lnpeters blogja

Huszonhatodik rész

A kulturális élet fentebb vázolt elsivárosodása látszólag alapjaiban fenyegeti a szerelmi lírát is; de csak látszólag. A gyakorlatban a kanonizált kultúrának a hétköznapi gyakorlattól, a hagyománytól és az embertömegek elvárásától való ilyetén eltávolodása inkább önveszélyes aktus – akkor is, ha ez nem azonnal világlik ki. A szerelmi líra „leépítése” csakis abban az esetben lenne végzetes csapás az emberi társadalomra, ha a szerelmi líra egyedül a kanonizált költészet keretein belül létezhetne. Ilyen törvényszerűség azonban nincs, és nem is lehet. A szerelmi költészet a társadalom minden szintjén éppen úgy megszülethet minden generációban újra és újra, akár maga a szerelem. A szerelmi líra sokkal egyetemesebb jelenség a kanonizációnál, és – a szerelemnek a társadalomban betöltött létfontosságú szerepénél fogva – minden tekintetben szükségszerű.

A kanonizációt a kulturális szféra hatalmi struktúrájának mozgatórugói hozzák létre, a szerelmi lírát azonban maga az élet teremti.

A szerelem jelensége mindenféle hatalmi-gazdasági formáció számára terhes, és mindenkor az is marad, lévén a szerelem az élet egyetlen olyan jelensége, amelyben a gazdasági és politikai hatalomgyakorlás primátusa nem érvényesíthető.

A szerelem értékének kétségbe vonása ezért voltaképpen ne más, mint egy hatalmi vagy gazdasági formáció önvédelme. Eme önvédelemnek számos válfaja létezhet, korábban már említettem a többségüket, de nem árt most röpke szemlét tartani felettük.

A szerelem értéke leginkább akkor kérdőjeleződ(het)ne meg, ha sikerülne „tudományosan” kimutatni róla, hogy történelmileg meghatározott jelenség. Fentebb már idéztem egy „zseniális” pszichológust, aki azt próbálta elhitetni a közönségével, hogy a „modern szerelem fogalma” szeretőt tartó XVIII. századi francia előkelőségek magánélete nyomán alakult ki. A baklövés természetesen leginkább elkövetőjét minősíti; nemcsak azért, mert láthatóan nem hallott még Rómeo és Júlia történetéről, hanem elsősorban azért, mert lenge erkölcsű előkelőségek gusztustalan szexuális játszadozását volt képes a szerelemmel összetéveszteni.

Ettől függetlenül hasonló próbálkozások történhetnek és történnek is. Minden ilyen elgondolás eleve baklövés, hiszen a szerelem az ember egyik legsajátabb tulajdonsága és képessége, kialakulásának az ember kialakulásával párhuzamosan kellett történni, a szerelem egyidős a homo sapiens-szel.

Hogy egyéb emberfajták birtokolhatták-e a szerelmet, erre most aligha lehet válaszolni, mert a legtöbb emberfajról a tudomány is meglehetősen keveset tud. Valószínűnek tűnik azonban, hogy a halottait sírmellékletekkel elhantoló, művészeti alkotásokat létrehozó neandervölgyi ember már ismerhette a szerelmet.

A szerelem történelmi meghatározottsága tanának minden elképzelése eleve baklövés, mert a szerelem lényegét nem hajlandó figyelembe venni. Célja nyilvánvaló: a szerelmet alárendelni minden olyan jelenségnek, amelyet az emberi társadalom állandó elemének tüntetnek fel.

A szerelem értékét az ilyen, történelmi meghatározottságot kimutatni akaró elképzelések kérdőjelezik meg a legteljesebben. A többi a társadalom egy-egy részjelenségének függvényének próbálja feltüntetni.

Ilyenek:

• A szerelem a hatalom és a politika függvénye
• A szerelem a gazdaság függvénye

Sőt újabban már:

• A szerelem a pénz függvénye

Természetesen nem ezek a legveszedelmesebbek. Hanem:

• A szerelem a puszta szexualitás függvénye.

