lnpeters blogja

Már bő tíz éve írtam egy Ludas Matyit, de akkor egy huszonnégy fős csoport számára.

A mostani a Hahota számára készült az elmúlt hét végén. Most már másik darabon dolgozom, erről majd később adok hírt.

Részlet a múlt heti mesejátékból:

“DÖBRÖGI:

Ez itt a döbrögi vásár,

Ide sok gazdag árus jár,

Magyarok meg külföldiek,

És nekem mind vámot fizet.

Nr. 3. Döbrögi dala

Én vagyok itt

Nemes-Döbrög királya,

Aki nekem nem hódol,

Az megbánja!

Úr vagyok!

Úr!

Döbrögi úr!

Jaj lesz annak,

Aki nekem szemet szúr!

Ameddig a kacsa a tóban pancsol,

Énnekem itt

A király se parancsol!

Csak az a törvény,

Amit akarok,

Mert én Döbrögi,

Mert én Döbrögi

Döbrögi úr vagyok!

Én vagyok itt

Nemes-Döbrög gazdája,

Ahogy én fütyülök, a nép

Úgy járja!

Úr vagyok!

Úr!

Döbrögi úr!

Szemed lesüsd,

Mert itt kikapsz bitangul!

Ameddig a kacsa a tóban pancsol,

Énnekem itt

A király se parancsol!

Csak az a törvény,

Amit akarok,

Mert én Döbrögi,

Mert én Döbrögi

Döbrögi úr vagyok!

Ameddig a kacsa a tóban pancsol,

Énnekem itt

A király se parancsol!

Csak az a törvény,

Amit akarok,

Mert én Döbrögi,

Mert én Döbrögi

Döbrögi úr vagyok!

Én vagyok itt

Az úr Nemes-Döbrögön,

A királyt meg a törvényt

Kiröhögöm!

Úr vagyok!

Úr!

Döbrögi úr!

Nem is lesz itt soha nálam

Nagyobb úr!

Ameddig a kacsa a tóban pancsol,

Énnekem itt

A király se parancsol!

Csak az a törvény,

Amit akarok,

Mert én Döbrögi,

Mert én Döbrögi

Döbrögi úr vagyok!  

DÖBRÖGI:

Hajdú Hümér!

(Belép Hümér.)  

1. Jelenet

Döbrögi, Hümér

HÜMÉR: 

(Vigyázzba vágja magát.)  

Nagyságos úr!

DÖBRÖGI:

Hol a karosszékem?

HÜMÉR:

Uram,

Fordulok és hozom hamar!

(El.)  

1. Jelenet

Döbrögi egyedül

DÖBRÖGI:

Na azért!

(Belép Hümér.)  

1. Jelenet

Döbrögi, Hümér

HÜMÉR: 

(Cipeli a karosszéket.) 

DÖBRÖGI:

Told alám!

HÜMÉR:

Igenis! Tolom!

(Döbrögi alá tolja a karosszéket.) 

DÖBRÖGI:

A párna?

HÜMÉR:

Azonnal hozom!

(El.) 

1. Jelenet

Döbrögi egyedül

Feledékeny karhatalom!

(Belép Hümér.)

1. Jelenet

Döbrögi, Hümér

HÜMÉR:

Uram, a párnát itt hozom!

(Alázatosan a karosszékre helyezi a párnát.) 

DÖBRÖGI:

A helyemet elfoglalom.

Hány gazfickót hoztál, Hümér?

HÜMÉR:

Van velem húsz pandúrlegény!

DÖBRÖGI:

Elég lesz.

HÜMÉR:

A parancsra várunk,

Akasztunk és konfiskálunk,

Botozunk és bírságolunk,

Igazságos verést osztunk,

Ahogy uram parancsolja.

DÖBRÖGI:

Hangjukat halljam!

HÜMÉR:

Igenis!

(Hátrakiált.) 

Fickók! Nagyot ordítani!

FOGDMEGEK HANGJA HÁTULRÓL:

Vivát nagyságos Döbrögi!

DÖBRÖGI:

Na, azért! Figyelsz, te Hümér?

HÜMÉR:

Igen, méltóságos uram!

DÖBRÖGI:

Engem mindenki süvegel?

HÜMÉR:

Ellenkezni senki se mer,

Mindenki tökfödőt emel.

DÖBRÖGI:

Hát ezt a lapajt nem látod?

(Mutat valahová.) 

HÜMÉR: 

(Észrevesz valamit.) 

Hajaj!

DÖBRÖGI:

Mivel magyarázod,

Hogy a fickó nem süvegel?

Most azonnal kapjátok el!

HÜMÉR:

Ostoba falusi suhanc!

Lesz ebből neked nagy gubanc!

(Mutat.)

Fogjátok el, de ízibe,

S tüstént rángassátok ide!”

(Vasi Szabó János Levegőkovács című kötete)

Vasi Szabó János eléggé keveset ír, de sokat publikál. Írásai mennyiségéhez képest igen sokat. Ebben a jelenlegi kortárs magyar írók közül talán még a politikai és kánon alapon legtöbb verejtékkel futtatott nagyágyúk sem előzik őt meg.

Nemrég jelent meg az író Levegőkovács című novelláskötete, ami a 2013-as esztendő legjobb hazai prózakötetei közé sorolandó.

