lnpeters blogja

Fényes ifjúkorom;

Lobogtam egykoron.

——-

Roppant lánggal égtem,

Igen vígan éltem.

——-

Kellemes meleget

Tartottam eleget.

——-

Mivel takarékos vagyok,

Most csöndesen pislákolok.

——–

Parázsnak a láng a siker;

Új hasáb fa, új karrier.

——-

Ha a kályha takarékos,

Minden parázs tartalékos.

——–

Ha más nem lesz, s ez nem kamu;

Még mindig lehetek – hamu.

Akkor is örülünk a tavasznak,

Ha sistereg a Lét,

Ha árak kúsznak égbe fel,

Ha jövőnk porban térdepel,

És koldul a való,

Mert valahol még elhisszük,

Hogy élni jó.

——–

Fújj, tavaszi szél,

Véget ért a tél…

——-

Akkor is örülünk a tavasznak,

Ha a háttér sivár,

Ha kamatroham fenyeget,

Ha röhej alkot hegyeket,

Ha már semmi sem ép,

Mert szeretnénk még elhinni,

Hogy élni szép.

——-

Jövőnk?

Nagy kalap…

Süss, tavaszi Nap!

——

Akkor is örülünk a tavasznak,

Ha minden régi álmunk

Semmivé lett,

Mert élünk még

És talán mégis

Folytatható

Az Élet.

Albert Schweitzer, más néven Oganga, a lambarénéi kórház híres orvosa, az emberi lelkiismeret és segítőkészség egyik huszadik századi jelképe csak harmincévesen kezdte orvosi tanulmányait; akkor határozta el, hogy Afrikába utazik, és egész életében ott fog gyógyítani, ahol a legnagyobb szükség van jó orvosra.

Amikor orvosi tanulmányait elkezdte, már a strassburgi egyetem docense volt…

Akkor azonban Schweitzer már nemcsak számos könyv szerzője, nemzetközi hírű protestáns teológus, filozófus, orgonaművész és Bach-életrajzíró volt, hanem az orgonaépítés egyik legnagyobb élő szakértője is.

1911-ben különösen sokat foglalkozott az orgonákkal. Több tanulmányt jelentetett meg az orgonák építéséről, tanácsokat adott, előadásokat tartott a régi mesterek hangszerei, illetve az új, gyári orgonák közötti különbségekről.

A régi – 1850-80 között épített – orgonákat jobb és szebb hangú hangszereknek tartotta, mint az akkor elterjedni kezdő gyáriakat.

Az írta, az új orgonák nem mérhetők a régiekhez.

Schweitzer azon a véleményen volt, hogy az emberek akkor dolgoznak igazán jól, ha hagyják, hogy jókedvűen és kényelmesen tegyék a dolgukat. Akkor alkotnak a munkájukkal szép és maradandó értéket.Nem mindegy, emberi érték rejlik-e a munkában, vagy puszta anyagi nyereség.

Ha azonban a költség szempontja a minőség és a célszerűség elvárásaival egyenrangúvá válik, vagy éppen ezek fölébe kerekedik, az emberek többé nem lelik örömüket a munkában. A költség fogalma csak akkor dominálhat az emberi munka viszonyai között, ha a pénz fontosabbá válik, mint az élet. Albert Schweitzer számára ez természetesen elfogadhatatlan, hiszen az ő etikája az élet tiszteletén alapul. Az Élet mindenekfelett – valódi erkölcs alapja más nem lehet.

A modern világ pénz-dominanciája Schweitzer szerint rövid távon erkölcs és ízlés lassú, de megállíthatatlan hanyatlását, hosszú távon pedig a civilizáció önfelszámolását jelenti.

Látjuk…

Schweitzer igen nagy energiát fektetett abba, hogy egyes régi orgonák megmentéséért harcoljon. Ebben az ügyben bejárta fél európát, katolikus püspökökkel, protestáns egyházközségekkel tárgyalt és levelezett, és mindig személyes sikerének érezte, ha sikerült megmentenie egy-egy szép hangú, régi orgonát, ha valakit meg tudott győzni arról, ne hozassanak olcsó, gyári orgonát, hanem vállalják helyette a régi felújítását.

