lnpeters blogja

Volt egyszer a párizsi püspökségben egy igen fösvény és gazdag kanonok. Nem merte kincseit a káptalanban őrizni, mert attól félt, hogy a többi kanonok, esetleg azok szolgái, papjai ellopják. Vidékről származott, és sokat hallott róla, mennyire agyafúrtak és minden hájjal megkentek a fővárosi tolvajok.

Amikor egyszer roppant értékes aranyozott feszületekre, arany érmékre, és egész csupornyi aranypénzre tett szert, naphosszat törte a fejét, hol is őrizhetné a kincseit.

Végül hosszas töprengés után arra jutott, hogy a párizsi Notre Dame egyik mellékoltárának szekrényében rejti el egy kis dobozban, az aranyozott szentségtartók mögé. Évek óta volt már Párizsban, és megfigyelte, hogy annak a mellékoltárnak a szekrényét a papok sohasem nyitják ki, a benne lévő aranyozott szentségtartókat sose használják.

Úgy gondolta, rátalált a megfelelő rejtekhelyre. Kerített egy kis dobozt, belerakta a kincseit, és a szentségtartó mögé helyezte.

Néhány percet gondolkodott. Nem ez mégsem jó. Újra elővette a dobozt, és fekete tussal, cirkalmas gót betűkkel az oldalára írta:

„Dominus et in isto loco”

(Az Úr van e helyen)

Elégedetten távozott.

Jó fél esztendő elteltével nyitotta ki újra.

Akkor tudta meg, mire képesek a párizsi tolvajok. A kincsnek hűlt helyét találta, ellenben volt a dobozkában egy cédula latin felirattal:

„Surrexit.”

(Feltámadott.)

Nem szoktam a menekülő ellenség után lőni! – mondta egyszer Tisza István miniszterelnök, miközben az ellenzék valamiért éppen kivonult a Parlament ülésterméből.

Tisza Istvánt erőszakos, zsarnoki természetű embernek tartották. Ő volt az egyetlen olyan magyar miniszterelnök, aki nyilvános és hosszas sajtóvitába bocsátkozott egy magyar költővel. Adyval folytatott, helyenként éles hangú polémiája sokáig volt az első számú beszédtéma akkoriban.

Miniszterelnök korában valamelyik télen vonattal utazott Erdélyből Budapestre. Első osztályú szakaszba szállt, és – mivel nem szenvedhette a szivarok és a cigaretták füstjét – keresett egy nemdohányzó fülkét.

A kupéban a miniszterelnökön kívül egy ismeretlen középkorú úr ült. Tisza jövetelével nem sokat törődött. A miniszterelnök elsőre még örült is ennek. Ha nem ismerik fel, talán kényelmesebb lesz az útja.

Az útitárs szunyókált, a miniszterelnök a gondolataiba mélyedt.  Egyetlen szót sem váltottak. Így ment ez jó félóráig.

Akkor azonban megtörtént a szentségtörés. Az idegen felébredt, aztán elővett egy hatalmas szivart és rágyújtott.

Tisza bosszús arcot vágott:

- Ne tessék kérem, szivarozni, ez nem dohányzó szakasz! – szólt rá az útitársára.

A másik még csak nem is válaszolt. Elengedte a füle mellett Tisza nyomatékos felszólítását, és nyugodtan tovább pöfékelt.

Tisza kezdett dühbe gurulni:

- A művelt ember betartja a szabályokat!

Erre sem érkezett válasz. Tisza komolyan felbőszült. Kényszerítette magát, nehogy dühös szóváltásba keveredjen.

Eszébe jutott, hátha politikai provokációval van dolga. Hátha az ellenzék akarja lejáratni. Na nem. Azt már nem. Olcsó sajtóbotrányba nem keveredik holmi jelentéktelen incidens miatt.

Az viszont talán nem árthat, ha ez a nyegle alak valóban megtudja, kivel van dolga!

Elővett egy névjegyet, és határozott mozdulattal átnyújtotta a dohányosnak. Aztán várta a hatást.

Nagyot csalódott. A bagós rápillantott a névjegyre, aztán zsebre vágta. Egy szót sem szólt. Tudja vajon, kivel áll szemben?

Vagy mégis provokáció?

