lnpeters blogja

Ez az eset Nagyvárad régi krónikáiban szerepel, emlékezetem szerint talán Ráth-Végh István említette valamelyik könyvében. A jeles kultúrtörténész valami olyan megjegyzéssel summázta, hogy az eset bizonyára párját ritkítja a házasságtörési bűnperek történetében.

Nagyváradon történt, valamikor a XVI. század második felében.

Szabó Pál váradi polgár panaszt tett a felesége ellen. Házasságtöréssel vádolta meg, hogy a céda asszony évek óta titkos viszonyt folytat valami Váradon letelepedett külföldi katonatiszttel, olasszal vagy némettel.

A hatóság nyomozásba fogott.

Nosza, a külföldi pernahajdernek sem kellett több, azonnal kereket oldott, amivel aztán végképp cserben hagyta magyar szeretőjét.

Szabó Pálnéra rábizonyult a vád. Ez pedig elég kemény dolog volt akkoriban, lévén a házasságtörés büntetése: halál.

Erzsók asszony nagy zokogással fogadta az ítéletet, de bizony a bíróság tagjainak a szívét nem tudta meglágyítani.

A síró-rívó-könyörgő-fogadkozó asszonyt feltették egy szekérre, mellé ült a pap, és a paraszti alkotmány nagy zörögve elindult vele a városból a vesztőhely felé.

Út közben kitűnt, hogy Erzsébet asszony a váradiak körében nem örvend különösebb népszerűségnek.

Mi az, hogy nem örvend? Sőt…

A népek talán egyebet is tudhattak Erzsók viselt dolgairól, mert a tömeg összegyülekezvén nemcsak paradicsommal és záptojással dobálta meg a nyomorult fehérnépet, de mindenféle cédának, dedának gyalázta, és közben olyan esetekről kiabált, amelyek nem jutottak a bíróság tudomására.

A vérpad a városon kívül állt, hatalmas bárdjára támaszkodva ácsorgott ott a hóhér.

Mert hogy az ítélet imigyen hangzott:

“Az házasságtörő, kurva asszonyi állatnak feje vétessék!”

Úgy tűnt, Erzsók asszony sorsa perceken belül beteljesedik.

A sikoltozó nőt durva kezek rángatták fel a vérpadra, a hóhérsegédek megkötözték, térdre lökték. Feje a fatönkre került, letépték a ruhája szegélyét, kiszabadították a nyakát.

A vérpaddal szemben felsorakoztak a bíróság tagjai, és a jegyző ismertette az ítéletet. A tömeg egyhangú helyeslése közepette előállt pálcájával a főbíró. A hóhér már emelte a bárdot.

A néma csöndbe magányos férfihang harsant:

-Megbocsátok!

Bizony, Szabó Pál uram ácsorgott a vérpad előtt kialvatlan szemekkel, borostásan, egész testében remegve.

Ha pedig a sértett megbocsát, az ítéletet nem hajtják végre, ez volt akkor a jogszokás.

A főbíró nem állta meg:

- Jól meggondolta kegyelmed? Visszafogadná a hamis, szajha, semmirevaló feleségét? Miért nem keres inkább helyette egy jobbat, egy másikat?

Szabó Pál nem tágított. A hóhérlegények erre kioldozták az elítélt asszony kötelékét. A pap a lelkére beszélt:

- Jó becsülje meg kend magát aztán, ha már ilyen derék ura van!

Erzsók asszony ekkor már szárnyalt, szinte röpült a férje nyakába.

A szóbeszéd hamar elcsendesedett. Szabó Pál hazavitte kegyelmet nyert nejét, attól kezdve boldogan éltek.

Vagy mégse boldogan.

Három év elteltével az asszony panaszolta be házasságtörésért a férjét.

A vád igaznak bizonyult, Szabó Pál uram bizony összeszűrte a levet valami vidéki özvegyasszonnyal. A nő nem is tagadott, mire csúfosan megalázták, megvesszőzték, és pucéron kiseprűzték a városból.

Szabó Pált halálra ítélték.

A városban senki sem vette komolyan az ítéletet, azt hitték, Szabóné igyekezni fog visszaadni urának a jótéteményt.