Schweitzer nem pusztán a régihez ragaszkodott, a minőséget kereste. Ez abból is kiderült, hogy nem kedvelte a túlzásokat akkor sem, ha a túlzók látszólag “az ő pártján” álltak.

Amikor egyesek amellett kezdtek kardoskodni, hogy vissza kellene állítani Bach korszakának orgonáit, Schweitzer azonnal tiltakozott; mert annak a kornak a hangszerei még tökéletlenek voltak.

“A művészet célja nem az archaikus, hanem az abszolút.”

Egyszer egy franciaországi társaságban valaki Schweitzernek szegezte a kérdést:

- Az orgonákkal való bíbelődésre hogy jut önnek ideje? Nincs fontosabb dolga?

Albert Schweitzer elmosolyodott:

- Nincs, uram. Számomra a jó orgonákért folytatott küzdelem is az igazságért vívott harc része.

Vén konzekvens február

- Vér vízzé nem válik -

Konzervatív büszke gőggel

Tart ki mindhalálig.

——-

Hogyha tél van: Tél legyen!

Fehér hó szakadjon,

Rossz nyelvek minden rossz szava

Az ajkukra fagyjon.

——-

Ha olvadás: olvadjon!

Hó-hegy összeessen,

Rideg fehér hercegnőre

Napsütés nevessen.

——–

Hogyha Élet: éljen is

Vakmerő színekkel,

Sose mellébeszéléssel,

Pasztell-posztmodernnel.

——-

Hogyha Lét van: ne legyen

Sohase fatális,

A fél-létnél igazad még

Az öreg Halál is.

——–

Vén konzekvens február;

A Lét sose várhat,

Ha zavar van, teremthetünk

Még újabb csodákat.

—–

Ha Élet van: büszke vágy

Robbanjon a Létben;

Szerelemnek viharában

Az igazi Éden.

——-

Ha Lét van: öröm legyen,

Szívek dobogása,

Ne kényeskedő parvenük

Ványadt nyafogása.

—–

Vén konzekvens február,

Rideg, sose bágyadt;

Teremts fagy ellen szerelmet,

Hitet, forró vágyat.

——-

Vén konzekvens február,

Bölcsőmet ringatta,

Büszke konzervatív gőgjét

Nyakamba aggatta.

——–

Vén konzekvens február,

Talán sose téved;

Határozott igenekből

Állhat csak az Élet.

Tizennegyedik rész

Az előző részben oda jutottam, hogy az ember szerelemképe voltaképpen csökevényes. A szerelemről Platón, illetve a reneszánsz neoplatonisták – Marsiglio Ficinó, Pico della Mirandola és a többiek – nálunk mérhetetlenül többet tudtak, számos gondolatukat érdemes felújítani.

A csökevényes szerelemkép részben talán törvényszerűnek (is) tekinthető, hiszen az ember fejlődése bizonyos korlátokkal az emberi szerelmi kultúra folyamatos fejlődésének is felfogható. Ezt azonban semmiképpen sem merném tételszerűen kimondani, mert nem hiszek az egyszeri és fejlődés felé haladó történelem jelenleg kanonizált elvében. A körkörös történetszemlélettel a szerelemnek a társadalomban betöltött szerepe bizonyos premisszák mellett szintén összeegyeztethető, de ezt sem tekinthetjük optimális megoldásnak.

Egyáltalán nem lehetetlen, hogy a Földön már létezett globális civilizáció, amely elpusztította önmagát. Számos jel utal erre. A történettudománytól hiába várjuk a feltárását, hiszen nemcsak, hogy nem érdekelt benne, hanem még ellenérdekelt is, hiszen a fenntartója által elvárt legfontosabb alapelveit kellene lerombolnia. Az egyszeri fejlődés elvén alapuló egyszeri történelem olyan dogma, amit a jelenlegi történettudomány akkor sem hajíthat sutba, ha meg van győződve az ellenkezőjéről. Hiszen el kellene ismernie alapelveinek tökéletlenségét, esetleg éppen katasztrofálisan félrevezető mivoltát.