Ha mindez igaz volna, ha mindennek a gyakorlatban érvényt lehetne szerezni, a világot uraló főmuftik tetszés szerint helyezhetnék át a modern haszonembereket egyik országból a másikba, egyik szerelemből a másikba – egyik szexuális kapcsolatból a másikba, hiszen mindezek felett szeszélyük szerint diszponálhatnak.

Megvalósulhatna a mindenkori aberrált hatalom legfőbb vágya: a falanszter.

Az emberiség szerencséjére Madách sohasem tévedett nagyobbat.

Folytatása következik.

Éled a Nyár; kusza májusi fellegek ülnek az égen;

Fényes szent tavaszon tombol a kánikula.

——-

Hetykén próbálgatja erőit a most születő Nyár;

Mint a pokol-katlan, perzsel a Nap sugara.

——

Éled a Nyár, tele huncut gondolatokkal a reggel;

Most születik újjá évtizedes Szerelem.

——-

Távoli, halk zeneszóként néz ránk messzi jövendő;

És létünk peremén ott kószál a halál…

——

Vén História gombolyagát gördíti az Élet;

Fontoskodva talán lassabb lesz az Idő…

——–

Éled a Nyár; suttogja a szél,  hogy érdemes élni;

Újul a csók, a mosoly, éled a vágy, a derű.

Huszonharmadik rész

A szerelem az emberi szabadság egyik alapja, és mindenkor a szabad akarat hatálya alatt áll. A szabad akarat gyakorlása természetesen kisebb vagy nagyobb kockázattal járhat, de a szerelem kockázat nélkül nem hull az ember ölébe. Ehhez az egyénnek a maga életében hatályon kívül kell helyeznie a szerelemtagadó ideológiák és struktúrák követeléseit, és vállalnia kell szerelme érdekében az abból rá háruló következményeket. Hogy ezek mifélék, az illető társadalomtól függ.

A szerelem társadalmi, azaz inkább összemberi jelenség. Értelmet azonban kizárólag személyes síkon nyerhet; két szerelem nem több mint egy szerelem; sőt számszaki értelemben a szerelem nem is értelmezhető. Minden szerelem maga a teljesség, és ezért minden szerelem tökéletes autonómiával rendelkezik.

Szerelem és szerelem között semmiféle rangsor sem állítható, mert a szerelem fogalma ellenáll a hierarchiának. Egyetlen szerelem sem lehet magasabb rendű egy másik szerelemnél, viszont minden valódi szerelem magától értetődően magasabb rendű minden olyan emberi szexuális kapcsolatnál, amely nem szerelem.

A szerelem maga a teljesség, de ezen belül minden egyes szerelem is maga a szerelem teljessége. Minden egyes szerelem pontosan annyit ér, mint a szerelem fogalma általánosságban. Mivel a szerelem nem hierarchikus fogalom, nem létezik átlagos szerelem. Lehet ugyan ilyen kategóriát felállítani, de csak a szerelem fogalmának teljes félreértésével. Nincs „nagyobb szerelem”, vagy „kisebb szerelem”, csak szerelem van, és – mivel mindegyik szerelem egyenrangú és teljes értékű entitás – egyetlen szerelem sem helyettesíthető egy másik szerelemmel. Nincs értelme a szerelmet számokhoz kötni, két vagy három szerelem nem értékesebb egyetlen szerelemnél, hiszen egyetlen szerelem elvesztése is éppen annyira visszavonhatatlan veszteség, egyetlen szerelem elvesztése is éppen annyira az emberiség pótolhatatlan kára, mint akárhány másiké.

Feláldozható szerelem nincs, a szerelem a számok törvényének nem engedelmeskedik.

A szerelem statisztikákkal nem elemezhető, semmiféle grafikonnal vagy hasonló eszközzel sem lehet róla mondani semmi lényegeset.

A szerelemben az ember csak teljes személyiségével vehet részt, másképpen szerelem az annak mondott kapcsolatban nincs jelen.

A szerelem minden egyes megnyilvánulása egyedi, de egyediségében társadalmi, és annyira mélyen emberi jelenség, hogy történelminek is nyilváníthatjuk, mert aligha lehet kétségünk afelől, hogy történelmet formáló erő. A szerelem társadalmisága egyáltalán nem azonos a társadalomban jelen lévő szerelmek puszta összegével; ahogy egy-egy szerelem sem valamiféle „alfaja” a társadalom szerelem-fogalmának, hanem az érem másik oldala, amely a többi egyéni megnyilvánulással, illetőleg a szerelem fogalmával csakis mellérendelő kapcsolatban állhat.