A kis kötetben öt mű kapott helyet. Kivétel nélkül mind – ahogy az a szerzőre jellemző – a mai magyar valóság valamely aspektusát veszi górcső alá, kezdetben szokatlan, majd egyre természetesebbnek tűnő nézőpontból.

A jelenleg a nagyon alantas limonádék – vámpírtörténetek és egyebek -, meg a kanonizált kultúrhalandzsa két pogánya közt őrlődő, nehéz helyzetben lévő magyar irodalom számára mindig örvendetes esemény egy olyan kötet megjelenése, amilyen a Levegőkovács. A két pogány mindegyike globális indíttatású, Vasi Szabó írásművészete pedig a magyar valóság mélyéről merít, abból táplálkozik, ami magyar irodalom számára az egyedül elképzelhető tisztességes alapállás. Se nem „magas”, se nem „alacsony”.

Vasi Szabó János otthonosan mozog a modern nagyipari komplexumok világában, töviről hegyire ismeri az ipari multicégek világát a marketingtől a szerelőcsarnokokig¸ ebben a szubkultúrában régi ismerősként forgolódik. A kötet több novellája vezeti ebbe a miliőbe az olvasót.

Ami Vasi Szabó János eddigi életművét összeköti; a következetesség, írói-mesterségbeli, illetve emberi-erkölcsi tekintetben egyaránt. Sohasem kerüli meg a problémákat. Sőt, mintha szándékosan akarna mindig a politikai és egyéb szempontból legérzékenyebb témába beletenyerelni.

Ilyen a hazai cigányság ügye, amely a Két tradíció című enciklopédikus novella második részében kerül terítékre. Ha van érzékeny téma, ez most nagyon is az. Kevesen mernek hozzányúlni, érdemben meg szinte senki. Sokan vannak azonban, akik a média importálta ostoba szlogenek alapján festenek életidegen mázolmányokat, ezzel igyekezvén pirospontokat gyűjteni a hatalom valamelyik bugyrától, és meg sem próbálnak a téma mélyén rejlő hétköznapi igazságok nyomaira bukkanni. Az igazság érdektelen. Ráadásul túlságosan bonyolult is. Az igazság nem hasonlít a pártprogramokra meg a jelszavakra, az igazság mindig a személyesen megélhető élet. Az igazság mindig egyedi és számos ága-boga van. Az igazság veszélyes.

A Két tradíció második része szinte testközelbe hozza az olvasóhoz a Lakatos családot. Több év tapasztalata, tudatos megfigyelés, talán személyes ismeretség élménye állhat mögötte. Vasi Szabó mély szeretettel ábrázolja Lakatos Kristóf alakját. A jóravaló fiút a vén szakik befogadták maguk közé, jó szakmája van, kedvelik, megnyerő személyisége csírájukban segít elsimítani a jó-és rosszhiszemű ellenérzéseket. A gazdasági machinációk őt is sújtják, a leépítés okozta elkeseredésben ő is egy a dolgozók közül.

Lakatos Kristóf jelképes figura. A maga erejéből, tehetségéből és szorgalmából kiemelkedő cigány fiatalember, akit a gazdasági élet hektikusságai ugyanúgy sújtanak, megtaposnak, mint a nem roma származású munkásembereket. Integrációját nem a környezet ellenségessége – a „rasszizmus” – nehezíti, nem is saját, úgynevezett „faji tulajdonságai” akadályozzák, hanem kifejezetten a gazdasági élet mindent lefelé hárító, mindent a legszegényebbekkel megfizettető, ezért mindenütt szűkösséget, megélhetési gondokat teremtő, indulatokat fokozó aljas mechanizmusai. Ezen a téren van az igazi diszkrimináció, az emberi jogok erősen fogyatékosak, de ami van, az sem érvényesül mindenütt a gyakorlatban.

A Lakatos család kapcsán igen sok háttérinformáció hangzik el. Vasi Szabó voltaképpen a kérdéskör egyik problémájára sem koncentrál rá különösebben, talán ezért is kerülhet „képbe” csaknem valamennyi. Egyszerűen, keresetlen szavakkal, a valóságos szituációba ágyazva. Napjaink konjunktúra-írói, amikor a romákról beszélnek, általában erőteljesen kihegyezik a problémák valamelyikérre a helyzetet, hogy aztán a szolgálni kívánt propaganda szemléletének megfelelően torzíthassák el a képet. Így jön létre a szélsőségesen cigányellenes, vagy szélsőségesen cigányimádó irodalmi műalkotás, a konjunkturális giccs. A hétköznapok valóságához általában nem sok köze van.

Vasi Szabó írása azonban éppen arra épül. Ő nem szolgál semmiféle ideológiát, megengedheti magának a tárgyilagosság és a korrektség luxusát. Tudja, hogy a valóság összetett, hogy soha semminek sincs egyetlen oka. A beilleszkedés, integráció bonyolult, minden résztvevőjétől teljes felelősséget követelő folyamat. A botnak is két vége van. „Másság” és „ilyenség” kölcsönhatásai gyakran a nagyon finom részletekben is kiszámíthatatlanok, a kölcsönös bizalom újra és újra megcsuklik, mindig újra meg kell teremteni. Mindkét oldalról. A türelem nem lehet végtelen, de a türelmetlenség sem. Egyik fél sem fog egyoldalúan alkalmazkodni a másikhoz, de az sem mindegy, ki alkalmazkodik és miben. Ez nem előzetes jelszavak alapján működik, és nem lehet kampányszerű. A folyamat talán lényegesebb, mint a végeredmény. Mert akkor alakulhat ki a hiteles kommunikáció. Utóbbi a helyzet kulcsa, erre kell törekedni; egymás megismerése, türelmes munka, fokozatosság kell hozzá. A politikai jellegű jelszavak és a nyomukban kijegecesedő dogmák csak nehezítik a helyzetet.