Tisza most már valóban ideges volt. Ha provokáció, ez az alak igazán ért hozzá, mivel kell őt felbőszítenie. Vajon hol vannak a segítőtársai? Mikor rontanak be?

Nem szabad tovább gyanútlannak mutatkoznia.

Kilépett a folyosóra, és megkereste a kalauzt. Panaszt tett a szabályszegő útitársra.

- Szivaroznak a nemdohányzóban? Máris intézkedek, uram! – mondta az ügybuzgónak tűnő kalauz, és elszánt képpel indult Tisza fülkéje felé.

A miniszterelnök megnyugodott. Ha provokáció, ezzel akkor is keresztülhúzza az ellenfél számításait. Pontosan azt tette, amit ilyen esetre a törvény által szorgalmazott jogkövető magatartás etikettje előír. Büszkén húzta ki magát.

Néhány perc elteltével visszatért a kalauz. Sajnálkozó arcot vágott.

- Kérem, – mondta Tiszának. – keresek én önnek egy másik fülkét, inkább ne háborgassuk azt az alakot!

- Micsoda? – kérdezte elképedve Tisza István.

- Tudja, ki az?

- Nem én!

- Hírhedt, gonosz bajkeverő. Erőszakos alak, ne kezdjen ki vele!

- Mégis, kicsoda?

Erre a kalauz közelebb hajolt, és Tisza fülébe súgta:

-         Nem más, mint maga Tisza Pista! A miniszterelnök!

Azzal a miniszterelnök orra elé tartotta – Tisza István névjegyét.

(Kedves Balatoniwiw-es Barátaim kérésére)

Egyszer volt, hol nem volt, valahol Közép-Európa sűrű erdei és mosolygó síkságai felett röpködött egy vadkacsacsalád. A meleg nyarakon önfeledten vitorláztak a levegőég hűvösében, a szelíden lengedező szellők szárnyain.

Máskor meg a vadul dühöngő északnyugati szelet próbálták megnyergelni, és ha nem sikerült, jó messzire, délre menekültek előle, de tüstént visszatértek, amikor a meseszép dunántúli dombvidék felett újra visszaszerezte uralmát a nyár.

A gyönyörű tó, a Balaton valamelyik nehezen megközelíthető nádas partjának egy védett szögletében július végének egyik verőfényes szép napján új élet kopogtatott.

A kopogtatást szó szerint kell érteni; egy vékony fal belső oldalán szólalt meg egy kicsi csőröcske, hosszan erőlködött, amíg végre a tojás héja kezdett szétszakadozni, hogy kidughassa csapzott fejecskéjét a napvilágra Rózsi, a legifjabb kiskacsa. Öt testvére már javában tollászkodott Kacsamama tollsátra alatt, mire a kis Rózsi nagy üggyel-bajjal a napfényre vergődött.

Milyen különös világ! Micsoda fények!

A Nap nagyot kacsintott felé, de a hunyorgó szemű kis Rózsi nem is vette észre. Első hápogásával gyomrocskája korgását panaszolta.

Amikor végre jóllakott, kezdte magát nagyon jól érezni a fészekben. Kacsamama példás szeretettel gondoskodott kis fiókáiról, fentről barátságosan integetett az alkonyi napsugár, aranyhíd feszült a balatoni ég fölé, körülöttük lágyan susogott a nád, és szelíden hullámzott a magyar tenger.

Kacsamamának sok gondot okozott Rózsi nevelése. A szeleburdi kiskacsa ritkán fogadott szót, folyton másfelé úszkált, mint kellett volna, mindenre kíváncsi volt, és alig lehetett szemmel tartani.

Egy kellemesen langyos nyári alkonyon Rózsi bizony nagyon elcsatangolt. Ismeretlen partokon, sosem látott nádasokban találta magát, és már éppen kezdett volna kétségbe esni, amikor hatalmas, kecses hófehér magár úszott elébe.

-         Hát te, kiskacsa? Mit keresel itt? Talán bizony elcsavarogtál?

Rózsi az első pillanatban szóhoz sem jutott a csodálattól. Micsoda gyönyörű, pazar tollazat! Micsoda elegancia. Még sosem látott ilyen ellenállhatatlanul szép, óriási, hófehér kacsát.

A nagy madár a fejét csóválta.

-         Elkóboroltál otthonról, kiskacsa?