A jelenlegi földi történettudomány leginkább a gazdasági kényszernek a történelem során betöltött szerepét tudja és akarja vizsgálni, illetve ennek hangsúlyozásában, a gazdasági kényszer történelmet irányító végzetté emelésében érdekelt. Ez természetesen együtt jár a szerelemnek, mint történelmet befolyásoló tényezőnek a tagadásával (is).

Ilyen esetben természetesen – mint mindig – a líra képviseli következetesen a szerelem elvét, illetve a szerelemmel járó távlatokat, reménységet. A történettudomány a mindenkori hatalom szolgálólánya, feladata az adott hatalom elméletének és gyakorlatának szentesítése¸a történettudomány a hatalom önigazolása. A líra pedig mindenkoron a világ történettudományos szemléletének ellenpólusát képviseli. Hogy a jelenlegi líra – nemcsak nálunk – mennyire tölti be ezen alapvető feladatát, más kérdés.

A szerelem definiálhatatlansága természetesen abból is fakad, hogy még nem ismerünk olyan világot, ahol a hivatását maradéktalanul betölthette volna. A szerelem együtt fejlődik, de nemcsak a személyiséggel, hanem valószínűleg az emberi társadalommal is. Ezért talán valami olyasféle mozgó definíciót kellene megpróbálnunk alkalmazni, amely igyekszik figyelembe venni az esetlege jövőbeli változásokat is. Ez persze eléggé kilátástalannak tűnik.

Tapasztalati úton nem tudunk olyan társadalmat elgondolni, ahol a szerelem valóban „szabad” volna, azaz mindenféle – hatalmi-politikai, gazdasági vagy egyéb – kényszeren felül állna. Aktualitásának jelenlegi hiányát éppen az elgondolhatatlansága mutatja a legjobban.

Alkalmas viszont arra, hogy teszteljük vele a jelenünket. Jelenlegi, önmagát leginkább a „szabadság” ideológiája mentén megfogalmazó társadalmunk szabadságfogalmát ellenőrizhetjük vele – és elég sivár eredményre juthatunk:

Jelenleg a szabad szerelem jelzős szerkezet leginkább azt jelenti: szabados szexualitás. Ez elég megbízhatóan jelzi a jelenlegi nagyjából hivatalos szabadságfogalmunk torz és csökevényes tartalmát, hiszen a szabad szerelem értelmezése leginkább a „szabadság” jelen fogalmának korlátozottságát mutatja.

A szabados szexualitás pontosan megfelel a szerelemtagadás jelenlegi stratégiáinak. Igazából nem felszabadítja, hanem korlátozza a szerelmet a társadalomban. Minden, a szexualitást többé-kevésbé a promiszkuitás irányába terelő közfelfogás arra szolgál, hogy a – gyakran merőben öncélú időtöltéssé váló – szexualitás segítségével szorítsák háttérbe a valódi szerelmet, illetve ennek hangoztatásával próbálják meg kétségbe vonni.

A szexualitás ellenőrizhető, a szerelem nem.

A szexualitás piacosítható, a szerelem nem. A piacosított szexualitás által felállított értékrend a magánélet minél több szféráját igyekszik alárendelni a pénz vezérelte hatalomnak, ezzel ténylegesen a szerelmet korlátozza.

A pénz irányította társadalomnak érdeke a hagyományos értékek kikezdése, a család fellazítása, látszólag ahhoz hasonló intézményekkel való helyettesítése, a pénz segítségével nehezen kikezdhető magánéleti elemek tudatos rombolása; gyakran a „haladás”, vagy éppen megint a „szabadság” jelszavával. Önmagát szereti az emberiség végső, egyetlen alternatívájának feltüntetni. A pénz uralmánál nem létezik „tökéletesebb” emberi társadalom, ha pedig a pénz elvénél jobb eleve nem képzelhető el, az emberiségnek ebbe kell belenyugodnia, és ennek mentén kell felépítenie tulajdon jövőjét.

