csp01 blogja

Novella
csp01•  2018. november 17. 13:42

A költő érzékeny...

A költő érzékeny...

A költő érzékeny, töékeny
lélek,
ijesztik ha sok-sok baljósló
rémek,
sírni kezd és tüstént távolba
szalad,
ámde ha verselget, neki ez
szabad.
Markolja a tollat, füzetet
és ír.
Markolja mint gyermek mackóját
épp így.
Tollacska, füzetke sercegnek
nagyon,
készül a költemény és mi lesz
vajon?
Ételre, ruhára nincs néki
gondja,
hűséges anyuka mindezt, lám,
hozza.
A költő versfarag, csupán ez
dolga.
Nézd, hogy csillan fel az összes
sora!
Imajo és szonett és stanza
és mind
lelket és szívet és agyat meg-
érint.

csp01•  2018. szeptember 12. 13:57

Életek

Életek

Megállt. Abbahagyta a céltalan-céltalan?-járkálást a kerítés mellett. Addig föl-alá járt gondolataiba mélyedve-süppedve. Agyában fogócskáztak a Mi?-k, a Hogyan?-ok és a Miért?-ek. Összekapaszkodtak, nevetgéltek, csakazértsem hagyták magukat megválaszolni! Már belefájdult a feje. De hirtelen megpillantotta a pókhálót. Ott függött a kerítés drótjai közt.
Átlagos pókháló volt. Ezüstszínű, törékeny. De mégis szilárd.
Legalábbis szilárdan tartotta azt a négy legyet. Kettő már megdermedve, kettő még mozgott.
Hét-nyolc centiméteres nagy háló. A szellő enyhén libegtette.
Megállt. És nézte, figyelte. Merően. Tulajdonképpen a legyeket. "A két mozdulatlan él-e még?" Persze hogy a legyeket-te mit vennél észre az ő helyében? Pókhálóból rengeteg van. A sarokban, a faágakon. Mégsem állunk le bámulni őket. De a légy ahogy kapálózik, nem érti, mi ez, hiszi, hogy el fog tudni repülni, nem tudja a halált, mindezt már lehet meglátni. A legyek, mindkettő, dobálták magukat, forgatták, forgatták lábaikat. Szárnyaikat is. A legyek őt nézték, könyörögve, tekintetükben a Ments meg! Ő mit tegyen? Megszületett benne a döntés: kiszedi őket a hálóból, megmenti életüket.
Feltámadt szívében a sajnálat, őszintén, igazán, hiánytalanul. Segíts!!-érzése támadt.
S már úton volt a keze-amikor észrevette a pókot. Teljesen természetes, hogy egy pókhálóhoz pók is tartozik-mégis elcsodálkozott. Ott ült, üldögélt a kicsinyke, sötétbarna pók a dróton, a háló jobb felső sarkában. Neki olyan érzése volt, hogy őt figyeli. Talán így is volt.
A pók fajtáját nem tudom, nem is fontos.
Keze megállt a levegőben.
Most a pókot kezdte el sajnálni. Hiszen "lehet, hogy azért nem megy oda, legyet enni, mert fél tőlem. S mit csináljon? Neki is élnie kell. Neki is ennie kell." Eszébe ötlöttek egykori biológiatanárának szavai. A pocok azért van, hogy ne kapja el a héja, a héja azért van, hogy elkapja a pockot. Itt is erről van szó a légy és a pók vonatkozásában. Felismerte.
Most elveszedazebédemet,miért?-érzése keletkezett. A pók őt nézte, könyörögve, tekintetében az Éhes vagyok!
Aztán a legyekre pillantott. Azok olyan keservesen vergődtek, hogy most, ezt látva, a düh kerekedett felül benne.
Igenis, megszabadítja őket!-a pókot pedig agyoncsapja.
De mégsem tette. Az a barna, csokiszínű pöttöm állatka, a pók, nagyon szánandónak tűnt, hirtelen. "De hát csak enni szeretne..." Így van és ő, a pók sem tudja a halált. Fura a természet. Ez is, az is szánalomra méltó: a szabadulni próbáló légy és az adott esetben éhen maradó, sőt, éhen haló pók. A maga szempontjából mindkettőnek igaza van. Ez járt a fejében. Csak ez, eltűntek, elillantak a mindennapi és kevésbé mindennapi Mi?-k, Hogyan?-ok, Miért?-ek.