Vidám sokadalom kísérte Szabó Pált a vesztőhelyre.

Talán a férfi maga is azt képzelte, hogy nem fenyegeti veszély. Kedélyesen elbúcsúzott az ismerőseitől, maga ment fel a vérpadra, és a tönkre hajtotta a fejét. Láthatóan nem félt.

Elhangzott az ítélet. A tömeg nevetgélt. Emlékeztek, három éve Szabó is a legutolsó pillanatban bocsátott meg házasságtörő feleségének. Bizonnyal most is így lesz.

Csak egy vén katona gondolkodott másként. A városi darabontok egyik ősz hajú kapitánya odasúgta az egyik alabárdosnak, miközben a fejével Szabó felé intett:

- Megcsalja szegényt a reménység. Az asszonyi állatok haragja sötét és veszedelmes.

A jegyző felolvasta az ítéletet.

Kuncogás.

Előáll a főbíró a pálcával. El kellene törnie, de még kivár. Hátha csak nem figyel az a fehérnép.

Minden szem Erzsók asszonyra tapad. Várják a megbocsátást.

Erzsók asszony nemet int.

A főbíró eltöri a pálcát.

A bárd lesújt.

Döbbent, néma csend.

Az özvegy felül a férje kocsijára, int a kocsidnak, elindulnak Várad felé.

Végig némaság kíséri

A külvárosban füttykoncert…

A néhai Lajos király

Húsz esztendejével,

Rozzant seregével

Mohácsra ment meghalni.

——–

(Mohács szomorú  mezeje,

Magyar Golgota kezdete…)

——-

Elment a szultánnak

Kardjával köszönni,

Mindenki úgy tudta,

Nem fog visszajönni.

——

Dobzse édesapa,

Halott édesanya

Koraszülött gyermeke.

——-

Disznógyomor-inkubátor,

Önző, rossz nemesi tábor,

Zuhanó Magyarország…

——-

Élve tudták tartani,

S élve maradt – meghalni.

——-

A néhai Lajos király

Tíz évig a trónon,

Vásott kölyök módon,

Aztán nem volt irgalom.

—–

Habsburg Mária vele frigyre kelt,

S Mohács után gyorsan elszelelt.

——

A bögyös Wass Angelitha

Kicsi fattyú János fia -

Apja egy kamasz király.

——-

Fenyeget Szulejmán

Sötét iszlám mattal;

S pancser magyar politika -

Királyáldozattal.

——

Csele-patak szennyes árja,

Vagy Szerémi György pletykája;

Hol esett halála?

——-

Túlérett hazának

Éretlen királya;

Sok borzalom kapujába lett kulcs

A halála.

——

A néhai Lajos király

Húsz esztendejével,

Maroknyi népével

Mindhalálig szembeszállt.

—-

Zápolya serege

Új-Szegedről nézte;

Lajos király,

Buda,

Szeged

Hogyan hull a vészbe…

——-

Mohácsi sík felett

A Nap lemenőbe’;

Lajos király országával

Hull a süllyesztőbe.

—–

Emlékét befonta

Ezer mendemonda.

——

Halálát rejtette

Víz, mocsár és avar,

S holttestét meglelték

Gyanúsan

És hamar.

———

A néhai Lajos király

Húsz esztendejével,

Szellemseregével

Mohácsi síkon kísért.

—–

Terjed a zűrzavar,

Az idegen érdek,

A csápok, amelyek

Mohácsig elértek,

Most újra itt vannak;

Újra szorítanak.

—–

A néhai Lajos király

Húsz esztendejével,

Néma seregével

Szomorúan néz felénk.

