lnpeters blogja

Herczeg Ferenc művei 1949 után Magyarországon már nem jelenhettek meg, darabjait a színházak nem játszhatták.

A korábbi írófejedelem visszavonultan élt, de korábbi modorából semmit sem engedett, alig néhány emberrel érintkezett. Méltósággal viselte, hogy – nagyrészt parancsszóra – kimegy a divatból.

Akinek megvolt a Herczeg-életmű 40 kötetes díszkiadása, az is jobbnak látta elrejteni, vagy kidobni ekkoriban.

Külföldön azonban nem mindenki felejtette el.

1953 közepe táján levelet kapott egy argentin ügynökségtől, – csoda, hogy kézhez kaphatta – és közölték vele, hogy szeretnék spanyolra fordítani, és Buenos Airesben bemutatni Herczeg egyik színdarabját.

Az idős írófejedelem érthetően izgalomba jött. Hosszas levelezésbe bocsátkozott az argentinokkal, megpróbálta siettetni a dolgokat. Amikor az ügynök türelmet kért, Herczeg így felelt:

- Kilencvenéves vagyok. Ez a tény felment annak indoklása alól, miért sürgetem a darabom bemutatását.

Az új isztambuli francia követ, Charles Olier, Nointel és Angervillers márkija 1673-ban érkezett meg állomáshelyére, az oszmán birodalom fővárosába.

Hatalmas parádéval vonult be, csipkével díszített pompás, skarlátvörös kabátban, strucctollal és gyöngyökkel ékes kalpaggal.

Nem tett különösebb hatást a pompához szokott török előkelőségekre, sőt a munkatársai tátott szájjal csodálták a kíséretül melléjük adott szpáhik lovait és egyenruháját.

Nointel igyekezett magát nagyon összeszedni.

XIV. Lajos követeként pontosan tisztában volt vele, hogy a francia-török kapcsolatokat súlyos feszültségek terhelik.

Korábban a francia királyok hosszú ideig voltak a mindenkori szultán szövetségesei. Ezen Mazarin bíboros változtatni akart, francia önkéntesek segítették a török által ostromolt Kandia védőit.

Uralmának kezdetén Lajos néha ingadozott a hagyományos külpolitikai irányvonal, illetve Mazarin elképzelései között. Ennek eredményeképpen 1664-ben Coligny tábornok vezetésével Magyarországon is harcolt a török ellen egy francia kontingens, és jelentős szerepük volt abban, hogy a keresztény haderő Szentgotthárd mellett móresre tanította Köprülü Ahmed nagyvezírt.

Köprülü Ahmed aligha felejtette el azt a lidérces napot…

A díszlakomán Nointel igyekezett kitenni magáért.

Hatalmas díszbeszédet dörrentett a megbonthatatlan török-francia barátságról. Órák hosszat beszélt, szónoklata tele volt barokk cikornyával, szóvirággal.

Amikor a roppant oráció végére ért, kihúzta magát, és a nagyvezírre pillantott. Várta a hatást.

Köprülü Ahmed Fazil pasának arcizma se rándult.

Néhány pillanatnyi kínos csend után végül ezt felelte:

- A franciák régi barátaink. Mindig találkozunk velük ellenségeink soraiban.

Huszonhatodik rész

A kulturális élet fentebb vázolt elsivárosodása látszólag alapjaiban fenyegeti a szerelmi lírát is; de csak látszólag. A gyakorlatban a kanonizált kultúrának a hétköznapi gyakorlattól, a hagyománytól és az embertömegek elvárásától való ilyetén eltávolodása inkább önveszélyes aktus – akkor is, ha ez nem azonnal világlik ki. A szerelmi líra „leépítése” csakis abban az esetben lenne végzetes csapás az emberi társadalomra, ha a szerelmi líra egyedül a kanonizált költészet keretein belül létezhetne. Ilyen törvényszerűség azonban nincs, és nem is lehet. A szerelmi költészet a társadalom minden szintjén éppen úgy megszülethet minden generációban újra és újra, akár maga a szerelem. A szerelmi líra sokkal egyetemesebb jelenség a kanonizációnál, és – a szerelemnek a társadalomban betöltött létfontosságú szerepénél fogva – minden tekintetben szükségszerű.

A kanonizációt a kulturális szféra hatalmi struktúrájának mozgatórugói hozzák létre, a szerelmi lírát azonban maga az élet teremti.