Lakatos Kristóf kishúga művészeti iskolában tanul. Könnyelmű, mint a bakfislányok zöme. A mulatságon nagy bajba keveredik, a bátyjának kell a védelmére kelnie.

Az erőszakoskodó csirkefogók megverik a nyomorult Kristófot, a fiúnak az élete is veszélybe kerül. A vállalatnál gárdistaként ismert „kisfőnök”, Walter Zoltán siet a segítségére. Az életnek fura fintorai vannak…

Megérkeznek a roma szervezetek és a média képviselői. Felületesek, elegánsak, mindent jobban tudnak. Kilógnak a szituációból. Velük együtt a politikai jelszavak is bevonulnak a történetbe. Értékükön. A kérdések is jelzik; a média nem kíváncsi rá, hogy mi történt, a saját verzióját szeretné Kristóf szájába adni. Miután megsütötték a maguk pecsenyéjét, távoznak. Jövetelüktől semmi sem lesz más, se jobb, se rosszabb. Nem tudnak megoldást, talán nem is akarnak.

Lakatos Hajnalka és Walter Zoltán között szerelem szövődik. Vasi Szabó értő kézzel, finoman mutatja meg a bimbózó kapcsolatot, művének ez a része szép és felemelő. A megoldás. Az igazi.

A kötet nyitó írásáról, A Grandville Desert című novelláról korábban – egyebek között – a következőket írtam:

„Vasi Szabó írása scifi eszközökkel él, de csak olyan mértékben, amint ezt mondanivalója érdekében szükségesnek látja. A novella csak látszatra telivér disztópia, igazából szatíra, méghozzá a mai hazai valóság gyilkos szatírája.

Az író nem is veszi a fáradságot, hogy valami kitalált jövőbe illessze a történetét, eszébe sincs hosszan vesződni a háttérdíszlettel vagy a kulisszák festegetésével. A Grandville Desert a mai Magyarország életének szatírája – Grandville festői modorának irodalmi adaptációjával.

Témája korunk morális pestise: a személyes erkölcsi felelősség hiánya.

A novella hőse, Bybesh Ebenezer napjaink kisemberének modellje.

(A ’kisember’ szót már nem kizárólag a hagyományos értelemben használom, hiszen a mai valóságban kizárólag kisemberek élnek. A nagyok – ipari és bankvezérek, politikusok, celebek – távolabb vannak a napi valóságtól, mint az UFO-k.)

Bybesh Ebenezer a morális kisember típusát jeleníti meg. Napjaink magyar valóságának ez a legproblematikusabb figurája. Az ilyenek számára napjaink mai Magyarországa tejjel-mézzel folyó Kánaán, dús füvű televény; mindenki más, az ép erkölcsűek számára meg Golgota.

A mai morális kisember sorozatos megalkuvásokkal feláldozza és anyagiakra váltja erkölcsi tőkéjét. Persze, nem lesz milliárdos, az erkölcsiség eladásából/elárulásából telik neki új kocsira, tűrhető életkörülményekre, meg a mindennél nagyobb vonzerőt jelentő külföldi kujtorgásra. Ennek fejében megtanul helyezkedni, rugalmasan elszakadni; a barátokat és szerelmeket haverokra és szexpartnerekre cserélni; kemény megalkuvások sorozatán keresztül építi küzdelmes karrierjét, hogy a végén – a vágyak és remények beteljesülésével – esetleg maga is komprádorrá lehet. Ez a morális kisember létének apoteózisa; végső erkölcsi halálakor a pénz-túlvilág sunyi mosolyú szentpétere levett tányérsapkával bocsátja be a globális pénz-mennyországba.

Bybesh Ebenezer középvezető – ahogy a morális kisemberek zöme. Az ilyen pozíciók elnyeréséhez a legtöbb esetben annyi megalkuvás kell, hogy az ép erkölcsű emberek eleve megrettennek tőle. A morális kisember azonban úgy érzi, ő a korszerűség letéteményese…”

„…Leépítés…

Napjainkban a legfélelmetesebb kifejezések közé tartozik…

…Ténylegesen a maca adja tudtul, ezért tartják. Két hete sincs, hogy reggel hétkor beszéltem egy vezetővel, akinek tervei voltak, igyekezett (volna) jól ellátni a feladatát. Javaslatokat tettem neki, amelyek elgondolkodtatták. Hiába. Néhány óra múlva megjelent két maca, és tudatták a vezetővel: ki van rúgva. Így megy ez mostanában: anno Domini 2012. Magyarország….

… Itt kezdődik a nyomorult Bybesh Ebenezer vesszőfutása.

A leépítendő dolgozók között ott van Csider Niki, Ebenezer szerelme. A szép vendégmunkáslány a negyvenes éveiben járó, köpcös Ebenezer szeretője, és a főhősnek őt is ki kell rúgnia.