Fertályórán belül véget ért a harc a Mura jobb partján. A még életben maradt tatárok sikítva, visítva könyörögtek kegyelemért; ki törökül, ki magyarul. Zrínyi gróf kikiáltói közölték velük: gyalog, fegyvertelenül, egyenként, felemelt kézzel jöjjenek elő, akik a fogságot választják.
A Mura jobb partján már nem volt olyan tatár, aki ne akart volna fogságba esni.
Ezerkétszázan jöttek elő hajnalig egyenként. Sírtak, kegyelmet kértek, elképesztően alázatosan viselkedtek. Hajnalig újabb nyolcvan tatár jött elő, ezek is a fogságot választották.
Zrínyi gróf élt a gyanúperrel, hogy egyes tatár csoportok még mindig bujkálnak az erdőben, és csak az alkalmat várják a bosszúra vagy a menekülésre.
A terület szervezett átkutatása másnap délelőtt ment végbe. Újabb száztizennégy tatár harcos megadta magát, a zömük sebesült volt, harmincöt pedig harcolva elesett. Utóbbiak között volt a hírhedt Tuhaj Giraj – kitörési kísérlet közben muskétalövedék küldte a pokolra. Ő lehetett a türelmetlen, aranyozott páncélt viselő parancsnok.
Zrínyi gróf parancsára a tatárok temették el nagy közös sírokba elesett bajtársaikat. Senki sem számolta meg a halott tatárokat, nekem a bán azt mondta, hogy mértékkel legalább háromezer ellenséges harcos esett el ezen az éjjelen Zerinvárnál és vele szemben a Mura jobb partján.
A bal parton háromszáz tatár adta meg magát sebesülten. A hajnalban induló lovas üldözés kétszáz menekülőt felkoncolt, hetvenet foglyul ejtett. Ezeken kívül egynapi járóföldre tatár holttestek borították a földeket. Részben a Zrínyi-Újvár alatt szerzett sebeikbe haltak bele, másokat vadállatok öltek meg, és olyanok is akadtak, akiket fegyverre kapó falusiak vertek agyon baltával, vasvillával. Zrínyi gróf emberei az így meghaltak számát hétszáz főre becsülik.
Számosan vesztek menekülés közben különböző folyókba; a legtöbb áldozatot értelemszerűen a Mura és a Dráva szedte. A Mura Zrínyi-Újvár alatt torkollik a Drávába, és ebből a folyóból karácsony idején és a rá következő napok során háromszáznál több tatár hullát vetett partra a víz.
Más folyók és patakok a jelentések szerint ötvennél több tatárt pusztítottak el.
A menekülők zöme elérte Kanizsát, Szigetvárt, vagy Pécset, de a kémek jelentései szerint kétszázötvennél többen haltak bele a sebeikbe.
A megmaradtak közt is sok volt a sebesült és a beteg. A hírek szerint a visszavonuló tatárok közül Boszniában is sokan meghaltak, a boszniai pasa tömegsírt ásatott nekik, amelybe a hírek szerint mintegy háromszáz hullát hajítottak.
Felmérhetetlen volt tehát az ellenség vesztesége. Ez azért is csodálatos, mert ezt a hatalmas győzelmet roppant csekély veszteségek árán értük el. A mi oldalunkon senki sem esett el. Van tizenhét sebesültünk, mindegyik tatár nyílvesszőtől, de egyik sem súlyos, egyik sincs halálán, mind fel fognak épülni, és egyik sem marad egész életére nyomorék. Igaza lehet Kéry atyának, amikor karácsonykor azt prédikálta, hogy a győzelemben Isten különös kegyét kell látnunk.
Maguk a végtisztességet megadó tatár foglyok bukkantak rá Mehmed Girej kán holttestére. Hogy a krími kánság uralkodója is a halottak közt van, mindenkit meglepett.
Mehmed Girej csúf halált halt. Lovastul zuhant az egyik farkasverembe, és a kihegyezett karó felnyársalta. Ezen vérzett el, mint egy nyársba húzott gonosztevő. Így lett vége a krími kánnak, Erdély tönkretevőjének, aki a Magyarországot pusztító idegen hadak legféktelenebb és legkegyetlenebb kontingenseinek parancsolt. Vesztének híre gyorsan terjedt, és példátlan örömöt okozott a sokat szenvedett magyarországi és erdélyi vidékeken. Papok hirdették a szószékről:
„Isten keze végre megmutatkozott! Tudja meg mindenki, miféle ocsmány halált halt a dölyfös kán, oly sok szenvedés okozója! Isten keze végre lesújtott a krími kánra!”
Különös, de a fogoly tatárok nem szánták a kánjukat, sőt oly nagy ellenszenvvel viseltettek iránta, hogy éppen csak le nem köpték.
-    Ő hozott bennünket ide!
Zrínyi gróf az előkelő tatárok tetemét külön választatta, és az egyik legrangosabb tatár foglyát követségbe küldte a Krímbe. Hozzájárul a foglyok kiváltásához, de nem kincseket vagy pénzt kér értük cserébe, hanem a néhai erdélyi fejedelem lengyel földön elfogott, és még mindig fogságban tartott katonáit, valamint a Magyarországról és Erdélyből az elmúlt években rabságba hurcolt magyarokat. Értük cserébe kiadja sértetlenül a foglyait. Szintén ugyanezen feltételekkel kiadja családjaiknak az elesett előkelő tatár fejedelmek és vezérek meg nem szentségtelenített tetemeit. Ha azonban ezt a feltételét nem teljesítik, foglyait soha szabadon nem bocsátja, hanem egyenként mindet karóba húzatja, az elesettek holttestét pedig trágyadombra vetteti.
Drága Jane!
Így esett ez a példátlan, hatalmas győzelem, és ilyen részem volt nekem benne. Örvendeztünk, és örvendezünk rajta ma is. A Zrínyi grófok azt mondták, én voltam, aki a legnagyobb dolgot cselekedte, Witnyédi uram ehhez hozzáfűzte, hogy magyar nemességet és gazdag jutalmat érdemelnék. Péter gróf a csata óta a per amice megtisztelő megszólítással tüntet ki, Miklós gróf kedves barátjának nevez, és így is bánik velem, mások pedig a nemes Dévisz Károly uram titulussal illetnek. Ha megtudják, ki vagyok, mindenütt megsüvegelnek az emberek.
Drága Jane!
Úgy érzem, itt új otthonra találtam, és az a szándékom, hogy a sorsomat továbbra is a Zrínyi grófokéval kötöm össze. Bízom benne, hogy a szorgalom a jó szerencse és Isten kegyelme boldoguláshoz vezeti az országukat, őket és engem is.
Ölel:
Jegyesed,
Charles