-         Nagyon szép fehér kacsának tetszik lenni – felelte Rózsi, és igyekezett minél barátságosabb hangot megütni.

A nagy madár jóindulatúan felnevetett:

-         Nem vagyok kacsa, gyermekem – mondta barátságosan. – A nevem: Hattyú Apó. Gyere, hazaviszlek.

A meggondolatlan kiskacsát maga előtt terelve tíz perc alatt megtalálta Rózsi családjának fészkét.

Kacsamama már nagyon nyugtalankodott, és nem győzött hálálkodni:

-         Nagyon szépen köszönöm, Hattyú úr, hogy hazahozta ezt a csavargó fiókát!

-         Igazán nincs mit, kedves asszonyom!

Hanem azon a nyáron Rózsi többször is találkozott Hattyú Apóval. Amikor cseperedni kezdett, néha már szándékosan is meglátogatta a hatalmas madarat. Megtudta, hogy sokan úgy vélekednek Hattyú Apóról, hogy ő a Balaton Bölcse.

Mások persze eltérő véleményen voltak.

-         Dehogyis bölcs! – károgta egy süldő varjú. – Mindenféle szellemekről meg tündérekről beszél, pedig azok nincsenek, ezt még a verebek is tudják! Különben is: ha bölcs volna, fekete lenne a színe!

Egyesek szerint azonban – ide tartozott az örökké fontoskodó szajkó és a magát doktornak címeztető bagoly – a hattyú nem is létezik.

- Ilyen madár egyáltalán nincs, csak a babonások hisznek benne – torkollta le Rózsit az egyik nyári lúd. – Elég okos vagyok hozzá, hogy tudjam.

Telt-múlt az idő, Rózsi felcseperedett, megtanult úszni és repülni. Ősszel Kacsamama vezetésével csatlakoztak egy vándor récecsapathoz, sok napig repültek egyfolytában, amíg barátságos vidékre értek.

Azért annyira nem volt barátságos. Egy hatalmas, gyíkszerű lény egy ízben csaknem leharapta szegény Rózsi fejét valami Nílus nevű folyóvíz mellett.

Egyéb kalandjai is voltak a kacsalánynak, de csak ezt az egyet jegyezte meg.

A következő tavasszal aztán Rózsi immár úgy érkezett vissza a Balaton partjára, mint tapasztalt, világot látott kacsa. Férjhez is ment, mégpedig egy Sápi nevű kacsa-suhanchoz, akinek a hangja egy kissé rekedtes volt, de a széles világon mégsem tudta senki olyan szépen hápogni, hogy:

-         Szeretlek!

Amúgy Sápi igen vonzó legény volt, ráadásul az egyik farktolla bordó színben ragyogott – a rossz csőrök szerint Rózsi éppen ezért választotta.

Hamar elérkezett a pillanat, amikor Rózsi megértette: hamarosan maga is Kacsamamává lesz. Hol keressen helyet a hápogó kicsi örökösöknek?

Éppen a széplaki Balaton-part fölött repkedett, amikor a szemébe ötlött valami egészen szép bíbor, vagy bordó felület. Ez a szín mindig is Rózsi gyengéje volt.

Gyönyörű sötét bordó felület, fehér csíkkal a közepén. A Tojások Istene is költésre teremtette!

Sápi azonban nem volt elragadtatva:

-         Szerintem ez egy hajónak a teteje. Érte jönnek majd az emberek, és beúsztatják a tóra. Nem való fészeknek.

Rózsi megharagudott a férjére:

-         Márpedig én akkor is oda fogok költeni! – jelentette ki dacosan.

Hattyú Apótól kellene tanácsot kérni. Vajon merre lehet?

Rózsi estefelé talált rá a bölcs öregre.

-         Miféle bordó felület? – kérdezte Hattyú Apó a kis nádas sziget mélyén.

-         Az igazat megmondva nem tudom, valami hajóhoz tartozik, de nem nyüzsögnek körülötte emberek.

-         Nyilván a hajó vitorlazsákja. Eszedbe ne jusson oda költeni, Rózsi!

A kacsa dühös lett. Ját már Hattyú Apóban sem bízhat? Hát már a vén fehér madár sem támogatja?

Mindegy, akkor is oda fog költeni! Arra a szép bordó felületre.