Ebenezer tehetetlen. Az Olümposz elbődült, és egy szellentéssel véget vetett talán az élete legnagyobb szerelmének.

Hogyan folytatódnak az életben?

Ebenezer talán kiállna a kedveséért? Néhány évtizeddel ezelőtt biztosan, megpróbálta volna meggyőzni a főnökséget, hogy a gyöngyházmosolyú lány nélkülözhetetlen.

Néhány évtizeddel ezelőtt ez bizonyára sikerült volna.

A multi világ távol trónoló atyaisteneivel szemben azonban Ebenezer tehetetlen…

Amerikai akcióregényben Ebenezer szembeszállna a sanghaji főnökökkel. Kitalálna valamilyen nélkülözhetetlen herkentyűt, amiben Nikinek is érdeme lenne, végül a mosoly országában mindkettőjüket keblére ölelné a szigorú, de igazságos nagyfőnök és megtízszerezné a fizetésüket. A filmváltozatban Chuck Norris játszaná Ebenezer szerepét, és nyomorékká verne pár tucat intrikust.

Romantikus történetben Ebenezer felmondana, és megpróbálná Nikit valamilyen más munkából eltartani. Évekig nélkülöznének, amíg aztán a fináléban rájuk mosolyogna a szerencse valami nyeremény vagy gazdag rokon alakjában.

Melodrámában a szerelmesek minden poklon keresztül együtt maradnának, amíg ki nem derülne, hogy a főmulti életét Ebenezer mentette meg.

Realista novellában Ebenezer öngyilkosságot követne el, ennek harsányan tragikus filmváltozatában Niki is vele tartana ebben.

Vasi Szabó János novellájában Ebenezer egyiket sem teszi.

Miért is tenné bármelyiket, a fentebb elősoroltak mindegyikéhez személyes erkölcsi felelősséget vállaló döntésre volna szükség. Ebenezer, a morális kisember erre alkalmatlan. Valami sokkal riasztóbbat tesz.

A jövő morális kisembereinek kiképzése a jelen iskoláiban folyik. Mit is tenne Ebenezer helyében a tévé felnevelte, semmiféle erkölcsi érzékkel nem rendelkező, semmilyen valódi értéket befogadni nem tudó ifjúsági massza valamelyik egyede?

Nem érezné különösebb szükségét a cselekvésnek, ugrani főleg nem ugrana, hiszen Niki csak a munkáját veszítette el, nem pedig az ülőhelyet akarja előle a buszon elfoglalni. Mit tenne? Pontosan ugyanazt, amit mindig; bambán bámulna, rágógumit csámcsogna, nyomkodná a mobiltelefonját, miközben sivár, rossz zene csörömpölne zagyván a fülhallgatójából.

Ebenezer is valami hasonlót művel, és ez a jelkép túlnő a novella mai világra emlékeztető szituációján, univerzális jelképpé válik.

Következik a videójáték: a Grandville Desert. A haszonemberek mákonya. A virtuális játékban a morális kisember megpróbál hőssé válni. Ma is vannak ilyesféle elfoglaltságok; Vasi Szabó műve csupán olyat előlegez, amit már ma is létrehoznának, ha volna hozzá technológia. Vélhetően meg is lesz hamarosan. A hasonló amorális eszközök vélhetően nagy népszerűségre tesznek majd szert a morális kisemberek között, nyilván nagyon várják.

Hazug hősként lövöldözni egy hazug világban; mai hazug életű emberek millióinak vágyálma. Ahol a moralitás épületének a tetejét ellopták, és a falak ingadoznak, ott már csak az alapok lehetnek egészségesek.

Az értelmetlen lövöldözős virtuális elfoglaltság (itt is) a néhai gladiátorjátékokat idézi. A távoli multi-istenek uralta posztmodern leépítő világban a problémák megoldatlanok maradnak; vagy fogyasztói síkra terelődnek.

Következik Ebenezer félelmetes rémálma, ami még Dante Poklán is túltesz.

Vasi Szabó János kiváló novellája félelmetes szatíra a jelen Magyarországáról. A filozófiai és erkölcsi stagnálás lidérces világa a szétesés szélén áll. Kockán minden; erkölcsi értékek, emberi kapcsolatok, munka, jövő. Még az ábrándozás lehetősége is. Ez a világ nyilvánvalóan haldoklik, gyógyszer a bajára nincs.

Contra mortem non est medicamen…”

Ehhez utólag annyit tennék hozzá, hogy Vasi Szabó János írásaiban az igazi árulás mindig az, amikor az ember önmagát árulja el, feladván élete legnemesebb célját, legfontosabb lehetőségét még csak nem is a biztonságos boldogtalanságért, hanem a puszta bizonytalanság prolongálásáért cserébe. Nem egy tál lencséért, csak a lencse ígéretéért. Van erre a kötetben más példa is.

A Higanyfényű alkony kőkemény disztópia. Talán ez is beférne valahol a science fiction határai közé, de az oda sorolható írásoktól merőben eltérő poétikával dolgozik.