Van a szerelemnek néhány olyan zavarba ejtő tulajdonsága, amely a gazdaság, a politika és a tudomány számára kifejlesztett logikai eszközrendszere számára lényegében megközelíthetetlenné teszi.

Ezek:

• A szerelem a hétköznapi kommunikáció eszközeivel lényegében kifejezhetetlen.
• Számszaki eszközökkel megragadhatatlan
• Egyedi és megismételhetetlen
• Mindenféle módon reprodukálhatatlan, kísérletezés céljára alkalmatlan
• Rögzíthetetlen, a tudományos vizsgálat kritériumai szerint vizsgálhatatlan

A szerelem „objektív” vizsgálata reménytelen vállalkozás. A tudós művek igen kevés információt szolgáltatnak róla. Amit mondanak, az vagy puszta külsőség, vagy valami korhoz kötött, múlandó jelenség.

Ki vagy mi tud valóban fontosat mondani a szerelemről?

A szerelmi líra.

Folytatása következik.

Huszonegyedik rész

Ha a személyes felelősség felolvad a társadalmiságban, akkor lényegében az emberi szabadság válik teljesen illuzórikussá. Teljesen mindegy, hogy a rendszer propagandája ilyenkor miféle jelszavakat skandál; hogy szabadságról szól-e, hazafiságról vagy szocialista öntudatról, esetleg éppen „a nép szerető édesapjának” mindenki másét megszégyenítő erényeiről zengedez.

Az emberi szabadság nem annak kérdése, hogy a sokféle árucikk közül melyiket választjuk, nem is azé, akarunk-e külföldre utazni vagy sem.

A szabadság erkölcsi fogalom; nem pedig az anyagi eszközök felhasználásának kérdése. A globalizáció propagandájának sokat hangoztatott „utazás szabadsága” tétele egyáltalán nem a szabadságról szól, hanem arról, hogy aki elegendő anyagi eszközzel, szabad idővel és kötöttségmentes státusszal bír, minden különösebb cél nélkül szabadon utazgathat a világban. Elegendő pénz, szabadidő és kötöttségmentes státusz természetesen csak az emberek egy töredéke számára létezhet, általában csupán rövid ideig. A pénzzel, szabadidővel és kötöttségmentes státusszal való rendelkezésnek nem sok köze van az igazi szabadsághoz, annál több a hatalomhoz. Pénznek, szabadidőnek, illetve kötöttségmentes státusznak a társadalmasítása természetesen lehetetlen, ezt éppen a piacgazdaság viszonyai akadályozzák. Amikor a propaganda azt a vágyálmot igyekszik kiépíteni a fogyasztóban, hogy az is elérheti a pénzzel, szabadidővel és kötöttségmentes státusszal való korlátlan rendelkezés állapotát, annyit utazgathat, amennyit akar – azaz utánozhatja a piacgazdaság hatalmasainak életformáját – hazudik.

A hazugság természetesen a propaganda létformájához tartozik. Ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül valótlant állít, csak azt, számára nincs jelentősége annak, hogy a céljai elérése érdekében hangoztatott szólamok az igazságon alapulnak-e.

A propaganda a létező legkívánatosabb állapotnak szeretné beállítani a piacgazdaság császárjainak és kánjainak, valamint celebjeinek életformáját. A korlátlan utazás a szabadság csúcsa, amit csak a valóban kiváló emberek érhetnek el; ergo: akik elérték valóban kiváló emberek. Ha pedig a társadalomban létező szabadság lehetőségeinek csúcsára éppen a valóban legkiválóbb emberek jutnak el, akkor a világban alapvetően minden rendben van. Az egyéni kiválóság célba ér, a győztesek méltán rendelkeznek nagyobb szabadsággal, a vesztesek, a lúzerek pedig magukra vessenek.

Mindannyian érezzük, hogy ez a típusú propaganda valahol önmagát járatja le…

Hol?

