lnpeters blogja

Huszonhetedik rész  

 

Igazából a szerelmet a maga teljességeiben, lehetőségeinek valódi távlataiban ma sem ismerjük. A szerelemnek igazából annyi változata, illetve annyi egyedi, semmi máshoz nem hasonlító megnyilvánulása van, ahány szerelem a gyakorlatban. A szerelmet nem nagyon érvényes tipizálni, csoportosítani, az egyes szerelmek nem alfajai valamiféle ideális vagy elméleti szerelemnek, hanem mindegyik a szerelem teljességét képviseli a maga egyediségében is.

 

A statisztika fogalmaival a szerelem nem értelmezhető.

 

A statisztika vagy a tipizálás elvei szerint dolgozó társadalomtudományok nem is tudnak mit kezdeni vele, a szerelem mindenféle teóriából kilóg.

 

Teoretikus szerelem nem létezik, a szerelem maga, a gyakorlat.

 

A szerelem lényegében az emberi szabadság legfontosabb tartománya; de a két fogalom – szerelem és szabadság – kizárólag filozófiai síkon lehetnek egymással hierarchikus kapcsolatban. A szerelemnek a szabadság hétköznapi – vagy éppen propagandisztikus – értelmezéseihez nem sok köze van.

 

A szerelemben benne foglaltatik a szexuális szenvedély mellett sok egyéb is. Például:

 

• Intimitás iránti igény
• Bizalom és annak igénye
• Meghitt családi élet és annak igénye
• Biztonság igénye
• Erkölcsi és lelki autonómia igénye

 

Legalább ennyi, de inkább több. De ha mindezen összetevőket egyberakjuk, az még nem egyenlő a szerelemmel. A szerelem sokkal több, mint összetevőinek halmaza.

 

Éppen ez a többlet az, amit csak a líra tud kifejezni.

 

Folytatása következik.

Huszonötödik rész

Természetesen nem a nemi szerveket jelentő trágár kifejezések puszta emlegetése teszi gusztustalanná a fenti verset; ez talán még az intim személyesség része is lehetne – egy párkapcsolaton belül. A nemi szervek trágár elnevezései tabuszó-mivoltuknál fogva váltak trágárságokká, éppen úgy lehetnek a meghittség kifejezései, mint bármi más – de kizárólag egy konkrét szerelmi kapcsolaton belül. Nyilvánosságra hozataluk megfosztja a szóban forgó kapcsolatot intim személyességétől, kiüresíti a kapcsolat érzelmi alapjait; és a szexualitást – ami normális körülmények között a szerelem elidegeníthetetlen része – az érzelmi alapok helyett valami merőben más viszonyrendszer fennhatósága alá helyezi, éppen úgy, ahogy ez a prostitúció esetében történik.

A költészet ilyen esetben tulajdon feladatkörét támadja, önmaga árulója lesz, és mint ilyen, mindenféle meghitt személyesség kifejezésére is teljesen alkalmatlan.

A szerelem az emberi társadalom legfontosabb összetartó erőinek egyike. Mint ilyennek, elsősorban érzelmi fedezetre van szüksége. A társadalom legfontosabb összetartója – minden ellenkező híreszteléssel, tudományos vélekedéssel, dogmával és propagandával ellentétben – az emberi érzelmek birodalma. Az érzelmekkel tudomány, politika, de még a filozófia is mostohán bánt az utóbbi évezredek során. Igazi jelentőségük megértése csak az utóbbi évtizedekben kezdődött.

Az érzelmek az emberi lényeg legfontosabb rétegeihez tartoznak, kézzelfogható valóságuk nincs. Kifejezésükre egyedül a művészet hivatott; voltaképpen ez a művészet legfontosabb funkciója.

A művészet az ember legsajátabb tulajdona, éppannyira hasznos, amennyire hasznos az ember önmaga számára.

Hétköznapi, röghöz kötött szempontból nézve — ahogy Nicolai Hartmann írja, éppen a legmagasabb dolgok tűnnek haszontalannak, de az emberi lét távlatait egyedül ezek teremtik meg.