Színhelye egy közeljövőbeli Magyarország. Vasi Szabó olyan képet fest Nagy-Budapestről – benne a csepel-szigeti Kis-Manhattan-nel, összevetve Ó-Budapesttel, hogy attól minden magyarnak feláll a hátán a szőr. Liberális vágyálom – kíméletlen őszinteséggel. Végtelenül kietlen, sivár – és valószerű…

A nagyiparos Klampár Brájenről kiderül, hogy kábítószerkereskedelemből származnak a milliárdjai. A magyarországi viszonyok nagyjából olyanok, mintha Dél-Amerika legszegényebb vidékeinek egyike volna. Irgalmatlanul sivár, lepusztult világ, egymás mellett a romhalmaz és a csiricsáré új. Együtt sugallják a távlatok hiányát, mint a kommunikáció hiányának örök jelképei. Ijesztő, hátborzongató világ, mert egyáltalán nem elképzelhetetlen.

Számos scifi eszközt használ itt Vasi Szabó, de megőrzi felettük az ellenőrzést. Műve irodalmi igényű tudományos fantasztikumnak is felfogható.

Vannak persze még igények scifik a hazai irodalomban, de nem nagyon sok. Ha a hazai scifi terjedelmesebbik fertálya időnként megkockáztatná, hogy kiemelje fejét a kortárs angolszász science fiction ülepéből, meglepődve vehetné észre, hogy a hazai viszonyok között a témák micsoda miriádjai üvöltenek sírva az igényes scifi feldolgozás után. A legtöbbjük olyan, amit angolszász élettapasztalatú ember észre se venne, meg se értene…

A kötet záró novellája, A katona és a delfinlány a Levegőkovács talán legérzelmesebb darabja. Vasi Szabó megint olyan területre merészkedik, amely a magyar irodalomban jórészt szűzföld – ha az amerikai filmklisék mintájára írott műveket figyelmen kívül hagyjuk akár a „magas”, akár az „alacsony” irodalomból: a volt Jugoszlávia területén játszódott (polgár)háborúk egyik epizódját állítja elénk. Következetesen ragaszkodik írói alapállásához: a történelmi eseményt szigorúan „alulnézetből” a benne résztvevő emberek szemszögéből látjuk.

A kalandvágyból a horvátokhoz csatlakozó magyar zsoldos és a szintén a szerbek oldalán harcoló vadóc szerb özvegyasszony különös szerelmi története sajátos látlelet a XIX. század Közép-Európájának eszmei és nemzeti zűrzavaráról. Montagu és Capulet Európa közepéről. Aligha akad szerelmi történetnek olyan hősnője, aki kevésbé hasonlítana Júliához, mint Bojána. Mégis a szívünkbe zárjuk, izgulunk érte, meggyászoljuk. Története megrendítően szép.

Talán ennek a műnek az olvasása után értjük meg, hogy Vasi Szabó univerzumának középpontjában – minden látszólagos szkepticizmusa, mítosztagadása, a hétköznapi megalkuvások tucatnyi precíz felmutatása, sok száz, a fantáziát látszólag a poros és rideg valósághoz szögezni látszó nyelvi leleménye ellenére – a szerelem áll. Az élet célja és értelme.

Vasi Szabó János írói világában a szerelem, ami tükröt tart az embernek, a szerelemben való részvétel képessége határozza meg egy-egy szereplő értékét. Mindenkinek olyan szerelem jut, amelyre emberségénél fogva képes, és mindenki annyira lehet boldog, amennyire jobb emberré tud a szerelem által válni.

Ez az egyik fő témája a Történetek Macskavárosból című műnek is, amely a kötet legterjedelmesebb darabja, egyben a kedvencem. Lebilincselő novella, egyben szép összegzése is a kötet szerteágazó emberi-erkölcsi mondanivalójának.

A kínai világcég hazánkban is megtelepszik, és munkatársakat toboroz. Csakhamar kiderül, hogy a kedves jó kínaiak gyorsan adaptálták a multicégek szinte összes eljárását, de az is, hogy vannak a tevékenységükben sajátos csak rájuk jellemző színfoltok is.

A novellának ez a rétege is érdekes és sokatmondó. A szerző nemcsak a cégek belső világát ismeri enciklopédikus pontossággal a futószalagoktól a területi helytartók irodájáig – és azon is túl -, nem csupán a technológiai rendszert ismeri és mutatja be szokatlan aprólékossággal – de másodpercre sem unalmasan – hanem az egész kolosszus hátországát, globális kapcsolatait is.

Magyarok csöppennek a rendszerbe, és a gépezet tüstént elkezdi őket a maga képére formálni. Ebben maguk is partnerek, munkát szeretnének. Legfőbb motivációjuk a hétköznapi megélhetés vágya. Persze, nincs azonos ember, nincs azonos helyzet, a látszat ellenére sem. Mindannyian döntési szituációba kerülnek, és nagyon különbözőknek bizonyulnak. Vasi Szabó világában az ember értékét a szerelemmel kapcsolatos tulajdon döntései határozzák meg, amely döntések éppen annyira szabadok, amennyire a szereplő képes azonos maradni önmagával. Látszólag az anyagi helyzet határoz meg persze mindent, de ez csak díszlete az életnek. Az igazi döntés mindig kockázatos, aki pedig a rizikót nem vállalja, képtelen azonosulni önmagával.

Erről szól a Történetek Macskavárosból. Látszólag lazán összefüggő történetek csoportja, valójában igen feszes, ravaszul szerkesztett mű. A szerkezet távolról az Anna Karenina felépítésére emlékeztet, épülő és pusztuló szerelemmel, egymásba fonódó szálakkal, de az irodalom ideje napjainkra felgyorsult. Ez a történet sokkal cselekményesebb a mintaképnél.