-         Költs ahová akarsz, engem nem érdekel! – hápogta dühösen Sápi és elrepült. Rózsi napokig nem is látta.

Elérkezett a költés napja.

Csendes nyári alkonyat volt, békésen susogtak a közeli fák és bokrok, és az öböl nyugodt vizén peckesen sétálgatott a holdsugár.

Aludtak a hajók és csónakok, szellő sem rebbent.

Ember nem volt a közelben.

Rózsi nem tudta, hogy az általa kiválasztott hajónak Hableány a neve. Azt se, hogy a jolle típusba tartozik. Ő csak a gyönyörű, sötét bordó felületet látta, amely hívogatta, csalogatta, ámítgatta őt.

Sápi még az utolsó pillanatban is megpróbálta lebeszélni asszonyát, de Rózsa ellenszegült, sőt még meg is csípte kissé pipogya férjét.

-         Tégy, amit akarsz! – vágta oda dühösen a férje, és elrepült.

Rózsi boldogan vackolta el magát a Hableány grószvitorlájának bordó színű zsákján. Senkinek sem lesz ilyen gyönyörű fészke!

Hamarosan öt takaros, zöldes színű tojás sorakozott a zsák tetején. Rózsi átszellemülten hápogva fogott a költés felelősségteljes feladatának. Rövidesen Kacsamama lesz…

Reggel visszatért Sápi.

-         Rózsikám, – hápogta kissé félénken. – el kell vinnünk innen a tojásokat, itt nem biztonságos.

-         Ne okoskodj, inkább hozz valami ennivalót!

-         Nem érted, hogy nem biztonságos?

-         Takarodj innen!

Rózsi két napig egyfolytában kotlott a tojásain. Sápi nem mutatkozott. Most, költés közben már egyáltalán nem tűnt olyan ragyogó ötletnek, hogy itt a fészke, mint amikor a gyönyörű bordó felületet megpillantotta. A költés kényelmetlen volt, a tojásoknak rossz helyet talált, és rosszul érezte magát maga Rózsi is.

De nem megy el innen. Azért se.

Pedig kimondottan rosszul választotta meg a helyet. Maga is nehezen jutott táplálékhoz, hogyan fogja majd etetni a kicsinyeket, amint a tojásból kikelnek?

Rengeteg ember járt arra, de nem bántották. Sőt, éppenséggel nagyon kedvesek voltak hozzá, ennivalót hoztak, napestig nézegették. Néha valamilyen fényeket villantottak, Rózsi nem is sejtette, mit műveltek, de nem ártottak vele.

Három vagy négy napig tartott a verőfényes, szép nyári idő, az emberek valósággal csodájára jártak a vitorlazsákra fészkelt kacsának.

Rózsi azonban egyre kevésbé élvezte. Bizony, jobb lett volna, ha a fészke a nádas mélyén van, ahol mindig talál árnyékot a vadul tűző nyári nap perzselő heve elől. Így azonban csak tikkadt és szomjazott.

Újabb néhány nap elteltével kora délután ijesztően elsötétedett az ég. Rózsi elsőre örült a változásnak, mert valamivel hűvösebb, elviselhetőbb lett a levegő. Ahogy azonban felnézett az égre, meghűlt benne a vér. Nem volt nagyon tapasztalt kacsa, de az előjelek még az ő számára is világossá tették: eső közeleg. Most mihez kezdjen.

A következő percben már zuhogott. Rózsi összehúzta magát, igyekezett a szárnyai alá gyűjteni a tojásokat, és kétségbeesve tűrte a zápor csapkodását. Pillanatokon belül tócsa volt körülötte. Mi lesz a tojásokkal?

Szakadt az eső a szürke égből, és patakszámra csorgott le a vitorlazsákról. Lent a mindig szelíd Balaton hullámai valósággal őrjöngve fodrozódtak. Rózsi sírni szeretett volna. A kacsák azonban nem tudnak sírni…

Szegény Rózsi! Nem sejtette, hogy a java csak most következik…

Hatalmas dörrenés hallatszott, akkora, hogy Rózsi csaknem belesüketült, és körülöttük vad fények cikáztak. Egymást követték az újabb és újabb dördülések, miközben könyörtelenül ömlött tovább az eső.