Az első világháború egyik legkínosabb hírlapi kacsája a nagy tekintélyű párizsi Le Matin című lap fatális tévedése volt.

Az értesüléseit állítólag a szerbiai Nis-ből szerző francia konzervatív lap 1914 végén ezzel az álhírrel örvendeztette meg olvasóit:

„Nagy örömmel értesítjük olvasóinkat, hogy a hős szerb király, Karagyorgyevics Petar hadserege lendületes harcban bevette Szarajevót, utána egy marsban meg sem állt – Budapestig!”

A Le Matin olvasói persze tüstént ünnepeltek volna, amikor kiderült, hogy a hírből egy szó sem igaz. Karagyorgyevics őfelsége ugyan nem foglalt el semmit, hadserege kemény harcot vívott a Monarchia csapataival, és nem várt kitartása részben azon múlt, hogy az osztrák-magyar hadak élére nem találtak Potiorek tábornoknál alkalmasabb főparancsnokot.

A lap bocsánatot kért az álhírért.

A szerkesztőségben belső vizsgálatot rendeltek el. Kiderült a tévedés oka.

Az álhír nem Nis-ből származott, onnan ugyan senki nem tudósította ilyesmiről a párizsi lapot. Prózaibb a magyarázat.

A szerkesztőségben előre megírtak, néhány hírt, hátha a vágyva vágyott esemény bekövetkezik. Az egyikben Debrecent foglalták el az oroszok, a másikban Berlint. Ilyen álhírek előre megírt változataiból egész készlet volt a lapnak.

Soha egyiket sem „kellett” felhasználni.

Megkérdezték az ügyeletes szerkesztőt, miért tette bele a lapba az emeletes ostobaságot. A fickó ötölt-hatolt. Végül kiderült, jó francia módra túlságosan a pezsgőspohár fenekére nézett aznap.

