lnpeters blogja
IsmertetőDavis újabb levelének részlete - II.
A gróf tágra nyílt szemmel meredt rám, az öccse azonban komoran bólintott. – Miért?- kérdezte a gróf.
- Mert különben nem volna értelme, gróf úr. Az idei januárt nagyságod végigharcolta, és általában télen is mindig vigyázásban van, sőt éppen nagyságod javallja az oszmán ellen a téli háborút. Januárban vagy februárban a török számára semmi értelme sem volna kizárólag tatárokból álló sereget küldenie, mert a tatár a várat nem tudja elfoglalni, és a nagyságod kommandója alatt álló báni és egyéb hadakkal nyílt ütközetben sem mérkőzhet. Ezt Köprülü Ahmed nagyvezír is tudja, és nem fog ekkor költséget ölni egy nyilvánvalóan értelmetlen akcióba. Úgy gondolom, itt a kulcsszó: a rajtaütés. A tatár azért jön, hogy nagyságodon rajtaüssön, az ilyen harci tevékenységnek pedig mindig a meglepetés az alapja. Ha nem tud meglepetést kelteni, semmi kilátása sincs a sikerre. Ha pedig meglepetést akar kelteni, csakis olyan időpontra időzítheti rajtaütését, amikor meg van győződve arról, hogy nagyságod nem vár támadást. Ilyen időpont nem sok van, de ha ilyet keresünk, legfeljebb egy jöhet számításba: karácsony környéke.
Péter gróf erre súlyosan és elégedetten bólintott.
- Megmondtam.
Zrínyi gróf elgondolkodott.
- Képtelenség – mondta aztán. – Lehetetlen, hogy a Krímből ilyen hamar ideérjenek. Legalább másfél hónap az út.
Péter gróf a fejét rázta.
- A tatár mindenre képes. Igénytelen. A hőséget és a téli hideget is egykedvűen viseli. Ha arra van szükség, váltott lovakon éjjel-nappal lovagol, és elképesztő távolságokat tud megtenni lóháton, úgyszólván megállás nélkül. Amikor a Krímből elindulnak, lassan és tohonyán jönnek, itt azonban hirtelen olyan gyorsak leszmek, mint a villám. Szinte sohasem lehet tudni, merre járnak, ezért a fosztogató tatár istencsapás. Úgy gondolom, most sietnek.
- De ennyire?
- Ne felejtsd el, bátyám, a tatárjárás idején a nagy kán halálának híre tíz nap alatt jutott el a távoli Karakorumból Budára – az pedig sokkal messzebb van, mint a Krím. Sok lóval indultak el, nincs málhájuk, és éjjel-nappal lovagolnak.
Zrínyi gróf elgondolkodott.
- Ez azt jelenti, hogy – lassan fűzte a szavakat. – heteken belül várhatjuk a tatár rajtaütést?
- Igen, gróf úr, – feleltem. – pontosan ezt jelenti. Minél hamarabb fel kell készülnünk a fogadásukra.
Péter gróf hálásan nézett rám, és barátságosan hátba vágott, amitől elállt a lélegzetem.
- Köszönöm, hogy segítette meggyőzni a bátyámat!
Zrínyi gróf kissé még mindig csodálkozott:
- Tehát meg akar lepni a tatár? Engem?
Ideje volt tiszta vizet önteni a pohárba.
- Nem, gróf úr, – feleltem határozottan. – a tatár ennél lényegesen többet akar. Meg akarja nagyságodat ölni. Meglepetésszerűen be akar ide törni, ölni akar, rabolni és pusztítani, minden élőt lemészárolni vagy elhurcolni, az ön otthonát felgyújtani, és a földdel egyenlővé tenni – közben Péter gróf komoran bólogatott. – Ez az ellenség célja, gróf úr. Köprülü Ahmed szervezte, a nagyvezír pedig semmiféle költséget nem kímél, hogy ellenségeitől megszabadulhasson. Jelenleg önt tekinti az egyik legnagyobb ellenségének, ezt kifejezésre is juttatja. Az elmúlt háború lelke nagyságod volt. Senki más nem tett annyit a következetes harc érdekében. Még a szentgotthárdi csata elvesztéséért is nagyságodat okolhatja, hiszen azok a katonatisztek, akik ott vereséget mértek rá, az ön szervezésének és az ön hívásának eredményeképpen jöttek Magyarországra. Montecuccoli tábornagytól a török had ma is sértetlen lenne. Bizonyos értelemben a törököt ott legyőző katonák is nagyságodnak tulajdonították a győzelmet. A döntő rohamban nagyságod nevét skandálták a magyar katonák, de még a francia vértesek is, a saját fülemmel hallottam.