A művészetre mindenütt és mindenkinek szüksége van — akkor is, ha nem tud róla, hiszen a művészet talán a legfontosabb azok közül a dolgok közül, amelyek az embert a világ csúszómászó, repülő, úszó, kérődző vagy ragadozó teremtményeitől megkülönböztetik. A művészet az emberi identitás számára általános és ésszerű szükséglet. Hegel szerint nemcsak ünnepi foglalatossága az embernek; de ez az egyetlen, ami a hétköznapok emberi-erkölcsi problémái közepette is a jó iránytű tévedhetetlenségével igazít el mindenkit, akinek van rá szeme, füle és lelke.

A művészet felelőssége pedig hallatlanul nagy. Lényegében a művészet az emberi kultúra azon része, amely az emberi lényeg, azzal emberi érzelmekben, közösségekben testet öltő emberi mivoltunk fennmaradásáért felelős.

Ezért önmagában rossz és erkölcstelen minden olyan divatos “művészi” szemlélet, amely a színpadi tevékenység homlokterébe a negatívumot, az emberi távlatok hiányát, az emberi élet értelmetlenségét állítja. Az ördög – ahogy Hegel mondja – esztétikailag hasznavehetetlen figura.

Emberi távlatok szépség és igazság egységében rejlenek. A rút a szépség viszonylag teljes hiánya, amelyben esztétikum nincs jelen (Sík Sándor), az igazán rút — mint ami az emberi lényeggel ellentétes — esztétikán kívüli jelenség.

Nem hagyhatom említés nélkül a napjainkban esztétikai és kulturális téren uralkodó zűrzavart. A XX. század esztétikai felfogása amúgy sem volt soha egységesnek mondható, most azonban már kifejezetten káoszról beszélhetünk. Az értékek zűrzavarának részben okozója a technológiai fejlődés is: a zömében a XIX. és a XX. századból származó elvrendszerek és filozófiák még napjainkig sem tudták integrálni az emberi kultúra fejlődésében bekövetkezett óriási változások nyomán keletkezett új körülményeknek a kulturális értékekre vonatkozó következményeit. A fejlődés túlságosan gyors: mire a fotóművészet polgárjogot vívott ki magának, már a film volt soron, majd ugyanennyire felkészületlenül érte az esztétikát a videó, a számítógép, majd — éppen napjainkban — az Internet megjelenése az esztétika érdeklődési körében. Emellett a hagyományos, már korábban kodifikált művészetek is olyan sokféle irányba ágaztak-bogaztak el, hogy esztétika legyen a talpán, aki képes értékesnek és értéktelennek a mezsgyéjét kijelölni.

Az sem teljesen biztos, hogy nem kell majd a jelenleg uralgó értékítéleteken jelentős változtatásokat tenni — esetleg visszamenőleges hatállyal is. A jelenleg Magyarországon eluralkodott esztétikai értékítéletek több szempontból is eltérnek a más európai országokban kialakult szemlélettől — azoknál lényegesen egyoldalúbbnak mondhatók. Másutt aligha általános, ha az irodalmi értékszemlélet némely esetekben műfaj-specifikus, vagy ha csak néhány — másutt esetleg pusztán szubkulturális jelentőségű — irányzat alkotásai kapnak helyet az irodalmi vagy művészeti érték kategóriáin belül.

A szocialista éra idején bizonyos művek nem jelenhettek meg — ennek visszahatásaként azonban már a nyolcvanas évek óta olyan szemlélet alakult ki, mintha egyedül az ilyen típusú művek volnának a lehetséges értékhordozók. A kincstári optimizmusra sarkalló kádári-aczéli irodalompolitika visszahatásaként a pesszimizmus mélységes bugyrai tárultak föl — mintha az optimizmus és mindenféle humanizmus egyenesen irodalmon kívüli kategóriává vált volna. Ez a szemlélet minden szinten megteremtette a maga utánzóit, sznobizmusát — oka lett annak, hogy amint a kádári időkben volt, manapság is létezik “hivatalos” irodalom, s ennek sincs több olvasója, mint az akkorinak volt. A korabeli magándokumentumok olvasók nélkülieknek nevezik az akkori irodalmi folyóiratokat, a mai kanonizált verseskötetekről meg olykor tulajdon szponzoraik ismerik el a nyilvánosság előtt, hogy nem olvassák őket.

