stapi blogja

Gondolatok

stapi• 2019. március 26. 16:47

Sebek

Sebek

A hegedűiskola első évét járta, gyakorolta a 7. osztályos leány. Igen jó érzékkel rendelkezett. Mondták a zenepedagógusok, hogy jó lett volna előbb beíratni, mert tehetséges.

Mozart: Tavaszi dal c. művét gyakorolta éppen, ami nem elsős anyag, de szépen ment neki. Gyönyörűség volt hallani. Nem zavarta meg, hogy a kottalapon megjelent egy árnyék. Rögtön tudta, hogy a bátyja ment egy kicsit hallgatózni, leskelődni. Szépen végigjátszotta, majd megfordult, s kissé szégyenlősen kérdezte:

– Jó volt, bátyus? Szépen adtam elő? A tanár bácsi a múlt órán azt mondta, lassan jön a koncert, szeretné, ha előadnám. Szerinted vállaljam?

– Nagyon szépen játszod. Biztos, hogy sikered lesz. Ráadásul a növendékhangverseny éppen azért van, hogy szokjanak a tanulók a közönség előtti szerepléshez. Hidd el, jót tenne neked.

A kislány újra nekikezdett, és a dicséret még inkább növelte a figyelmét és az érzékenységét a művészetre. Látszott, ahogy beleéli magát, benne van a darabban, együtt lélegzik vele, együtt dobban a szíve a ritmussal, lelke szárnyal a dal hangjain.

Volt egy nővére is. Mindkét testvére nagyjából 10 évvel volt idősebb nála. Andreast szerette nagyon, gyakran játszott vele, felnézett rá. Ha néhanapján kissé goromba is volt vele, hamar elfelejtette. Nem úgy a másik tesó... Félt tőle. Az folyton kigúnyolta, veszekedett vele, mert – valljuk meg – nem volt valami jó tanuló. Így aztán örült, ha nem volt otthon.

Most azonban éppen megérkezett. Megkérdezte, mi újság itthon, és már ment is volna a dolgára, de Andreas odaszólt neki:

– Meghallgatod a húgunkat? Gyönyörűen játssza a hangversenyre kiírt darabot.

A kislány kezdte elfelejteni félelmét, bánatát, csillogó szemmel, várakozóan nézett Editre. A másik pedig folytatta:

– Kár, hogy nem írattuk be évekkel hamarább a zeneiskolába. Talán még zeneszerző is lehetett volna belőle...

És még folytatta volna, de a nővére szinte vérben forgó szemekkel, dühödten sziszegte:

– Ebből? Tudod milyen buta? – és a buta szót alaposan kihangsúlyozta, úgy folytatta: – Egész nap csak a csavargáson jár az esze, nem csinál semmit. Hiába mondom anyuéknak, hogy neveljék rendesen...

A kislány falfehér arccal, megszégyenülten nézett hol egyikre, hol másikra, szeretett volna elsüllyedni, vagy legalább elbújni valami sötét sarokba, és napokig elő sem jönni... Leginkább a szeretett bátyus tekintetét kereste, hogy ha talán ő kimentené, – de az csak annyit tudott mondani zavartan, dadogva:

– I-i-igen?... – aztán elment, de mintha kissé párás lett volna a szeme...

A Kislány, Elizabet, nagy sikerrel játszotta le a darabot, hosszú tapsot kapott. Ez után az év után még egy évig tanult hegedülni, de ahogy középiskolás lett, többé nem vette kezébe a hangszert.

2019. március 26.

13 hozzászólás

stapi• 2019. március 17. 18:38

Cápavilág

Cápavilág

Csirkeművet látogattam,

műcsirkéket láttam én.

Gyógyszerek közt válogattam,

kedvezett a lámpafény.

Láttam, ahogy szemelgetnek

műdarából, boldogan,

s köpenyes nők terelgetnek

ötvenenként, pontosan.

Műcsirkék a műanyagban,

rácsok között szorongva

kotkodálnak mű-vacakban,

s forgolódnak tolongva.

Teherautón kötnek ők ki,

szellős lesz az út, mi jön;

borzolódik tolluk, amit

a menetszél jól kitöm.

A nagy autó – útja végén –

betolat egy udvarba,

s a technika átka révén

bekerül az iparba

minden csirke, és a szalag

megkezdi a munkáját –

Vöröslenek tollas nyakak,

s gumik nyúzzák bundáját

megannyi szép csirkebőrnek,

leveszik a ruháját,

s belét ontják a sok hősnek,

kik a darát kajálták.

Mű a dara, mű a csirke,

műanyagból a ládák,

művi úton megy a grillbe –

Ezt tehetik a cápák!

2019. március 16.

7 hozzászólás

stapi• 2019. március 14. 10:23

Lepkepuki

Lepkepuki

A kislány a tiltott, de vonzó mezőn mindenről elfeledkezve, elmélyülten bámulta a gyönyörű színekben pompázó, hatalmas lepkét.

A pillangó méltóságos, lassú mozdulatokkal legyezgette szárnyaival a rózsa bíborvörös szirmait. Különös élmény volt közelről látni, ahogy e csodálatos teremtmény valódi, szeretetteljes kontaktusba kerül a virággal, s a látványon keresztül a kislánnyal is.

Az idillt hatalmas robbanás szakította félbe, s a földöntúli élmény a pillanat tört része alatt beégett a leányzó emlékezetébe.

Amikor elhagyta a kórházat, anyukájához simulva a fülébe súgta:

– Anya, a pillangók szörnyűek. Túl nagyot pukiznak...

Eközben az intenzív osztályon – drótokkal átszőve – a tüzszerész élet és halál között lebegett.

2019. március 11.

9 hozzászólás

stapi• 2019. február 28. 14:43