Péter gróf bólogatott, Miklós csendben hallgatott.
- Köprülü Ahmed elérkezettnek látja az időt, hogy leszámoljon nagyságoddal. Az előző télen nagyságod hadjáratot vezetett, megalázta a török birodalmat, a nagyvezír ugyancsak télen akar visszavágni. Tatárokkal. Egyrészt a gyorsaságuk miatt, másrészt meg azért, mert nincs meggyőződve róla, hogy nagyságodat télen valóban meg lehet lepni az otthonában. A tatárok már úton vannak, gróf úr.
Interjú Hartman Ágnes íróval
Interjút készítettem a scifi.hu számára Hartman Ágnes (Lilian H. AgiVega) íróval, annak alkalmából, hogy most jelent meg Második Atlantisz című trilógiájának újabb kötete Az elveszett tündérfalu címmel.
Az interjú helye:
Részlet:
————-
L. N. Peters: Ági, mi a szórakoztató regények jelentősége az életben?
AgiVega: Egy szórakoztató regény – számomra legalábbis – az élet sója. Augusztus óta pl. hiába olvastam egy tucat könyvet, egyik sem kötött le, egyik sem szórakoztatott igazán, és ettől elszomorodtam. Volt olyan időszak, amikor öt-hat könyvet olvastam párhuzamosan, mert azt reméltem, hogy „ez az új majd talán leköt”, de folyton kénytelen voltam csalódni. Én meg már csak olyan mazochista vagyok, hogy ha belekezdek egy könyvbe, 99,9%, hogy nem hagyom félbe, akkor sem, ha nem tetszik nekem. Így hát végigszenvedem őket, és csak az a remény hajt az utolsó oldal felé, hogy majd talán a következő könyv jobb lesz… Amikor pedig egy igazán jó könyv kerül a kezembe, nagyon „bele tudok esni”. Valamikor idén tavasszal történt meg velem, hogy véletlenül fennmaradtam a metrón, mert nagyon elmerültem egy JÓ könyv olvasásában, és csak későn vettem észre, hogy már a Moszkva tér felé robogunk, holott le kellett volna szállnom a Batthyányn. Egyszerűen jobban érzem magam, ha éppen egy szórakoztató könyvet olvasok.
L. N. Peters: Némelyik amerikai regényíró kifejezetten azt mondja, hogy a regénynek manapság elsősorban a filmmel kell versenyeznie. Az utóbbi évtizedekben olyan új regénytípusok születtek, amelyek nyilvánvalóan ezt a célt tűzték maguk elé. Feszült, sok szálon futó, pergő cselekmény, sodró lendület már az első oldalon, igen átgondolt, ravasz szerkezet. Versenyezhet-e a regény a filmmel, Ági?
AgiVega: Szerintem egy jól megírt regény sokkal élvezetesebb tud lenni, mint egy jó film. Itt persze nem a filmeken alapuló regényekre gondolok, mert hiába egész jó George Lucas Új remény (Star Wars IV. epizód) c. könyve, a filmverzió magasan veri.
Ugyanakkor az általad említett okból születtek olyan történetek – pont az ifjúsági fantasy témakörben –, amelyek annyira pörögnek, annyira „filmszerűek”, hogy éppen ezért veszítik el élvezeti értéküket. Ilyen számomra Rick Riordan Percy Jackson sorozata. Csak az első két részt olvastam, de ezekre – különösen az első részre – az jellemző, hogy egyik akciójelenetből a másikba esünk, idő sincs fellélegezni közöttük, szörny-szörny hátán, ugyanakkor a jellemábrázolás és az érzelmek teljesen hiányoznak. És ez szerintem szomorú, még akkor is, ha ezt a sorozatot elsősorban tíz-tizenkét éves fiúknak szánták, akiknek nem annyira fontos egy történet érzelmi oldala, mint a lányoknak.