Magyarjaink megméretnek a szerelem által. Ki könnyűnek találtatik, ki meg nem, de ki-ki magához illően.

Az egyikük élete értelmét löki el gyáva megalkuvással. A gyönyörű ujgur lány életre szólóan kötelezi el magát mellette, ostoba magyarunk fel sem fogja a mesebeli boldogság lehetőségének értékét. Vigyorog a szerencséjére, mint valami kvázi-romantikus balfék. Aztán az első intrikára nadrágjába száll a lélek.

Kiderül, hogy az ujgur lányt figyelik, a családját terroristának tartják. Magyarunk gyorsan törli telefonjából szerelme számát, és megvert kutyaként oldalog el a boldogság közeléből. A lány öngyilkos lesz, a férfira életfogytiglani jelentéktelenség vár.

A másik férfi szerelme kevesebbet ígér, hétköznapiasabb is, de többet teljesít, mert a másik magyar azonos tud maradni önmagával.

Vasi Szabó János Levegőkovács című kötete sajátos világokba vezet bennünket, legfőbb témája a globalizáció követelte életmódbeli változások és egyéni identitás konfliktusa, kölcsönhatása.

Lehet, hogy a globalizáció egyetlen katlanná formálja a világot, de ebben a stadionban a döntőt akkor is mi, emberek, magunk játsszuk. Ki-ki maga. A globál hatalmak szeretnék a lelkünket, de mi döntünk, aláírjuk-e a szerződést.

A kötet szép irodalmi élmény, ajánlom minden olyan Olvasónak, aki „magas” és „alacsony” helyett igazira vágyik.

A darabot szeretném ma éjjel befejezni…

Főhőse híres XII. századi esztergomi érsekünk, aki három királytól tagadta meg a koronázást. Pontifex Lucas. Azt hiszem, ez világtörténelmi kuriózum (is).

Pontifex Lucas non coronat.

Nem azért választottam a témát, mert ma is lenne kiktől (kiktől, és nem kitől, az előző nyolc év se volt semmi, azok se jöjjenek vissza) a koronát. Lehet, persze, hogy a téma ebből a szempontból is aktuális. Jó lenne négy évre egyszer a sok egyéb helyett olyant koronázni (nem választani, hiszen ez csak a szabad választás paródiája; négy évig semmi befolyása sincs a szabad választónak, legfeljebb elszenvedheti, ahhoz joga van), aki valóban ennek az országnak az érdekeit képviseli következetesen és okosan. Nem valami haveri körét, de nem is a nemzetközi pénzhatalomét.

Pontifex Lucas non coronat.

Annak idején az általam nagyon tisztelt Albert Schweitzer azt írta, hogy a modern világ egyik legfőbb baja, hogy az emberek személyes felelősségüket a társadalomra, illetve annak intézményeire ruházták. Megjósolta, hogy ez könnyen vezethet valami arctalan, intézmények felett álló hatalom megjelenéséhez, amivel a választott vezetők irányította államok nem tudnak mit kezdeni. Akkor sem, ha egyébként akarnának.

Schweitzer szerint ez a fejlemény teljesen felszámolná a demokráciát, csupán annak kulisszái maradnának.

Nem ismerős a kép?

—–

Olyan embert kerestem, aki nem ruházza semmiféle intézményre a tulajdon felelősségét.

—-

Részlet a darabból:

—-

LÁSZLÓ HERCEG:

Távolítsátok el Lukács érseket!

Börtönbe vele!

TESTŐRÖK:

Parancsodra, felség!

(Megragadják Lukácsot.)

LUKÁCS:

(A két karjával ellöki a Testőröket.)

Si quis dixerit, anathema sit!

MÁRIA THEODÓRA:

(Félre István herceghez.)

Szentséges Isten! Tűnjünk el azonnal!

Kiátkozza a királyt!

(István herceg, Mária Theodóra el.)

 X. Jelenet

Ugyanott

Dénes, László herceg, Belos, Mikó, Impud, Tamás, Lukács, Testőrök

LUKÁCS:

Interdictum!

MIKÓ:

Érsek atya! Ne!

LUKÁCS:

Excommunicatio!

MIKÓ:

Istenem!

LUKÁCS:

Kiközösítem és kiátkozom

A trónbitorló László herceget

És Kalocsa hitszegő érsekét

Minden hívükkel, szolgájukkal együtt!

DÉNES:

Nagy baj van!

MIKÓ:

Súlyos anatéma rajtunk!

LÁSZLÓ HERCEG:

Aljas, bitang pap!

LUKÁCS:

Kiátkoztalak!

Szállj magadba! Vezekelj, trónbitorló!

Vonulj vissza! Mutass bűnbánatot,

S alázattal kérd a király kegyelmét!

LÁSZLÓ HERCEG:

(Felpattan):

MIKÓ:

Felség, ne!

LÁSZLÓ HERCEG:

Félre az utamból, érsek!

(Ellöki Mikót.)

(Lukácshoz.)

Vond vissza azonnal, különben véged!

LUKÁCS:

Nem gyónhatsz. Nem áldozhatsz, nem vehetsz

Még utolsó kenetet sem magadra.

Az udvarodban nincs keresztelő,

És nincs temetés. Ha meghalsz: elásnak.

Nem köthetsz házasságot, senki sem

Tartozik többé hűséggel neked.