Ez azért egyáltalán nem magától értetődik. Bizonyításra szorul. Lényegében minden egyes nemzedék számára újra és újra be kell(ene) bizonyítani, mert nemcsak a szerelem termelődik újra minden generációval, hanem a fiatalság és a tiszta lélek is. A fiúk megkérdőjelezik apáik világát, ez a Lét törvénye, amióta csak világ a világ.

A pénz hatalmára építő világrend igazából nagyon nehéz helyzetben van. A pénz vezérelte világot földi paradicsomnak, megvalósult álomnak, valóra vált utópiának kell láttatnia. Ehhez a propaganda önmagában akkor is kevés, ha a lehető legkiválóbban szervezik meg. A „szabadság” évezredek óta minden demagógia egyik alapszólama, látszólag örökkévaló érték, de mégis könnyen elkopik.

Gazdasági és politikai vonatkozásban a pénzvezérelt hatalom helyzete nem reménytelen. Ha sikerül a közvéleményben tudatosítania, hogy a gazdagság csupán az érdem szinonimája, és az alapjában véve igazságos világban bárki gazdag lehet pusztán egyéni érdeméből kifolyólag, és a felemelkedés mindig mindenki számára nyitva áll, időről időre képes lehet a társadalom energiáit mozgósítani a saját céljai érdekében. Ha mindig időben észreveszi, hogy a propagandájának szavatossága már lejárt, és az emberek szeme kezd kinyílni; kellő rugalmassággal állandóan taktikát változtathat. Így sem lesz a hatalma örök – csak annak tűnik. Az általa gerjesztett környezeti és egyéb problémák miatt előbb vagy utóbb mindenképpen összeomlik. A pénz vezérelte világ önfelszámoló világ, tartósan nem maradhat fenn.

A szerelem a pénz vezérelte világ önteltségtől sugárzó önszemléletére nézve sokkal veszedelmesebb, mint a gazdasági vagy politikai oldalról érkező bírálatok. Utóbbiak megfogalmazóit lehet a rendszer ideológiája értelmében vesztesnek, lustának, ügyetlennek, butának vagy élhetetlennek titulálni, a szerelemmel szemben azonban az ilyen olcsó eljárások hatástalanok. A szerelmet frontálisan lerohanni nem lehet, be kell keríteni.

Ennek legfőbb eszköze, ha a szerelmet a pénz vezérelte hatalom fenntartotta társadalomra jellemző fényűzéskultuszra és tárgykultuszra hasonlító módon megpróbálja áruvá tenni. A szerelem persze nem tehető áruvá, csak a szexualitás, minél azzal kell tehát egybemosni. Ez persze nem újdonság.

Az új elem (bár ha a történelem távlatait nézzük, ez sem új), hogy a szexualitás áruvá tételével egy időben a család intézményét próbálja felhígítani.  Számára ez szükséges, hiszen a család a maga tradícióival és eredendő szeretetközösségével mindig megálljt parancsolhat a pénzkultusznak, utóbbi csupán ezen a módon – a család fellazításán keresztül – tud behatolni a magánélet szférájába.

A piacosított, áruvá alázott szexualitást a lehető legvonzóbban kell csomagolni; ennek példáit gyakorta láthatjuk. Olyan szexuális jellegű árucikkeket érdemes tömegesen termelni, amelyek egyúttal a család intézményét is fellazítják. Ha szétnézünk a mai társadalomban, egyáltalán nem mondhatjuk, hogy ez eredménytelen lenne.

A líra persze sokkal keményebb dió lenne – ha lenne. A művészetet azonban elég nagy részben sikerült úgy kanonizálni, hogy egyúttal tömegbázisát, a társadalom mélyére vezető kapcsolatrendszerét is elveszítette, tökéletesen eljelentéktelenedett. A pénz vezérelte hatalom egyik legkomolyabb ellenfelétől szabadult meg így – ideig-óráig. A nyelvet csócsálgató, önmagát rettenetesen produktívnak érző dilettáns játszadozás igen bonyolult és komolynak tetsző frazeológiával képes magát körülsáncolni, de akárhogyan is erőlködik, végeredményben a semmiről szóló semmi marad.