L. N. Peters: A végzetben hiszel, vagy a szabad akaratban?
AgiVega: Az utóbbiban.
L. N. Peters: Titokzatos a világ?
AgiVega: Ööö… ezt pontosan hogy érted? A világ általában, vagy Atlantisz világa? Pontosíts, légy szíves!
L. N. Peters: Úgy gondoltam, hogy a világ általában. Nos, titokzatos, vagy nem az?
AgiVega: Igen, nagyon, és éppen ettől izgalmas – bár ettől néha kicsit ijesztő is. Fentebb említettem a letűnt kultúrák iránti vonzalmamat, és ezek a kultúrák a titokzatosságuk miatt olyan érdekesek. És nemcsak a letűnt civilizációk azok, hanem napjainkban is rengeteg dolog történik, amire nincs magyarázat. Vegyük pl. a földönkívülieket és a kísérteteket. Az utóbbiakkal (ha léteznek egyáltalán) nagyon nem szeretnék találkozni, soha, semmilyen körülmények között – a halottak maradjanak csak halottak, és ne háborgassák az élőket! A földönkívüliekkel azonban más a helyzet: félnék ugyan találkozni velük, ugyanakkor nagyon izgatják a fantáziámat. Hiszem, hogy vannak, mert egy ekkora világegyetemben nem lehet a Föld az egyetlen bolygó, amelyen értelmes lények élnek. Azt ugyan nem szeretném, ha jönne egy földönkívüli, elkábítana és kísérletezne rajtam, viszont hihetetlenül izgalmas a gondolat, hogy bejárjam a galaxist egy űrhajó fedélzetén – barátságos legénységtől körülvéve. Ha egyszer csak itt teremne Han Solo és helyet kínálna a Millenium Falconon, vagy Janeway kapitány vinne magával a Voyageren… az maga lenne a tömör gyönyör. Megismerni az univerzumot, ami körülvesz, feltárni egy titkokkal teli világot… fantasztikus lehet. Látod, megint elszaladt velem a képzeletem…
L. N. Peters: Mikor fogunk először találkozni a földönkívüliekkel?
AgiVega: Egyesek szerint már találkoztunk velük, csak nem tudunk róla. Mások szerint jövő decemberben jönnek a Nibiru bolygóval. Megint mások szerint mi magunk is földönkívüliek vagyunk (a dogonok legalábbis, úgy tudom, azt vallják, hogy őseik a Szíriuszról származnak…) Én viszont nem tudom. És nem is akarom előre tudni. Ha jönnek, és úgy döntenek, hogy nyilvánosan bemutatkoznak nekünk, akkor úgy lesz. Hogy egy klasszikust idézzek (egy betű híján pontosan): „aminek jönnie kell, jönni fog… És ha itt lesz, szembe kell nézni vele.”
L. N. Peters: Lesz jövőre világvége?
AgiVega: Remélem, nem! J
Davis újabb levelének részlete - I.
Davis hadmérnök újabb hosszú levelet írt – ez már a regény alternatív történelmi időszakában játszódik.
A valóságban is volt egy Magyarországon harcoló angol hadmérnök, Richards volt a neve, ő 1683-ban, Buda felszabadítása idején írt a harcokról naplóbejegyzéseket; amikor egyébként a későbbi Berwick herceg is a magyar főváros ostrománál tanulta a hadi tudományt – őfelsége, az angol király rendeletére…
———
Már az első napon is a gróffal, a családjával és legközelebbi barátaival ebédeltem az úgynevezett kis házban, azóta is Zrínyi Miklós asztalánál van a helyem. A gróf legközelebbi munkatársai közé tartozom, és erre büszke vagyok.