A belterjesség tehát megmaradt, csak irányt váltott. Az is a régi beidegződésekre emlékeztet, hogy az irodalompolitika a legnagyobb példányszámú napilapok hasábjain teszi közhírré irodalmi reprezentánsainak legapróbb nyugati sikereit is: például azt, ha valamelyikük valamely színdarabját egy angol színház bemutatja. A premier körülményeiről a magyar sajtó mélyen hallgat: az illető színház London valamelyik elhanyagolt külvárosában található, a nézőtéri férőhelyek száma pedig az ötvenet sem éri el. Egyéb körülményekről meg éppen illetlenség lenne nyilatkozni: ki pénzelte az előadást, milyen mértékben kellett a darabot a színpadképesség érdekében átdolgozni, stb.

Irodalomtörténeti távlatok szemszögéből nézve hajmeresztő elvek kerültek elfogadásra. Kiderült, hogy az epikus műben és a drámában éppenséggel a cselekmény, a jellemek, valamint az epikai, illetőleg a dramaturgiai szerkezet az, amely “ma már” a legkevésbé fontos, amely leginkább elhagyható. Az elbeszélő művészek lebilincselő mesélni tudását a “szabad asszociáció”, az érdekes fordulatokat az “intertextualitás”, a szövegkohéziót pedig a “belső utalások” pótolják — amely elvek nyilvánvalóan a belterjessé válás álnevei. Kiváló példa mindez arra, miként lehet megtalálni egy igazán nagy hagyományokkal rendelkező művészeten belül is a kisszerűvé válás lehetőségét.

Folytatása következik.

Ezer virággal virul a Lét,

Mint Isten

Színes szeszélye;

A május az Élet

Nagy seregszemléje.

——-

Amíg május visszajő,

Lehet humánus jövő.

——

A remény, a csodatétel

Ilyenkor alkalmi vétel.

——

Satnya, száraz profit-világ;

Frissen tombol a sok virág.

——

Emberiségünk száz év múlva

Békén élni fog;

Jócskán kiegészülnek

Az emberi jogok.

——-

Lesz költészet és a verset

Sokan olvassák;

Megszűnik a most terjedő

Sivár butaság.

——-

Nem szipolyozza a pénzes

Tovább a szegényt;

Együtt locsolgatják majd

A virágzó Reményt.

——-

Hatalom a tisztességnek

Előre köszön;

Dehogyis lesz, dehogyis lesz

Újabb vízözön.

——-

Szép is lenne,

Jó is lenne;

Május van: hát higgyünk benne.

——-

Félre most, szkeptikus pofák;

Higgyünk, és csináljuk tovább.

——-

Derűlátó Május-napok;

Jövőre is május ragyog.

—–

A szkepticizmus port eszik;

Az Élet – újjászületik.

——

A csüggedés mindig vétek,

Szálljon ránk szent május-lélek.

—–

A tudás nem sokra vitte;

Nagyobb szükség van a hitre.

——

Nyelvi játék? Borsó falra..

Megint szükség van a dalra.

——

Szürke halál, tolvaj szarka;

Május és az Élet: tarka.

—–

Ezer virággal virul a Lét,

Mint Isten

Színes szeszélye;

A május az Élet

Nagy seregszemléje.

Közönséges hegyek

Élhetnek soká;

Nem nagyon van nekik honnan,

S főleg nincs: hová.

——-

Viharban és időben

Dombbá öregszenek,

S a végtelen halállal

Egy ágyba fekszenek.

——

Síksággá nyűvik őket

Kopár hétköznapok;

És hosszan lépked rajtuk

A lusta Sors: gyalog.

——–

Közönséges hegyek

Élhetnek soká;

Nem nagyon van nekik honnan,

S főleg nincs: hová.

——-

De bezzeg a tűzhányó

Másként viselkedik;

Idő, s vihar dacára

Feljebb emelkedik.

——-

Egy rég elszunnyadt vulkán

Testéből lép elő;

Füstöt lövell az égre,

Ha eljön az Idő.

——-

Sápadtan néz az ég is,

Mint szürke látomás;

A vulkán küldetése

Mindig földindulás.

