lnpeters blogja

A világ parlamentjeiben időnként különös dolgok történnek, de ez talán még akkor is ritkaság.

A magyar Országgyűlésben esett meg, valamikor az 1880-as években.

Ghiczy Kálmán házelnök a következő szavakkal reccsent rá a felszólalásra készülő Csernátony Lajos képviselőre:

-         Amit a képviselő úr mondani készül, az ellentétes a házszabállyal!

De az esetben még csak nem is ez volt a legkülönösebb. Hanem az, hogy az ellenzéki képviselő szót fogadott a házelnöknek. Csendesen visszaült a helyére.

Leszálltatok az Idő vonatáról,

S egy szürke ösvényen

Eltüntetek;

Hiányotok fáj,

S emléketek

Magában kesereg.

——-

A könnyek függönyén

Távoli hétköznapok

Árnya

Kopog,

S a meghitt Múlt

Mélázva

Andalog.

——-

Holtak.

Az Időnek már nincs szüksége Rátok,

Csak nekünk lenne

Fájdalmas-nagyon;

Túl félszeg óhajon,

Túl elfelejtett pillanatokon.

——-

Anyám derűje,

Zsörtölődő kedve

A Pillanat is rég

Megöregedve

Tutajjal száll a távolban

Tova,

Ki tudja, hova;

S az egykor volt szilaj tavaszok

Holtak.

——–

Volt hétköznapok szent lakói:

Holtak;

Kezetek

Álomban integet,

Komor, bánatos időfergeteg

Tépázza

Fáradt Emléketeket.

——-

Apám arcán holt figyelem lebeg,

S az Idő víztükrén halkan remeg;

Minden eladott szerszáma vele,

S műhelyét szemléli

Odaát,

Mint Isten örök ezermestere.

———–

Volt hétköznapok szent lakói:

Holtak;

Máskor és másutt majd egyszer talán,

A Remény falán

Átmászunk közösen.

——–

Egy más világban,

Más dimenzióban,

Ahol az égen ragyognak a holdak,

Talán Ti sirattok el

Minket,

Holtak.

———

Életek sora,

Létek halmaza,

Egyszer talán majd

Eljutunk

Haza.

——-

(Mondhatja a sok szegény szkeptikus,

Hogy a Lét csupán anyagelvű rítus,

Hogy a világ süket matériája

Egyszer fittyet hányt az entrópiára,

Kitört a hámból, robbant,

Mint a must,

S ki-törzsfejlődte

A sok szkeptikust.)

———

Holtak.

Régi öregek,

Barátok.

Valahol örökké

szükség van

Rátok.

——

Még itt vagyok.

Baktatok fel a hegyre,

S ti néztek rám

A túlsó partról

Egyre.

Felejt

A fű,

A fa

A rét,

A csillagok;

S az ember nem felejt.

—–

Itt voltatok velünk

Valaha;

Még itt marad utánatok

A kezetek nyoma,

S az alkony csendje,

Ha szép,

S tétova.

—

Felejt

A fű,

A fa

A rét,

A csillagok;

S az ember nem felejt.

——-

Vigyáz Rátok

Az emlékek sora,

Szemerkél az Idő finom pora,

S mint álmodott csoda,

Ha földre hullt,

Tenyerünktől

Távolodik

A Múlt.

—

Felejt

A fű,

A fa

A rét,

A csillagok;

S az ember nem felejt.

——

Mióta kering e planéta,

Osztályrészünk

A túlvilági séta,

Ti elmentetek,

Most nálunk

A staféta.

—–

Felejt

A fű,

A fa

A rét,

A csillagok;

S az ember nem felejt.

——–

Dolgoztatok, szerettetek és éltetek,

A mostani jövőtől féltetek,

Maradt Utánatok

A Béke,

Az ifjúság verőfényes

Emléke;

És szép Múlt, mint

A Jelen menedéke.

—-

Felejt

A fű,

A fa

A rét,

A csillagok;

S az ember nem felejt.