Zrínyi gróf legbelső köre a következőkből áll:
A felesége, Zsófia asszony ausztriai grófnő, Löbl-leány. Karcsú, magas, szőkésbarna hajú és nagyon szép asszony, de legfeljebb néhány évvel lehet a férjénél fiatalabb. Asszonyokhoz képest szokatlanul keveset beszél, de akkor általában fontos megjegyzéseket tesz. Szereti és félti a grófot. Ádám nevű kisfiúk néhány nap múlva, karácsony szentestéjén lesz kétesztendős. Igen szép, vidám és élénk fiúcska, az egész várnép szeretetének tárgya.
Néhány napja itt tartózkodik Zrínyi gróf Péter nevű öccse is, őt nemrég ismertem meg. Hatalmas, még a bátyjánál is nagyobb termetű ember, igazi Hercules. Felesége, Frangepán Katalin igazi délszaki szépség. Elsőre látszik, hogy bőven van benne olasz vér; fekete hajú, csábos mozgású, ingerlő idomú. Rajong a férjéért, és nem nagyon kedveli a németeket. Rólam elsőre azt hitte, hogy német vagyok, és meglehetősen tartózkodóan viselkedett nekem. Amikor megtudta, honnan származom, felengedett. Csak magyarul és horvátul beszél, nehezen értünk szót, bár én egyre többet haladtam már a magyar nyelvben, és horvátul is mind több szót tudok.
Zrínyi Péter János nevű kisfia, és tizenkét éves, bájos Ilona lánya is itt van. Szép és kedves gyermekek, a kislány az édesanyja pompázatos szépségét örökölte.
A gróf öccsének családja itt, velünk, Csáktornyán tölti a karácsonyt.
Witnyédi István a magyarországi Sopron városába való ügyvéd, a gróf egyik legjobb barátja. Éltesebb, lassú beszédű, anekdotázni szerető úr, aki velős mondásairól, meg ravasz prókátori gondolkodásmódjáról híresült el. Néha szereti nevén nevezni a dolgokat.
Contarini úr olasz, talán velencei származású, középkorú úriember. Érkezésemkor engem alaposan és szigorúan kifaggatott kifaggatott. Azóta barátságosan bánik velem. Folyékonyan beszél magyarul, gyakran magyaros öltözékben is jár, szinte bárki magyarnak nézné. Két szolgája – vagy kísérője – is itt van, ők a nagy házban étkeznek a várnéppel egyetemben. Az egyikük – fiatal, kreol bőrű fickó – boszorkányosan jól bánik a puskával, igazi mesterlövész. Ő tanítja lőni Zrínyi bán gyalogosait.
Később megtudtam, hogy Contarini úr volt az, aki vitéz kísérőivel megakadályozta a gróf elleni merényletet, amit olasz és török csirkefogó akartak végrehajtani, és vadkantámadásnak szerették volna álcázni.
Guzics kapitány úr a várban szolgáló katonaság parancsnoka, csendes, barátságos férfi, nálam néhány évvel öregebb. Itt állandó harckészültséget kell tartani a török közelsége miatt. Zrínyi gróf kiterjedt magánkatonaságot tart szolgálatban, kisebb-nagyobb várakból, őrtornyokból, állomáshelyekből egész hálózata van; legfontosabb feladatuk a török megfigyelése, portya vagy támadás esetén az oszmán rablók elleni védelem.
Bethlen Miklós gróf úr ifjú erdélyi főnemes, ebben az évben többször is járt itt, az ünnepeket velünk tölti.
Mr. Andrew Gaudi voltaképpen honfitársam, lévén skót nemzetiségű. Bár a skótoknak az angolokkal szokásos ősi ellenszenve valahol benne s megvan, mostanra összemelegedtünk. Erre nagy szükség is van, lévén Gaudi úr elsősorban tüzértiszt, főleg ilyen minőségben szolgált a néhai erdélyi fejedelem, II. Rákóczi György hadaiban. Kitűnő, bátor és modern gondolkodású tüzértiszt, ő szervezi és tanítja a gróf tüzérségét, vezeti és látogatja a kiképzéseket. Ebben a minőségben azonnal beálltam mellé segíteni – azaz beálltam volna, ha nem történik valami, ami más feladatokat (is) rótt rám.