Nem kerülhet fejedre korona.

LÁSZLÓ HERCEG:

Alávaló!

LUKÁCS:

Szállj magadba, bitorló!

Vezekelj. Imádkozz, és könyörögj,

Akkor talán majd bocsánatra lelsz.

LÁSZLÓ HERCEG:

(Kardot ránt.)

LUKÁCS:

Bűnbánatra intelek, trónbitorló.

Tagadd meg bűnödet, és vezekelj!

LÁSZLÓ HERCEG:

Megöllek, ha fel nem oldod az átkot!

(Kardot fog Lukácsra.) 

LUKÁCS:

Ha meggyilkolsz, kiátkozott maradsz.

LÁSZLÓ HERCEG:

Félsz a haláltól, megátalkodott?

(Lukács torkának szegezi a kardot.)

LUKÁCS:

Te nem félsz a kárhozattól, bitorló?

LÁSZLÓ HERCEG:

(A testőrökhöz.)

Hát ti ketten mit tátjátok a szátok!

Fogjátok már el a szentségtörőt!

TESTŐRÖK:

Igen, felség!

(Megragadják Lukácsot.)

LUKÁCS:

Mutass bűnbánatot, kiátkozott!

Különben kárhozatra jut a lelked.

LÁSZLÓ HERCEG:

Vigyétek innen! Börtönbe vele!

Nem kaphat, csak kenyeret és vizet!

TESTŐRÖK:

(Rángatják Lukácsot kifelé.)

LUKÁCS:

(Újra ellöki a Testőröket.)

Interdiktumot mondok udvarodra!

Kiátkozlak az egyházból, bitorló!

LÁSZLÓ HERCEG:

Ti két balfácán! Vigyétek azonnal!

TESTŐRÖK:

(Kirángatják Lukácsot.)

Lukács, Testőrök el.)

A darabról már írtam – remélhetőleg ma éjjel befejezem.

Részletet akkor nem adtam belőle, most pótolom.

A színpadon: Petőfi Sándor és színésztársa, Némethy György.

———

PETŐFI:

Ne is folytasd, Gyuri, mert butaság.

A rögtönzés csupán a munka része,

A jó színész így készülhet fel arra,

Hogy minden világot életre kelt,

Amit a drámaköltő álmodik,

De rögtönözni pusztán önmagában

Csak füst az áldozati tűz helyett,

A ripacsok szánalmas hübrisze.

NÉMETHY:

Amit Lear-ről mondtál, az érdekes.

PETŐFI:

„Az urat, ki rávett, hogy
Add át országodat,
Jer, állitsd ide mellém,
Vagy állj helyén magad.
Megláthatd, melyik édes,
Melyik fanyar bolond.
Itt áll egyik tarkán, amott
A másik. – Meg ne mondd.”

Ha ezt harsányan, bohóckodva mondja,

Abból semmi egyéb ki nem derülhet,

Mint hogy fogalma sincs a külvilágról,

És semmit sem ért.

NÉMETHY:

Nem tudom követni.

Talán csak nagyon ostoba vagyok.

PETŐFI:

Minden egyéb címeidet elajándékoztad, az veled született.

NÉMETHY:

Mi van?

PETŐFI:

Minden egyéb címeidet elajándékoztad, az veled született.

NÉMETHY:

Most bolondozol?

PETŐFI:

Bizony nem.

NÉMETHY:

Te mégsem vagy egészen bolond.

PETŐFI:

„Lordok és nagy emberek nem engednék azt nekem: ha egyedáru-jogosítványom volna rá, ők is részesek akarnának benne lenni; s a hölgyek, éppen azok nem hagynák egymagamnak a bolondságot, ők is kaparítanának el belőle.

Adj egy tojást, komám, s én két koronát adok neked.”

NÉMETHY:

Cudar! Miféle tojásról handabandázol itt nekem?

PETŐFI:

Te nem tanultad meg a szövegedet, Gyuri?

NÉMETHY:

Nem hát! Arra van a súgó!

PETŐFI:

De legalább elolvastad?

NÉMETHY:

El akartam, csak nem értem rá.

PETŐFI:

Gyuri! Azonnal kezdődik az előadás!

NÉMETHY:

A dalokat tudom!

(Énekel):

Ez év nem kedvez a bolondnak,
Mert most a bölcs is dőre;
Nem bír eszével, s a majommal
Komázik nyakra-főre.

PETŐFI:

Ez nem a te dalod, hanem az enyém!

NÉMETHY:

Biztos? Azt hittem, hogy az enyém!

PETŐFI:

Te csirkefogó!

NÉMETHY:

Azt hiszem, én vagyok a jobb színész!

PETŐFI:

Kérlek, komám, fogadj nekem mestert, hogy hazudni oktasson; úgy szeretném megtanulni a hazudást.

(Párnákat hajigál Némethyhez.)

NÉMETHY:

Na mi van? Elhitted nekem, komám?

PETŐFI:

„Légy vígan, kérlek, mert eszed sohasem fog papucsban járni.”

NÉMETHY:

Tehát ma szomorú Bolond leszel.

(Felnevet.)

PETŐFI:

Mi nevetnivaló van itt?

NÉMETHY:

Sanyi!

Te fel fogod hergelni Lear királyt!

Elképzelem, milyen lesz Deézsy képe,

S nevetnem kell.

PETŐFI:

Meg fogja érteni.

