Sebek

Sebek

 

 

              A hegedűiskola első évét járta, gyakorolta a 7. osztályos leány. Igen jó érzékkel rendelkezett. Mondták a zenepedagógusok, hogy jó lett volna előbb beíratni, mert tehetséges.

 

Mozart: Tavaszi dal c. művét gyakorolta éppen, ami nem elsős anyag, de szépen ment neki. Gyönyörűség volt hallani. Nem zavarta meg, hogy a kottalapon megjelent egy árnyék. Rögtön tudta, hogy a bátyja ment egy kicsit hallgatózni, leskelődni. Szépen végigjátszotta, majd megfordult, s kissé szégyenlősen kérdezte:

 

              – Jó volt, bátyus? Szépen adtam elő? A tanár bácsi a múlt órán azt mondta, lassan jön a koncert, szeretné, ha előadnám. Szerinted vállaljam?

 

              – Nagyon szépen játszod. Biztos, hogy sikered lesz. Ráadásul a növendékhangverseny éppen azért van, hogy szokjanak a tanulók a közönség előtti szerepléshez. Hidd el, jót tenne neked.

 

A kislány újra nekikezdett, és a dicséret még inkább növelte a figyelmét és az érzékenységét a művészetre. Látszott, ahogy beleéli magát, benne van a darabban, együtt lélegzik vele, együtt dobban a szíve a ritmussal, lelke szárnyal a dal hangjain.

 

Volt egy nővére is. Mindkét testvére nagyjából 10 évvel volt idősebb nála. Andreast szerette nagyon, gyakran játszott vele, felnézett rá. Ha néhanapján kissé goromba is volt vele, hamar elfelejtette. Nem úgy a másik tesó... Félt tőle. Az folyton kigúnyolta, veszekedett vele, mert – valljuk meg – nem volt valami jó tanuló. Így aztán örült, ha nem volt otthon.

 

Most azonban éppen megérkezett. Megkérdezte, mi újság itthon, és már ment is volna a dolgára, de Andreas odaszólt neki:

 

              – Meghallgatod a húgunkat? Gyönyörűen játssza a hangversenyre kiírt darabot.

 

A kislány kezdte elfelejteni félelmét, bánatát, csillogó szemmel, várakozóan nézett Editre. A másik pedig folytatta:

 

              – Kár, hogy nem írattuk be évekkel hamarább a zeneiskolába. Talán még zeneszerző is lehetett volna belőle...

 

És még folytatta volna, de a nővére szinte vérben forgó szemekkel, dühödten sziszegte:

 

              – Ebből? Tudod milyen buta? – és a buta szót alaposan kihangsúlyozta, úgy folytatta:  – Egész nap csak a csavargáson jár az esze, nem csinál semmit. Hiába mondom anyuéknak, hogy neveljék rendesen...

 

A kislány falfehér arccal, megszégyenülten nézett hol egyikre, hol másikra, szeretett volna elsüllyedni, vagy legalább elbújni valami sötét sarokba, és napokig elő sem jönni... Leginkább a szeretett bátyus tekintetét kereste, hogy ha talán ő kimentené, – de az csak annyit tudott mondani zavartan, dadogva:

 

              – I-i-igen?... – aztán elment, de mintha kissé párás lett volna a szeme...

 

A Kislány, Elizabet, nagy sikerrel játszotta le a darabot, hosszú tapsot kapott. Ez után az év után még egy évig tanult hegedülni, de ahogy középiskolás lett, többé nem vette kezébe a hangszert.

 

2019. március 26.