Ebéd után azonnal félrehívott a gróf.
- Alezredes úr, máris igénybe kellene vennem a szolgálatait.
- Örömmel, gróf úr, parancsoljon velem!
Közben bejött a testvére, Péter gróf is, biccentett, és helyet foglalt.
- A fivérem olyan híreket hozott, hogy a nagyvezír titokban tárgyalt a tatár kánnal. Bizonyos jelekből az öcsémmel együtt határozottan arra következtetünk, hogy ellenünk akar tatár hadat küldeni még a télen. Pontosabban: ellenem.
Már akkor, abban az első minutumban pontosan megértettem: ezért vagyok itt. Vagy ezért is. De ezért kellett szinte lóhalálában ide rohannom Németországból. Örültem ebben a pillanatban, hogy itt vagyok, és a két gróffal szemben ülök, Jane, nagyon örültem.
Péter gróf vette át a szót, és részletesen elmondta, minő jelekből vélik úgy, hogy Csáktornyát tatár rajtaütés fenyegeti. A hónap legelején a nagyvezír tatár vendégeket fogatott, és a küldöttséget úgy kísértette ki a fővárosból, hogy lehetőleg senki se tudja, hogy ott jártak. Sötét köpönyeget adatott az összes tatárra, és lovasok meg lóra ültetett janicsárok kísérték őket.
Egész sereg kémjelentés beszél aztán arról, hogy a török birodalom európai részében a török lázasan elkezdte rendbe hozatni az utakat, a rossz, veszélyes hidakat kijavíttatja, másutt pontonhidakat állít. Nyilvánvalóan hadjáratot készít elő, ugyanakkor a török helyőrségek körül semmi mozgás sincs, a janicsárokat sem helyezték készültségbe. Akkor mit akarnak? Miért történik, mit szolgál az utak előkészítése?
- Úgy gondolom, – mondta Zrínyi gróf. – valamikor a karácsony előtti hetekben támadásra kell felkészülnünk. Ostromra számítok a várban, készleteket halmozok fel, megerősítem az őrséget. Ha azonban lehetőségem lenen menet közben megtámadni a tatárt, vagy csapdát állítani neki, emellett döntenék.
Láttam, hogy Péter gróf nagyot fújtat, és indulatos arcot vág.
Egy gondolat kezdett dübörögni valahol a tudatom mélyén; félelmetes volt – nem hagyott nyugodni.
- Januárban, gróf úr?
- Igen, úgy gondolom.
Megráztam a fejem.
- Szerintem nem, gróf úr – feleltem mély meggyőződéssel. – szerintem a támadásra még ebben a hónapban sor kerül.
Folytatása következik.
Az eladott napfény
Ez is Erdélyben fog megjelenni.
Jó régi történet. Mikor is esett meg?
——–
Egyszer volt, hol nem volt,
Nagyon-nagyon régen volt,
Amikor még régi földre,
Réges-régi tengerekre
Sütött fenn a Hold.
Volt akkor egy boldog ország,
Tündérszép emberek lakták,
Boldogságföld volt a neve,
Volt számos búzamezeje,
Szőleje meg gyümölcsöse,
Hogy a népei gazdagok
Urai meg hatalmasok
Voltak, volt templom, meg csárda,
Aranyozott volt a járda,
A földet fehér ruhába
Öltözött szép Luca járta,
Adott termést, jót és szépet,
Boldogok voltak a népek.
Egyszer régen, nagyon régen,
Élt egy király az alvégen,
Régi-régi messzeségben.
Henrik király volt a neve,
Volt országa, nagy serege,
És akkora nagy vagyona,
Maga sem tudta, mekkora.
S Boldogságföld nagy királya
Azt se tudta jódolgába’
Hogy mi a baj. Azt képzelte,
A jólét az ő érdeme.
———-
Őfelsége tipikus politikus. Felértékeli saját jelentőségét, és nemigen látja a fától az erdőt.
Nem ért semmihez, de erre nincs is szükség, hiszen semmi dolga.
Csakhogy…
Mint a rossz politikusok, beavatkozik..