NÉMETHY:

Mármint a Deézsy Zsiga? Hogyne. Persze.

Róla mintázták a megértés szobrát.

Nem mondtam még?

A gróf tágra nyílt szemmel meredt rám, az öccse azonban komoran bólintott. – Miért?- kérdezte a gróf.

- Mert különben nem volna értelme, gróf úr. Az idei januárt nagyságod végigharcolta, és általában télen is mindig vigyázásban van, sőt éppen nagyságod javallja az oszmán ellen a téli háborút. Januárban vagy februárban a török számára semmi értelme sem volna kizárólag tatárokból álló sereget küldenie, mert a tatár a várat nem tudja elfoglalni, és a nagyságod kommandója alatt álló báni és egyéb hadakkal nyílt ütközetben sem mérkőzhet. Ezt Köprülü Ahmed nagyvezír is tudja, és nem fog ekkor költséget ölni egy nyilvánvalóan értelmetlen akcióba. Úgy gondolom, itt a kulcsszó: a rajtaütés. A tatár azért jön, hogy nagyságodon rajtaüssön, az ilyen harci tevékenységnek pedig mindig a meglepetés az alapja. Ha nem tud meglepetést kelteni, semmi kilátása sincs a sikerre. Ha pedig meglepetést akar kelteni, csakis olyan időpontra időzítheti rajtaütését, amikor meg van győződve arról, hogy nagyságod nem vár támadást. Ilyen időpont nem sok van, de ha ilyet keresünk, legfeljebb egy jöhet számításba: karácsony környéke.

Péter gróf erre súlyosan és elégedetten bólintott.

-         Megmondtam.

Zrínyi gróf elgondolkodott.

-         Képtelenség – mondta aztán. – Lehetetlen, hogy a Krímből ilyen hamar ideérjenek. Legalább másfél hónap az út.

Péter gróf a fejét rázta.

-         A tatár mindenre képes. Igénytelen. A hőséget és a téli hideget is egykedvűen viseli. Ha arra van szükség, váltott lovakon éjjel-nappal lovagol, és elképesztő távolságokat tud megtenni lóháton, úgyszólván megállás nélkül. Amikor a Krímből elindulnak, lassan és tohonyán jönnek, itt azonban hirtelen olyan gyorsak leszmek, mint a villám. Szinte sohasem lehet tudni, merre járnak, ezért a fosztogató tatár istencsapás. Úgy gondolom, most sietnek.

-         De ennyire?

-         Ne felejtsd el, bátyám, a tatárjárás idején a nagy kán halálának híre tíz nap alatt jutott el a távoli Karakorumból Budára – az pedig sokkal messzebb van, mint a Krím. Sok lóval indultak el, nincs málhájuk, és éjjel-nappal lovagolnak.

Zrínyi gróf elgondolkodott.

-         Ez azt jelenti, hogy – lassan fűzte a szavakat. – heteken belül várhatjuk a tatár rajtaütést?

-         Igen, gróf úr, – feleltem. – pontosan ezt jelenti. Minél hamarabb fel kell készülnünk a fogadásukra.

Péter gróf hálásan nézett rám, és barátságosan hátba vágott, amitől elállt a lélegzetem.

-         Köszönöm, hogy segítette meggyőzni a bátyámat!

Zrínyi gróf kissé még mindig csodálkozott:

-         Tehát meg akar lepni a tatár? Engem?

Ideje volt tiszta vizet önteni a pohárba.

-         Nem, gróf úr, – feleltem határozottan. – a tatár ennél lényegesen többet akar. Meg akarja nagyságodat ölni. Meglepetésszerűen be akar ide törni, ölni akar, rabolni és pusztítani, minden élőt lemészárolni vagy elhurcolni, az ön otthonát felgyújtani, és a földdel egyenlővé tenni – közben Péter gróf komoran bólogatott. – Ez az ellenség célja, gróf úr. Köprülü Ahmed szervezte, a nagyvezír pedig semmiféle költséget nem kímél, hogy ellenségeitől megszabadulhasson. Jelenleg önt tekinti az egyik legnagyobb ellenségének, ezt kifejezésre is juttatja.  Az elmúlt háború lelke nagyságod volt. Senki más nem tett annyit a következetes harc érdekében. Még a szentgotthárdi csata elvesztéséért is nagyságodat okolhatja, hiszen azok a katonatisztek, akik ott vereséget mértek rá, az ön szervezésének és az ön hívásának eredményeképpen jöttek Magyarországra. Montecuccoli tábornagytól a török had ma is sértetlen lenne. Bizonyos értelemben a törököt ott legyőző katonák is nagyságodnak tulajdonították a győzelmet. A döntő rohamban nagyságod nevét skandálták a magyar katonák, de még a francia vértesek is, a saját fülemmel hallottam.

Péter gróf bólogatott, Miklós csendben hallgatott.

-         Köprülü Ahmed elérkezettnek látja az időt, hogy leszámoljon nagyságoddal. Az előző télen nagyságod hadjáratot vezetett, megalázta a török birodalmat, a nagyvezír ugyancsak télen akar visszavágni. Tatárokkal. Egyrészt a gyorsaságuk miatt, másrészt meg azért, mert nincs meggyőződve róla, hogy nagyságodat télen valóban meg lehet lepni az otthonában. A tatárok már úton vannak, gróf úr.