Rózsi rettenetesen félt, azt hitte, vége a világnak. Sohasem látott még zivatart, és sohasem volt még ennyire kiszolgáltatva semmilyen viharnak. Félholt volt az aggodalomtól, miközben a szél belekapott a tollaiba, és csaknem lelökte a vitorlazsákról. Rettegve hápogott, próbálta összekapkodni a guruló tojásokat, és fojtogatta a pánik. Valami lecsúszott mellőle, és nagyot loccsant a hajó fedélzetén. Rózsi nem érzékelte, lassan már azt se tudta, hol van…

Mindennek vége. Ki segíthet? Segíthet-e valaki egyáltalán?

Rózsi összeszorította a csőrét. Az eső mindent eltakart, semmit sem látott.

Hattyú Apó! Hattyú Apó! Segíts! Kérlek, segíts! Elpusztulnak a tojásaim, odalesznek a fiókáim! Talán már szét is loccsantak ennek az emberi hajónak a fedélzetén…

Hattyú Apó! Hattyú Apó, segíts!

Rózsi később csak arra emlékezett, hogy álmot látott. Talán nem is egyet.

Hattyú Apó mellette termett, hatalmas madarak kísérték, a csőrükben elfértek a tojások. Gyengéden fogták meg őket, Rózsit pedig maga Hattyú Apó vonszolta magával…

A másik álom merőben más volt. Rózsi nem volt benne biztos, hogy jól emlékszik a sorrendre. Lehet, hogy ez volt az első.

Továbbra is szakadt az eső, és emberek érkeztek csuklyás köpönyegekbe. Rózsi hirtelen azt vette észre, hogy az egyik ember a hosszú, görbülő ujjú szárnyával megragadja, és felemeli őt. Rózsi megijedt, verdesett a szárnyával, de nem tudott kiszabadulni. Más emberek a tojásokat szedték össze óvatosan…

Rózsi fészke egy kis nádasban volt, jó és nehezen megközelíthető helyen, közel ahhoz a kis öbölhöz, ahol ő maga született. Tudta, hogy ostobaságot követett el, és végtelenül hálás volt Hattyú Apónak, amiért segített rajta…

A következő napok egyikén Sápi is visszatért. Mire a kis jövevények kikászálódtak a tojásból, a szülők el is felejtették a korábbi veszekedést. Meg a vihart is. A kacsák nem szeretnek emlékezni a távoli múltra.

Az élet a jelenben zajlik…

Esténként a kis család önfeledten úszkált a nádas öböl nyugodt vizén. A fiókák gyorsan tanultak, de azért sok gond volt velük.

Rózsi gyakran elmondta Sápinak:

- Az egyik szemed mindig Rózán legyen. Ő a legkisebb és a legszeleburdibb.

Sápi így állandóan a legkisebb kacsára vigyázott. Sohasem merte elhápogni, hogy szerinte az hasonlít a legjobban a feleségére.

1849. március 5-én volt a szolnoki csata, a szabadságharc diadalmas tavaszi hadjáratának nyitánya.

A fősereg támadásra készült a Duna és a Tisza között, de a parancsnokság nem ítélte elegendőnek az ott összegyűjtött erőt. Parancsot küldött hát a déli arcvonalon ragyogóan bevált Damjanich János tábornoknak, csapataival igyekezzen észak felé, és egyesüljön a fősereggel. Ezekből, és Vécsey tábornok később hozzájuk csatolt egységeiből lesz hamarosan a III. Hadtest, a szabadságharc hadseregének legkiválóbb alakulata. Olyan híressé vált csapatok meneteltek itt, mint a szegedi 3. (fehértollas), vagy a kassai 9. (vörössipkás) zászlóalj a gyalogság soraiban, a lovasság zömét a 2. (Hannover) és a 3. (Ferdinánd) huszárezredek századai alkották, de itt küzdött a lengyel légió is.

Damjanich parancsot kapott, hogy lehetőleg zavarja meg a Szolnok térségében, a Tisza jobb partján álló ellenséget. A szálfa termetű tábornok ezt a megzavarást úgy értelmezte, hogy megrohanta és tönkreverte az osztrákokat, nemcsak az eredetileg ott álló csapatokat, hanem azokat is, amelyek az ellenség segítségére jöttek.