—-
Az eredmény:
Rövid távon üzleti siker,
Középtávon katasztrófa…
Heti részlet - I.
Mostantól hetente teszek fel egy új részletet a készülő regényből. Mindig olyat, ami csak néhány napja íródott. Hosszabbakat, mint a legutóbbi, mert jogos volt az észrevétel, hogy a rövid mutatvány alapján nem sokra lehet jutni.
Íme:
——–
“Két óra múlva Mehmed Girej kán és kísérete elhagyta Isztambult. Úgy távoztak, ahogy érkeztek: csuklyás fekete köpönyegben, delik és lóra ültetett janicsárok kíséretében.
Brankovics György deák, az erdélyi fejedelem egyik Isztambulba küldött íródeákja a városkaputól nem messze különös lovascsapatot látott. Delik meg janicsárok – lóháton. Hát ez meg miféle szerzet? A janicsár bizony mindig is gyalogos katona volt, ők teszik a szultán legjobb gyalogságát, talán a török hadak legfőbb értékét. De lóra ültetve? Ugyan bolond egy ötlet! Akár a kecskepásztorok! Hát, ha ezekből lovasságot akarnak csinálni, világ csúfságává válik a janicsárság a harcmezőn! Isten adná, hogy úgy legyen!
Ekkor vette észre a deák a középen haladó, csuklyás fekete köpenyt viselő lovasokat. Hát azok? Talán dervisek? Nem, ahhoz túl jól ülnek a lovaikon. Akkor mifélék?
A lovasokból és az öltözetükből ugyan nem sokat látott, de annál inkább szemügyre vehette a lovaikat.
Kevés híja volt, hogy fel nem kiáltott a meglepetéstől.
Tatárok!
Azok a lovak összetéveszthetetlenek, és Brankovics György deák a nagy erdélyi tatárdúlás idején látott belőlük éppen eleget.
Tatárok!
De mi a markoláb oka lehet, hogy a tatárokat delik meg lóra ültetett janicsárok kísérik, és mi okból hordanak fekete köpönyeget?
Talán titkolni akarják, hogy tatárok jártak a városban? Hát ennek meg mi értelme van?
Brankovics György okos ember volt, azonnal megértette: az átkozott pogány a tatárokkal forral valamit, és nem akarja, hogy ezt bárki is megneszelje.
Fondorkodik az istenverte pogány. Télen.
Ugyan ki ellen?
Brankovicsnak ezen nem kellett sokat gondolkodnia.
Biztosan nem a távoli Perzsia pusztáira akarja küldeni a tatárokat Köprülü Ahmed nagyvezír.
Az sem valószínű, hogy a tengert úsztatná át velük, hogy Kandiában támadjanak a velenceiekre.
Talán a lengyel ellen?
Ezen néhány pillanatig töprengett.
Nem. Éppen a minap olvasta, hogy a tatárok egy része a lengyel pártját fogja a moszkovitákkal szemben, a többi meg a moszkovitákkal tart a lengyel ellenében.
Nem. Ott a tatárban nem bízik az oszmán félhold.
Hanem akkor ki ellen?
Tyű, a mindenit!
Brankovics György azonnal előkerítette Száva nevű horvát cimboráját. A fiatal pásztorlegény a múlt évben esett a török kezébe, Apafi fejedelem egyik embere váltotta ki a rabságból.
- Tudsz-e már törökül, Száva?
- Tudok, a fene essen beléjük!
- Íratok neked egy hamis parancsot az eszéki török várkapitányhoz, szerzek lovat és gúnyát, de tüstént indulnod kell.
A fiú nagyot nézett.
- Indulnom kell? Hová?
- Zrínyi Péter úrhoz. Szóbeli üzenetet viszel. Levelet nem írok, az csak elárulna. Jól jegyezd meg, amit mondok, Péter úr hálás lesz.
Már zárva voltak a kapuk, amikor fiatal futár lovagolt ki Isztambulból Drinápoly felé. A parancsnok az írást megnézve azonnal utat engedett a tejfelesszájú katonának.
- Allah óvjon!”