A „szabadság” iránti korlátlan lelkesedésében a propaganda két olyan tényezőt is beemel a szabadság fogalmába, ami a hétköznapi szabadságfogalmakkal semmiképpen sem egyeztethető össze.

Ezek:

    A versengés
    A gazdasági hierarchia tisztelete

Ezek bizony elég különösen feszengnek a „szabadság” oldalán…

A versengés fogalmának erkölcsi értékét minden magára valamit adó filozófus megkérdőjelezi. Konrad Lorenz a versengést kölcsönösen előnytelen kapcsolatnak minősítette, és ebben nehéz volna vele nem egyetérteni.

A hierarchia tisztelete – a mesterkélt győztes-lúzer propaganda antinómia alapja – meg végképp nem illeszthető össze semmiféle hagyományos szabadságfogalommal.

A versengés és a gazdasági hierarchia tiszteletének elve idegen testek, semmi közük a szabadsághoz, nem is ahhoz tartoznak, hanem a piacgazdaság fogalomköréhez. A szabadságfogalmat természetesen nem lehet velük megerőszakolni, nyomban kiviláglik az összeférhetetlenség.

Egyik sem lehet része a szabadság fogalmának, hiszen az erkölcsi természetű, és a morális döntések lehetőségével, illetve az ilyen természetű döntésekre való képességgel kapcsolatos. A szabad akarat megnyilvánulása – vagy meg nem nyilvánulása.

A szabadság egyszerre személyes és társadalmi fogalom, ahogy az erkölcs is az. A szerelem fogalma is ilyen nézőpontból válik teljessé, megfogalmazhatóvá – hamarosan.

A szabadság nem az utazás lehetőségét vagy lehetetlenségét, hanem az erkölcsi döntések lehetőségét és a bennük megtestesülő felelősséget jelenti.

Az anyagi eszközök felett való diszponálás, vagy nem diszponálás; illetve az utazás lehetősége vagy lehetetlensége az ember szabadságát nem növeli, és nem csökkenti, mert ezekkel nem egy dimenzióban található.

Viszont a fogalomzavar valami igen fontosra irányítja a figyelmet. A liberális piacgazdaságban oly sokat magasztalt emberi jogok – csökevényesek.

Folytatása következik.

Tizenkilencedik rész

A szerelemnek egyes emberek házasság előtti életszakaszára való korlátozása természetesen a szerelem értékének gyakorlati kétségbe vonását jelenti. Ehhez könnyen csatlakozik az a közvélemény egyes részeiben csaknem axiómává emelkedett meggyőződés, hogy a szerelem rövid, időleges, és kizárólag a fiatalság múló élménye.

„A szerelem elmúlik, a szeretet megmarad.”

Ugye, milyen ismerős? Igen sokszor hallottuk. A magukat a bölcsesség jelmezében látni akaró idősebbek szokták ezzel oktatni a fiatalokat. Szinte nincs olyan ember, aki fiatalkorában legalább egyszer ne hallotta volna ezt a bölcsességet. Olyan sokszor hallottuk, hogy szinte magától értetődik. Axióma. Senki se vitatja.

Pedig nagyon is vitatható. Vitatható gyakorlati értelemben, mert különböző, nagyon is eltérő szituációkra alkalmazzák. Kutya-macska barátságban élő középkorú házasságokra éppen úgy, mint olyan kapcsolatokra, amelyeknek a benne élők szerint is csupán a kölcsönös megalkuvás az alapjuk.

Szinte bármelyik középkorú vagy idősebb házaspár tagja el szokta mondani önmagukról, az idők során erősen felhígult, kötelező szólammá vált.

Vitatható filozófiai értelemben is, hiszen a szerelem és a szeretet fogalmait meglehetősen tisztázatlan elvek alapján választja szét. Mindkét fogalom lényegében egymásra vonatkoztatva definiálatlan – vagy tökéletlenül definiált. Az idegen nyelvekben – nem véletlenül – sok esetben nem is választható szét szerelem és szeretet fogalma; amikor azt akarják kifejezni, amit a mai magyar köznyelv a leggyakrabban ’szerelem’ néven ért, általában valami jelzős szerkezethez folyamodnak; például: „szentimentális szeretet”.