A szerelem jelensége mindenféle hatalmi-gazdasági formáció számára terhes, és mindenkor az is marad, lévén a szerelem az élet egyetlen olyan jelensége, amelyben a gazdasági és politikai hatalomgyakorlás primátusa nem érvényesíthető.

A szerelem értékének kétségbe vonása ezért voltaképpen ne más, mint egy hatalmi vagy gazdasági formáció önvédelme. Eme önvédelemnek számos válfaja létezhet, korábban már említettem a többségüket, de nem árt most röpke szemlét tartani felettük.

A szerelem értéke leginkább akkor kérdőjeleződ(het)ne meg, ha sikerülne „tudományosan” kimutatni róla, hogy történelmileg meghatározott jelenség. Fentebb már idéztem egy „zseniális” pszichológust, aki azt próbálta elhitetni a közönségével, hogy a „modern szerelem fogalma” szeretőt tartó XVIII. századi francia előkelőségek magánélete nyomán alakult ki. A baklövés természetesen leginkább elkövetőjét minősíti; nemcsak azért, mert láthatóan nem hallott még Rómeo és Júlia történetéről, hanem elsősorban azért, mert lenge erkölcsű előkelőségek gusztustalan szexuális játszadozását volt képes a szerelemmel összetéveszteni.

Ettől függetlenül hasonló próbálkozások történhetnek és történnek is. Minden ilyen elgondolás eleve baklövés, hiszen a szerelem az ember egyik legsajátabb tulajdonsága és képessége, kialakulásának az ember kialakulásával párhuzamosan kellett történni, a szerelem egyidős a homo sapiens-szel.

Hogy egyéb emberfajták birtokolhatták-e a szerelmet, erre most aligha lehet válaszolni, mert a legtöbb emberfajról a tudomány is meglehetősen keveset tud. Valószínűnek tűnik azonban, hogy a halottait sírmellékletekkel elhantoló, művészeti alkotásokat létrehozó neandervölgyi ember már ismerhette a szerelmet.

A szerelem történelmi meghatározottsága tanának minden elképzelése eleve baklövés, mert a szerelem lényegét nem hajlandó figyelembe venni. Célja nyilvánvaló: a szerelmet alárendelni minden olyan jelenségnek, amelyet az emberi társadalom állandó elemének tüntetnek fel.

A szerelem értékét az ilyen, történelmi meghatározottságot kimutatni akaró elképzelések kérdőjelezik meg a legteljesebben. A többi a társadalom egy-egy részjelenségének függvényének próbálja feltüntetni.

Ilyenek:

• A szerelem a hatalom és a politika függvénye
• A szerelem a gazdaság függvénye

Sőt újabban már:

• A szerelem a pénz függvénye

Természetesen nem ezek a legveszedelmesebbek. Hanem:

• A szerelem a puszta szexualitás függvénye.

Ha mindez igaz volna, ha mindennek a gyakorlatban érvényt lehetne szerezni, a világot uraló főmuftik tetszés szerint helyezhetnék át a modern haszonembereket egyik országból a másikba, egyik szerelemből a másikba – egyik szexuális kapcsolatból a másikba, hiszen mindezek felett szeszélyük szerint diszponálhatnak.

Megvalósulhatna a mindenkori aberrált hatalom legfőbb vágya: a falanszter.

Az emberiség szerencséjére Madách sohasem tévedett nagyobbat.

Folytatása következik.

Rossz törvények hátán

Hajózik a Sátán.

——-

Egykor tatár, régen török;

Most: szipolyozó kölcsönök.

—–

Adót könnyezik a határ;

Öltönyben jár ma a tatár.

——

Nagy államadósság-béka

Húz minket a szakadékba.

——

Rossz törvények hátán

Örvendez a Sátán…

—–

Száz lobbi koncot mártogat;

Nem szeretjük a pártokat.

—-

Szavazógép-pártfegyelem

Átgázol hazán és hiten;

—-

Lefejezett ígéretek

Bűzlenek, mint rohadt retek.

—–

Hazug ígéretek hátán

Dagonyázik a vén Sátán…

——

A világ már rég nem kerek;

Sírnak régi munkahelyek.

—–

A padláson profit-fészek;

S a Jelen – örökké részeg.

—–

Dohosodik régi kendő,

Sír az elspórolt jövendő.