——–

Tán Isten kénye szabta

Talán vad mágia;

Tombolva tör az égre

A vad energia.

——-

Talán csak percekig tart,

Bár reszket a határ;

S a kitörést a vulkán

Tán túl sem éli már.

——-

Túléli mind a többi,

Ormát behúzva jól;

Csupán a szél meséli,

Milyen lesz, hogyha szól.

——–

Kráter marad utána,

Mint égi sírverem;

Ahol tán nagy sokára

Újabb vulkán terem.

——-

Ha mennydörögve újra

Az ég felé rivall;

Elnémul tőle minden

Pókhálós lelkű dal.

——

Csak áll a többi némán,

Mint szürke, vén mise;

Mert egyikük se tud még

Talán köhögni se.

——

Talán rövid az élte,

Talán elkárhozik;

Ha mennydörögve tör ki

- Minden megváltozik!

Huszonnegyedik rész

Kényes ponthoz érkeztünk.

Egyáltalán mi tartozik a szerelmi líra illetékességi körébe, mivel foglalkozik?

Hogy a szerelem – alapvető azonossága mellett – koronként más és más alakot ölt, talán nem szükséges különösebben bizonyítani.

(Sajnos, tévedtem, szükséges. Kaptam egy hozzászólást, ami még az emberi fejlődést is tagadja. Ezt természetesen nem fogadhatom el, hamarosan a sorozat egyik következő részében felelek rá.)

A szerelmi líra is koronként eltérő témát érint. A vérbő antik szerelmi költészettől például nagyon távol áll Francesco Petrarca éteri tisztaságú lírájának világa.; az európai fűzfaköltészet közös őse.

Nagyon is élvezetes lesz majd a szerelmi líra különféle megnyilvánulásaival foglalkoznom, előbb azonban még azt szükséges tisztáznom, mi is tartozik voltaképpen a szerelmi költészet tárgyához.

Látszólag egyszerű a válasz, a gyakorlatban azonban ez egyáltalán nem egyértelmű.

Rögtön megértjük a probléma lényegét, ha elgondolkodunk azon, vajon miért is annyira unalmas a színdarabok szerelmi jeleneteinek zöme. Az ilyesmi a rendezők rémálma, igen gyakran húzzák, csonkítják, átírják – amivel általában sikerül is még jobban elrontaniuk.

Mi a baj?

A szerző vagy a rendező az esetek zömében nincs tisztában azzal, hogy a szerelemnek több dimenziója van; a szerelem témáján belül elkülöníthetjük a meghitt közszférát és az intim magánszférát. A kettő közötti átmenet nem mindig egyértelmű.

Miről is van szó?

A líra ókori forradalma hozta létre a költészet sajátos személyességét, megteremtette a személyes lírát. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a lírai személyesség abszolút személyesség volna, sem pedig azt, hogy a személyesség ne volna közügy.

Hogy világosabb legyek, visszatérnék a színpadi analógiához. Lépésről lépésre próbálom megvilágítani a problémát.

Ha valahol két asztalt összetolunk, és arra felállva a jelen lévő nézők számára dialógusba kezdünk, amit ott előadunk nem magánügy. Egészen egyszerűen azért nem az, mert a nyilvános előadás szándékával lépünk fel. Ehhez nem feltétlenül szükséges napjaink valamelyik számítógéppel vezérelt, betolható, liften vagy sínen mozgó színpadok sokaságával rendelkező színháztechnikai létesítménye, elegendő egy asztal vagy dobogó, a Peter Brook-féle üres tér, vagy két fa köze is. Attól, hogy nyilvános előadásra szánjuk, tudomásul kell vennünk, hogy sem a beszédünk, sem az elhelyezkedésünk, sem pedig a mozgásunk nem lehet ugyanolyan, mintha csak a magánéletben beszélgetnénk. Attól, hogy nyilvános előadásba kezdünk, minden más lesz.

Attól, hogy a színpadon megjelenített beszélgetés nem csupán a két szereplőre, hanem minden emberre tartozik.

Ez azonban még nem minden.