Első hallásra is ostobaságnak tűnik szembe állítani egymással ugyanazon házaspár egymás iránti ifjúkori szexuális lángolását, illetve öregkori szeretetteljes együttélését. A józan ész azt diktálná, hogy ez egyáltalán nem két eltérő szituáció, inkább ugyanazon folyamat két szakasza. Mindannyian láttunk, ismerünk ilyen embereket, ez még csak nem is ritkaság.

Jómagam emlékszem, milyen tisztelettel tekintettünk két tanárunkra, a köztiszteletben álló zenepedagógus házaspárra, akik a nyugdíj korához közeledve – vagy talán már azon túl is lépve – számos gyermek felnevelése után is kézen fogva jártak az utcán, és szeretettel mosolyogtak egymásra.

Még csak nem is ez a teljes igazság. A fiatalabb generációk tagjai általában meglepődve értesülnek róla, hogy ötvenes, hatvanas, vagy éppen hetvenes éveikben járó szüleik, nagyszüleik még mindig házaséletet élnek. Jómagam kamaszként tanúja voltam, amikor édesanyám és nagynéném le akarták beszélni hetven felett járó szüleiket arról, hogy még mindig egy ágyban aludjanak, mert hát „nem illik már az”, meg „a ti korotokban már”. A nagyszüleim gúnyosan elmosolyodtak, aztán egymásra néztek. Sohasem felejtem el a pillanatot.

Az európai civilizációban mérhetetlen nagy károkat okozott a keresztény bűntudat-komplexus. Az ókeresztény egyházban leginkább Szent Jeromos hatására kialakult szüzesség-kultusz rombolásai máig hatnak. Az ennek hatására kialakult gyakorlati keresztény tanítás a szexualitást alapjában az ördög művének, ocsmányságnak, egyúttal szükséges rossznak is tekintette, amelyre egyedül a gyermeknemzés érdekében van szükség, és amely csakis a gyermekek nemzése érdekében lehet elfogadható.

Az örömszerzést az egyház szíve szerint teljesen száműzte volna a házaséletből. A szexualitást kizárólag a gyermekek nemzése érdekében fogadta el, de még ekkor is bűnnek tekintette, amit meg kell gyónni, amit le kell vezekelni.

A középkori tanítás szerint a szexuális együttlétnek örömtelennek kell lennie, kizárólag a gyermek nemzését kell szolgálnia. Imának kell megelőznie, és követnie.

Az ilyen módon „imakeretbe” szorított szexualitás nem sok örömet hozhatott, férfi és nő őszintén örülhettek, amikor a kellő számú gyermek felnevelése után végre lemondhattak róla. Utána pedig még jobban örvendhettek, ha esetleg még kolostorba is vonulhattak, hogy az ördögi szexualitástól mentes tiszta és Istennek tetszően rideg és örömtelen élet áldásait élvezzék – valahogy így gondolhatta az egyház.

Ennek nyomán még mindig igen sok ember tartja természetesnek, hogy a fiatal évtizedek elteltével lemond a szexualitásról. De ez is változóban.

Sok jel mutat arra, hogy napjaink szexuális forradalmát egyáltalán nem a fiatalok, hanem éppen az idősebb generációk vívják. Egyre kevesebben hajlandók rátérni a végső böjt állapotára. A világban már nem is ritka, hogy hatvan felett alapítanak az emberek új családot.

Mivel a szexualitást ugyan önmagában nem tekintjük szerelemnek, viszont a szerelmet szexualitás nélkül elképzelhetetlennek tartjuk, kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy a szerelem még ebben az értelmezésben sem marad az ifjúság monopóliuma.

Viszont a szerelem voltaképpeni definiálatlansága ennek fényében még nyilvánvalóbb.

Eszembe jut egy kortárs írónk néhány évvel ezelőtt közzétett visszaemlékezése közel százéves egykori olimpiai bajnokunkról, akit a kórházba hasonló korú felesége kísért el. Leült a férje ágyához, megfogták egymás kezét.

Reggel ugyanebben a helyzetben találták őket. Még mindig tartották egymás kezét. Mindketten halottak voltak.

Mi is a szerelem?

Folytatása következik.