Ez a győzelem lett a diadalmas tavaszi hadjárat nyitánya.

Egy cigányzenekar hazafias lelkesedésében a csatamezőhöz közel foglalt állást – na, nem tüzelő, hanem muzsikáló állást -, hogy a magyar hősöket győzelemre lelkesítse.

Azt gondolták, hogy biztonságban vannak. Ez így is volt – egy ideig.

Megváltozott azonban a helyzet, amikor megérkezett a harcmezőre Ottinger lovasdandára. Az osztrák lovasság az ellenség támogatására érkezett, és azonnal meg akarta támadni a magyar erőket. Szegény zenekar meg éppen a dandár támadási vonalának egyik szélén bazsevált, mit sem sejtve.

Nagyban húzzák hát a talpalávalót, amikor azt veszik észre, hogy az egyik erdős domb mögül kivont karddal vágtató osztrák dragonyos század tűnik elő, és robog – egyenesen rájuk.

Elnémultak a hangszerek. A hangászokba belebújt a félsz. Most mit tegyünk? Ezek nem kegyelmeznek, és már elfutni sem lehet előlük, mert rohannak, mint a szél. Most mi lesz velünk?

A trombitásnak azonban helyén volt az esze és a szíve. Valamikor katonazenész volt, emlékezett a lovassági trombitajelekre. Csak meghallják!

Tele tüdőből fújni kezdte a következő trombitajelet:

Jobbra kanyarodj!

A lovasok nem akartak törődni vele, de a fegyelmezett, betanított katonalovak engedelmeskedtek a trombitaszónak, húsz-harminc lépésnyire a zenekartól jobbra kanyarodtak, és a zenészekkel párhuzamosan haladtak el.

(Ott nem járt jól a dragonyosszázad. A Damjanich tartalékát képező egyik honvédzászlóalj nemcsak pontos sortűzzel fogadta, hanem még szuronyrohamot is intézett ellene. Percek alatt hatvanan estek el.)

A trombitás ragyogó arccal nézett körül.

-         Ná, bíbások, – mondta egy győztes hadvezér modorában. – Mígmeentettem ázs irhátokat!

Batthyány József gróf esztergomi érsek, hercegprímás 1790 körül hatlovas hintón érkezett Pest városába.

A leendő egyik magyar főváros akkor még kicsi, koszos és sáros, vidékies település volt, a mai hatalmas Pestet nemigen lehetett a láttára megjósolni. Nem volt ebben a városban egyetlen országos intézmény sem, de már voltak hazafiak, akik szerették volna előre mozdítani a nemzet csinosodását.

Ilyen hazafi volt a néhány év múlva a Martinovics-féle összeesküvés egyik igazgatójaként kivégzett Szentmarjay Ferenc. Kazinczy visszaemlékezésében ő volt a szép ifjú.

(Öten voltak 1795. május 20-án a kivégzettek. Kazinczy szerint az apát, a kapitány, a vicispán, a szép ifjú és a vak gróf, azaz Martinovics Ignác, Laczkovics János, Hajnóczy József, Szentmarjay Ferenc, gr. Sigray Jakab.)

Szentmarjay, a szép ifjú éppen Pest valamelyik sáros utcáján igyekezett a hajóhíd felé (állandó híd sem volt még akkor Pest és Buda között), hogy ügyes-bajos dolga intézése végett Budára átjusson, amikor elrobogott mellette – ugyancsak a hajóhíd felé az esztergomi érsek hatlovas hintaja.

Szentmarjay azonnal felismerte a hintót, ismerőse volt az érsek, akit kitűnő, de kissé elkényeztetett embernek tartott. Batthyány érsek úr a művészet legjelentősebb hazai támogatói közé tartozott, de a pompát és a kényelmet se vetette meg.

A szűk utcában a hintó kénytelen volt lassítani, sokan haladtak előtte. Szentmarjay elmosolyodott. Miért ne viccelje meg az érsek urat?

A hintő mellé lépett, megkocogtatta az ablakot, és harsány hangon, hogy az utca hallja, megjegyezte:

-         Krisztus gyalog járt!

Érsek úr kihajolt az ablakon.

-         Ő megtehette, mert egy ács fia volt, de az én apám Magyarország nádora, mit szólnának hozzá a népek?