Ha csak a pezsgőn múlna…

Tudtam, hogy a hajómalomnak már el kellett indulnia. Balra és lefelé néztem, hátha felfedezem.
Azt hiszem, a lehető legjobb pillanatban néztem oda. Láttam a folyón keresztül átnyúló fáklyasort, ennek fényében a vonuló lovasságot, és hirtelen észrevettem két gyors fénypászmát, amint cikázva röppentek a híd felé. A következő pillanatban lángok lobbantak ijesztő, rőtvörösen éhes fénnyel, és a nyomukban elbődült valami megveszekedetten borzalmas ordítás.
A következő lépéseknél a lábam elé kellett néznem, nem láttam semmit, csak hallottam az ordításokat.
Már csak néhány ölnyire sötétlett alattam a Mura, és a folyó felett hirtelen fegyverropogás hallatszott, de olyan élesen, mintha a közvetlen közelemben szólaltak volna meg a muskéták. A fegyverropogás egy pillanatra sem szűnt meg, aztán beleveszett egy hatalmas, fülsiketítő robbanásba.
Két lépés múlva megláttam. Egész szélességében lángolt a folyó. Többé nem volt híd, csak lángtenger keresztben a Mura vizén.
A kis öbölben hosszúkás, ormótlan csónakok várakoztak ránk, mindegyikben öt ember, kettőnek fáklya a kezében. Engem finoman az elsőbe taszigáltak, valaki parancsot adott, és mindenki előre engedett. Valaki a karját nyújtotta, és a csónakba segített.
Ellendültünk a parttól. Néhányan eveztek, valaki pedig a ladik farában hosszú rúddal kormányzott. A folyó közepén láttam, hogy még mindig lángol néhány száz lépésnyire alattunk a Mura. Semmi egyéb nem látszott, csak a diadalmasan tomboló tűz.
A túlsó parton meglepetésemre Witnyédi István fogadott. Meg sem szólalhattam, mert hozzám lépett, és úgy ölelt át, mintha a mátkája volnék.
-    Áldja meg az Isten kegyelmedet! – hatalmas, cuppanós csókokat is kaptam. – Jól mondta a gróf úr, hogy Isten küldte hozzánk! Így még soha senki nem bánt el ezekkel az átkozottakkal! Áldja meg az Isten kegyelmedet, Davis uram, de mind a két kezével!
Meghatódtam, és zavartan motyogtam volna valamit, de már tuszkoltak is a lovam nyergébe. Sorra lóra szálltak a többiek is. Witnyédi uram nem volt nagy lovas harcos, de ő rúgtatott az élre, és fáklyás lovasok kíséretében elindultunk egy erdei ösvényen valahová, ahonnan élénk fegyverropogás zaját hozta felénk az éjszakai szél.
Egyenesen Zrínyi gróf elébe mentünk. A bán sötétbe burkolódzó, kopár, ritkás erdő szélén állt, és figyelte, ahogy muskétásainak sortüzei sorra leterítik a kisebb-nagyobb csoportokban kitörni próbáló tatárokat. Időnként tatár nyílvessző zúgott el a feje mellett, de a gróf kutyába se vette.
Újabb sortűz.
A tatárok gyülekező tömege megritkult, aztán szétesett. Újabb csoport érkezett, de a következő sortűz azokat is elsöpörte.
Más helyekről is szórványos puskaropogás hallatszott. A tatár lovassági tömegek itt már hírből sem léteztek, még néhány száz sem tudott többé összeállni, csak itt-ott pár tucat. Mind belerohant egy-egy sortűzbe.
Jobbról mégis felbukkant egy nagyobb csoport, de lőtávolon kívül megtorpantak, és elkanyarodtak.
-    Azok ott – mutattam feléjük. – kitörni próbálnak!
-    Arra árok van! – felelte Zrínyi.
A tatár lovasság a sötétségbe veszett. A következő pillanatban csattanó, csikorgó, huppanó zajok hallatszottak; iszonyú sikolyok követték őket.
Sivító és vijjogó zaj szisszent. Először azt hittem, a szél, aztán ráébredtem, hogy nyílvesszők. De ezeket a tatár nem lövi, hanem – kapja. A Dráva partjának magyar és horvát íjászai halomra lőtték a maradékot. A nagy csapatból egyetlenegy sem menekült meg.
Kimerülten huppantam a földre. Zrínyi gróf talpra rántott.
-    Hamarosan pihenni fog kegyelmed, mégpedig édesen. Nem sok van hátra, várja ki a végét!

Folytatása következik.