Uralma a fentebb említettek miatt nem lehet tartós. Akkor sem, ha globalizálódott. A líra nem a globálisból építkezik, a valódi közönséget a kapcsolatrendszer nem képes pótolni. A pénzuralom szemszögéből persze az álkultúra globális kiterjesztése hatásosnak és döntőnek tűnik – még egy ideig.

A liberális berendezkedés nem hoz valódi szabadságot, ez nem is célja, hatalmának fenntartása és kiterjesztése érdekében igyekszik megfosztani a fogyasztónak minősített alattvalót a család nyújtotta biztonságtól.

A hagyományos értékekre támaszkodó konzervatív hatalmi rendszer a pénz uralma helyett inkább a származási-hűbéri jellegű hatalmi építkezésben bízik. Ez támogatni és erősíteni próbálja a család pozícióit, de csak annak hatalmi pozíciói érdekében. Az ilyen rendszer nem a szexualitáson, hanem a házasság szabályzásán keresztül igyekszik korlátozni a szerelmet. A másikkal ellentétben elsősorban nem gazdasági, hanem jogi eszközöket alkalmaz. A hétköznapi életben a másiknál sokkal nagyobb biztonságot ad, ennek ára a csaknem állandó hierarchia, a társadalmi mobilitás akadályozottsága.

Mindkét uralmi típus nagyon szűk kalitka lehet a benne élő ember számára. Az egyikben forradalmi változásokra vágyik, a másikban utópiákat teremt magának. A szerelmi líra azonban mindkét típusban létezhet, és – hathat.

A szerelem mindenféle társadalomban létezhet. Tévedés azt gondolni, hogy a társadalmi rendszer alapvetően determinálja a benne élők magánéletét, hogy mindig a lét határozza meg a tudatot, hogy a rendszer behatolna minden nászi ágyba. Tagadnunk kell Illyés Gyula híres, Egy mondat a zsarnokságról című költeményének megrendítő üzenetét arról, hogy a despotizmus betolakodna az élet minden szférájába. Az ilyen versek amúgy is mindig a másik létező uralmi rendszer malmára hajtják a vizet, érvényességük területe valójában igen korlátozott.

Nem igaz, hogy a zsarnokság minden személyes kapcsolatot, minden szerelmet megmérgez és megmételyez. Az sem igaz – a másik uralmi rendszerben – hogy a pénz képes betolakodni minden személyes kapcsolatba, és minden szerelmet megmérgez, piacosít, felhígít. Természetesen vannak olyan személyes kapcsolatok, szerelmek, amelyeket a zsarnoki rendszer tönkretesz, megmételyez. Természetesen olyan személyes kapcsolatok, szerelmek is vannak, amelyeket a pénz tönkretesz, kiüresít. Azt azonban már nehéz volna feltételezni, hogy bármely rendszer társadalmának alsóbb régióiba olyan mértékben képes lenne behatolni, betolakodni a zsarnokság, vagy a pénz, hogy ott is az általa megmérgezett, megmételyezett kapcsolatok lennének többségben.

A szerelem tartalékai minden társadalom alsóbb régióiban, az egyszerű emberek köreiben rejlenek. A hatalom persze ide is behatol az uralma által előidézett állandó válságjelenségekkel. Érzelmi és lelki sivársággal, rabszolga-életkörülményekkel, létbizonytalansággal, szipolyozó adókkal, erőszakkal; esetleg alkohollal, drogokkal, műveletlenséggel. A kapcsolatok zöme ezek mentén vegetál. Ennek ellenére mindig akad valódi szerelem, valódi boldogság.

A többségi elv a szerelemben (sem) meggyőző. Ha csak egyetlen pár él valódi szerelemben – bármilyen korrupt, despotikus vagy erkölcstelen világban éljenek is – a szerelem ténylegesen létezik és tovább él.

Folytatása következik.