életét és testi épségét. A szavakra nem kell reagálniuk, de a mozdulatot nem hagyhatják annyiban. Mindannyian kardot rántanak, és a követre vetnék magukat…A király azonban nem engedheti, hogy a követnek baja essék…

               

Ebben a pillanatban minden egyes szereplőnek figyelnie kell minden más szereplőre, gyors döntést kell hoznia, és a döntését minden késedelem nélkül, egy másodpercnél rövidebb idő alatt végre kell hajtania. A katonák fegyvert rántanak, vagy rántanának. E pillanatban még nem tudják, hogy a király meg fogja őket állítani. Tehát a mozdulatban benne kell lennie a határozott szándéknak: megtámadom a gyalázatosan viselkedő idegent. Ha a király semmit sem tesz, ezt végre is kell hajtaniuk. Anélkül, hogy elesnének vagy összeütköznének,  a négy szereplő négy irányból ront Ludolfra. Nem lehet arra figyelni, mikor int le a király, akkor ez egész szituáció hamissá válik. Tehát kardot rántanak, s ha más nem történik, a rémült követre egy másodperc alatt legalább négy kard szegeződik…

               

Mit tesz Imre herceg? Ő nem közönséges katona, de nem is király. Nem engedheti, hogy a fegyveres idegen az apját veszélyeztesse, de azt sem, hogy sérelem érje a követ sérthetetlenségét. Mit kell tennie? Bármit is, egy másodpercnél több idő a végrehajtására nincs. Úgy kell kimozdulnia, hogy egyrészt a király és a követ közé kerüljön, hogy szükség esetén az apját védje, másrészt arra is ügyelnie kell, megakadályozhassa a katonákat a követ lemészárlásában. Mozdulatát össze kell hangolnia minden más szereplő mozdulatával.

 

Mit tesz a király? Az ő felelőssége a legnagyobb. Álljon fel? Akkor az érseknek is fel kell állnia, a helyzet hirtelen kuszává válna, arról nem is beszélve, hogy ezzel önmagát a követ szintjére fokozná le (ezt a jelenet megbeszélésében részt vevő összes szereplő azonnal megértette és tiltakozott is ellene.). Ülve kell tehát maradnia. Egyetlen gyors, határozott, és nem is nagyon látványos karmozdulatot kell tennie egy parancsoló arckifejezés kíséretében. Ha sikerül, a közönség attól a másodperctől kezdve elfogadja: ő István király. Ha nem, valószínűleg megbukott az előadás, bár még igen sok van hátra. Tétovázni mégsem lehet; cselekedni kell. A király uralkodóhoz illő mozdulattal veszi elejét a vérfürdőnek, amire a közönség mindig felfigyel. A katonák azonnal visszalépnek, elteszik a kihúzott vagy ki sem húzott fakardot, az óhatatlanul megszeppent Ludolf összerezzen és hátralép.

               

Ezt akárhányszor lehet gyakorolni, az előadáson mégis döntési helyzetbe kerül minden szereplő. Ott nem lehet megállítani, segíteni, elmagyarázni, megmutatni. A gyerekeknek azonnal dönteniük kell. Külön-külön mindegyiknek, és a közösségnek együtt. Néhány másodperc az egész, mégis számtalan variációja lehet; ahány előadás, annyiféle végrehajtás. Nyolc diák működik együtt ebben a jelenetben úgy, hogy mindegyiknek teljesen más a helyzete, és ebből következően egyéni a feladata — amelyet csak úgy tud jól végrehajtani, ha rendkívül precízen együttműködik a másik héttel. A néző fel sem fedezné a különbséget, de abban a pillanatnyi helyzetben általában mindig az az egyedül lehetséges és helyes megoldás, amit a gyerekek alkalmaznak.

 

               

Az egész néhány másodperc, a harmincperces játékidejű darabnak csupán elenyésző része. A csúcsponttól még igen messze. Minden előadás ilyen pillanatok szövevényéből áll. Mindig minden egy kicsit más. A közönség reakciója mindig teremt előre nem látott helyzeteket, amelyekre a színjátszónak reagálnia kell. Külön-külön és együtt. Ezért mondtam hogy a színjátszás folyamatos önnevelés, minden pillanatra kiterjedő együttműködés ás állandó döntéshozatal egysége.