Előfordul a színházban az a rendezőt bosszantó, direktort infarktus közelébe kergető szituáció, amikor a közönség tagjai – neveltségi szintjüknek megfelelően – ásítozni, társalogni, ropogtatni, zörögni, mobiltelefonálni kezdenek, aztán szép lassan távoznak a nézőtérről.

Az előadás nem köti le őket. Hiányzik egy igen fontos tényező: az érdekeltség.

Hiába nyilvános az előadás, valami hiányzik, ami a nézőkben visszhangot verne, ami elcsendesítené, feszült figyelemre késztetné őket. A színjáték nem érte el a célját, a téma nem tudott a közönség tagjainak egyéni ügyévé, a publikum közügyévé válni.

A szerelmi jeleneteknél ez sűrűn bekövetkezik, mert a téma megmarad a szereplők intim személyességének szintjén, nem képes közüggyé válni.

De te fabula narratur…

Rólad szól a mese.

A Te ügyedről van szó…

Vigyük az analógiát át a líra területévé. A líra természetesen a személyességnek egészen másfajta territóriumát fejezi ki, mint a színház. A személyesség azonban nagyon is nyilvános lehet a lírában, hiszen a líra is az emberi lényeget fejezi ki.

A vers is a nyilvánossághoz szól, pusztán attól, hogy a nyilvánosság számára írják. A nyilvánosság számára szóló lírai személyesség azonban nem lehet elszigetelt személyesség, akkor ugyanarra a sorsra jut, mint az érdekeltség nélküli színi előadás.

Akkor tölti be a feladatát, ha a benne foglalt személyesség a személyességek egész sorát képviseli, ha más lelkekben visszhangot verve a közös világhoz tartozás érzését erősíti. Ha az olvasó, a befogadó úgy érzi, saját személyes érzéseit, legféltettebb titkai, örömeit és félelmeit fejezi ki; ha ködös és kifejezhetetlen érzelmeit és gondolatait öltözteti szavakba a vers.

Ezt neveztem meghitt személyességnek.

A szerelem a meghitt személyesség egyik legfontosabb területe, mindenki érintett benne, a szerelmi lírában foglalt személyesség minden tiszta szerelmet képvisel; egyszerre fejezi ki a létező összes tiszta szerelmet, illetve az emberiség egyik legnagyobb élményét, „a” szerelmet.

A szerelem üzenete minden emberre tartozik, megvannak azonban a közszférához tartozó személyesség határai. A határokon túl az intim személyesség birodalma húzódik, ahová a köznek bejárása nincs. Nem is lenne ízléses oda bekukkantani.

Az intim személyesség a személyiség belső autonómiájának fontos része, semmiképpen sem lehet nyilvános. Ez voltaképpen a személyes térnek a lelki síkok felé való kiterjesztése.

Természetesen nem kizárólag a szexualitás tartozik ide, de talán az a legszembeötlőbb.

Rossz költők – minden korban ide sorolandó a poéták zöme – ezt nem mindig akceptálják. Az irodalom egyik ősi tévútja – a mindenáron „újat hozás”, „tabudöntögetés” elsősorban dilettánsokra jellemző viszketege – arra kényszeríti őket, átlépjék a határokat.

Ebben persze semmi új sincs, de az ízléstelenségek elkövetői általában forradalminak, merésznek, modernnek képzelik magukat.

Nem is egy olyan kanonizált költőnk van, aki a „modern merészség” pózában tetszelegve kedvesének puncijáról, pinájáról, picsájáról (mindegyik előfordul) stb. zengedezik. Most mellékes, hogy ennek oka kamaszos önelégültség, exhibicionizmus vagy kapuzárási pánik.  Modernnek érzik magukat, pedig ebben semmi modernség sincs. Megsértik az intim személyesség határait, giccset „alkotnak”. Nem nagyon szeretek erre példákat hozni, egyet azonban ideteszek – a szelídebbek közül. Az alábbi téma kortárs magyar kanonizált költő verséből való:

„a Teremtőnk testén
megráng Szent Sebestyén,
akár egy színpadon,
s végsőt ráng a faszom,
pinád, dúlt szenvedéllyel.”

A nemi szervek nem képezik a meghitt személyesség részét.

Folytatása következik.