——-

Általatok élünk, vagyunk,

És élni tartozunk,

Ami még Tőletek marad

Mindent

Továbbadunk.

—-

Hogy még az Élet

Élni tud,

Azért mi

Felelünk;

Köszönjük azt,

Hogy egyszer régen

Voltatok nekünk.

—–

Benneteket előlünk

Már a múltnak mélye rejt,

Tán tudjátok, amit az

Élők közt

Senki se sejt.

—-

Felejt

A fű,

A fa

A rét,

A csillagok;

S az ember nem felejt.

Tanulni unalmas dolog,

Én csavarogni akarok,

Van lődörgés, kocsma, buli,

Pusztulj el, bilincses suli!

A világ csábítással van tele,

Szórakozás az élet veleje,

Az ifjúság szekere égbe fut,

Zárjuk be a kaput!

—–

Az élet oly keveset ér,

Adjuk zálogba semmiért!

Híg jövővel vér felesel;

Pusztulni, vagy röhögni kell!

Ha engem ifjan elnyel a salak,

Gyermekeim, a gazdátlan falak,

Mert szekerük a semmi légbe fut,

Majd sírva döngetik a zárt kaput…

Valóban csak a pénz?

Meg a technika?

Valóban az ember a legelhanyagolhatóbb?

Hogy hihetünk komolyan egy olyan civilizáció jövőjében, amelynek tyúkeszű vezetői folyton azt képzelik, hogy a kultúra és az ember a gyenge láncszem, amelyen örökösen kell és lehet spórolni?

———-

Tíz évvel ezelőtt történt egy európai kórházban.

Az intenzív osztály egyik ágyán évekre visszamenőleg minden beteg meghalt.  Az ágy körül legendagyűrű keletkezett, ezoterikus csápjaival behálózván az egész környéket.

Az emberek rettegtek az ajtó melletti ágytól. Sírtak, könyörögtek, pénzt ígértek.

A férjemet…

A feleségemet…

A gyermekemet…

Az édesapámat…

Ne fektessék arra az ágyra!

Ne fektessék az ajtó melletti ágyra!

——

Valakit azonban mindig oda kellett fektetni - és az a valaki mindig meghalt. Kivétel nélkül mind.

Mi lehet a baj?

——-

Több igazgatót váltottak le a halál ágya miatt. Mit sem számított: a következő beteg is meghalt.

Rengeteget költöttek arra az ágyra; minden berendezést alaposan ellenőriztek, mindent a legmodernebbekkel cseréltek ki. Hiába: a következő beteg is meghalt.

——–

Elképesztő mitológia keletkezett a halál ágya körül; démonokkal, szörnyekkel, vámpírokkal népesítette be a rettegő képzelet. A helyi sajtó egyik cikke bebizonyította, hogy az ágy átmenet egy másik dimenzióhoz, és az onnan rezgés alakjában érkező feszültség öli meg a betegeket.

Egy honlap hosszú cikkben igyekezett meggyőzni mindenkit, hogy az ágy vámpírfészek.

A helyi rádió meg azt állította, hogy az ágy helye rossz hely, ahol még mindig gyilkol egy hatezer éve halott gonosz neolit mágus átka.

Közben újabb beteg halt meg.

——–

Az igazgató lemondott.

Megérkezett az új igazgató.

Még aznap meghalt egy újabb beteg.

——–

- Szereljenek kamerát afölé az ágy fölé! - rendelte el az új igazgató. - Nem értem, hogy ez eddig miért nem történt meg!

Félórán belül ott volt a kamera.

Másnap fény derült a halál ágyának titkára.

——-

Reggel négy óra harminc perc.

Nyílik az ajtó. Belép az analfabéta mohamedán takarítónő. Kezében porszívó. Nagy lendülettel kihúzza a konnektorból a lélegeztető dugóját, bedugja helyette a porszívóét, és szorgalmasan takarít…

———

Az igazgató elsírta magát, amikor meglátta.