—–

Szakadozik az ég alja;

Magyar kín önmagát falja.

——-

Szaporodó ork tömegek

Írnak felül kölcsönöket.

——

Rossz pénzvigéc Párka-fogat;

Sivár célokat fonogat.

——

Rossz törvények hátán

Hajózik a Sátán.

——

Kormány mindig lesz magától,

De ki marad élni bátor?

—–

Ki fog túlélni, helytállni?

Ki fog majd jövőt találni?

——

Ki támasztja fel az eget?

Ki él majd – ha élni lehet?

Minden idők egyik legnagyobb magyar nemzetközi irodalmi sikerét hozta 1936-ban a londoni Pinker irodalmi ügynökség nemzetközi regénypályázata.

Tizenhárom európai ország vett részt a nagy port felvert pályázaton, mindenütt kiválasztották a legjobb regényt és ezeket küldték el a londoni központba. Méghozzá eredeti nyelven, a fordítás problémáit az angol szervezők magukra vállalták.

A mai irodalomtörténeti alapállásból nehéz elképzelni, hogy a regénypályázat hazai zsűrijében együtt dolgozott Babits Mihály, Gulácsy Irén, Harsányi Zsolt és Herczeg Ferenc. Éppenséggel – a visszaemlékezések szerint – az utóbbi volt a hangadó, mint az akkori magyar irodalmi élet great old man-je.

A magyar zsűri a beküldött kétszáz pályamű közül Földes Jolán A halászó macska utcája című regényét találta a legjobbnak.

Ma hányan tudnak róla?

De nem ez a poén.

Hanem az, hogy a nemzetközi zsűri a beküldött pályaművek közül a magyart találta a legjobbnak – az eredményt a zsűri elnöke, Hugh Seymour Walpole hirdette ki.

A harminchárom esztendős magyar írónő első regénye tizenhárom nyelven jelent meg. A díj négyezer font volt, de az összes kiadó honoráriumot fizetett, a teljes összeget akkoriban húszezer font sterlingre becsülték. Magyar író számára szédületes összeg.

Ez persze csak lehetőség. Fantasztikus szerencse.

Az ember azt gondolná, éppen ilyenkor kell kőkeményen tovább dolgozni; ha az embert Fortuna szele hirtelen a Parnasszus közelébe röpítette, már kötelesség mindent megtenni, hogy ott egy életre meg is maradjon. Írni, írni, írni…

Jót.

Még jobbakat.

Mert A halászó macska utcája valóban jó regény – de rosszul érzi magát egyedül. Az elbizakodottságra semmi ok, a magyar mezőnyben olyan regényírók vannak, mint Móricz, Kodolányi, Laczkó Géza  – meg sokan mások.

A nyilatkozatokkal meg felettébb vigyázni (kellett volna), minden ok megvolt a derűs nyugalomra. Vidáman, röviden, szerényen….

Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az ilyen sikernek itthon mindig bundaszaga van. Ez egy ilyen ország…

Várható volt, hogy a hazai kritika elveri a port a regényen, ezen kár megsértődni, annál inkább vigyázni kellene a nyilatkozatokkal.

Valóságos kritikai irtóháború folyt itthon Földes Jolán regénye ellen. Még a Nyugat sem kímélte. A legenyhébb megjegyzés úgy hangzott, hogy a dilettáns szerző véletlenül ráhibázott a nemzetközi zsűri ízlésére. Magyarán: elsült a kapanyél…

Állítólag a szerző helyenként igen furcsákat válaszolt. Ki tudja, melyiket mondta, melyiket nem.

- Van egy kutyám és egy férjem, egyik sem fajtiszta.

Kár ilyen fenséges koncot odalökni a “fajvédelem eszméitől” fortyogó sajtó uszuló szelindekjei elé…

- Világ körüli útra megyek a nyereményből!

Mintha csak tudatosan akarná maga alatt fűrészelni a fát…

Az ilyesféle siker még nem Isten szava, csak lehetőség. Élni kell(ett volna) vele.

Földes Jolán hamarosan Londonba költözött, és angolul kezdett írni, de csekély sikerrel, bár az egyik írását megfilmesítették.

Két szék közt – a pad alá…

Unius libri…

Egykönyvű ember…

A magyar irodalomtörténet számára a ragyogó tehetségű Földes Jolán lényegében ez maradt.

Meg egy kicsit az elfecsérelt siker szimbóluma.