Döntött. Köztes megoldást választott. Kiszabadította a két még élő, mozgó legyet, de otthagyta a póknak étkül a kettő mozdulatlant. Ők már biztosan meghaltak. Ujjai sebesen, de finoman jártak. A pók átható pillantásainak kereszttüzében.
A legyek izegtek-mozogtak, csapkodtak a szárnyukkal. Egyik hamar szabadult, ám a másikkal sokáig kellett bíbelődni, leszedegetni testéről a hálódarabokat, ezeket a lehelletfinom szálacskákat: jól beléjük gabalyodott.
Végül mindketten elszálltak. Ő, mint a hősies megváltó, szembenézett a pókkal.
-Jöhetsz enni.
És tovament. A továbbiakat nem nézte, nem látta. Még mindig az foglalkoztatta, milyen fura a természet.

Azt a két legyet azzal bocsátotta útjukra:
-Nehogy visszagyertek!


csp01•  2018. szeptember 9. 11:02

Mindent a maga idejében

Mindent a maga idejében


  Gyuszi lassan ballagott hazafelé. Keresztül az úton. Az utcára az ágait kilógató diófa alatt. A piroskapus állatorvosi rendelő előtt. Közben jóleső telítettséget érzett a gyomrában. A magyarázat egy jól megtermett görögdinnye. Gyuszi alig pár perce fogyasztotta el, jó étvággyal, jóízűen. Ő, egyedül, együltében. Maga sem hitte volna volna, hogy belefér. Belefért. Utána egy pohár sör is.

  Elhaladt a négyablakos, kopottzöld ház előtt. Közelgett haza. Arra gondolt: tulajdonképpen nem is a dinnye a kellemes. Hanem? A megérdemeltsége. Bizony, az elmúlt időben keményen teljkesítette feladatait. Kitartóan, makacsul. Lepucolta az összes ablakot, kitisztította a kéményt. Pedig nem is volt kéményseprő. Buszsofőr volt-mindig fokozott gondossággal kormányzott. Most megjutalmazta magát ezzel a dinnyével. Megtehette-valóban kitartó és fáradhatatlan volt. Ne vádoljuk. Ennyit megérdemelt.
  Elért a liget széléig. Itt átment az úton-épp zöldet mutatott a lámpa.
  És otthon volt. Be akart nyitni a kapun, a kulcs után kotorászott a zsebében, amikor-megszólalt mögötte a szomszédasszony.

  -Jó napot, Gyuszi.
  Nem kiáltott, de mégis olyan harsányon szólt, hogy Gyuszi kicsit összerezzent. Hátrafordult.
  A szomszédasszony volt, csakugyan-sovány, negyvenes asszony, fekete hajtincsekkel, villogó fogakkal. Rózsaszín kalapot viselt, ami valamilyen mesebeli figurához tette hasonlatossá.
  -De jó, hogy találkoztunk, Gyuszi.
  Elmondta: ma egész délután sógornőjénél volt, segített neki dinnyét szüretelni. Cserébe kapott egy szép és érett görögdinnyét, de ő nem tudja megenni, éppen reggel evett meg egyet, ezek után most nagyon nem kívánja.
  Így hát jó szívvel odaajándékozza Gyuszinak. Tudja, hogy Gyuszi milyen gondos-dolgos ember, megérdemli. És feléje nyújtotta egy csíkos, tarka szatyorban. Igazán csinos, szép szatyor volt.

  Gyuszi-mit tett volna-átvette, köszönetképpen motyogott valamit és pár perc múlva a szobájában üldögélt, szembenézve a dinnyével.

  Kissé. sőt nagyon megbánta ezt a mai dinnyeevést. Az egyébként megérdemelten belakmározott dinnye egyszeriben mázsás kőként kezdte nyomni a gyomrát. Mert hisz ezt, a másodikat nem tudja leerőltetni a torkán. Egy dinnye egy napra éppen elég. Ha ugyan nem sok! Jó szívvel adták. És szemrevaló dinnye. Bizonyára mézédes. Amikor idáig ért a gondolkodásban, enyhén megborzongott. Mézédes, igen-de ha csak egyetlen falatot is ennie kellene belőle-kóstolásképpen-, elfogja a hányinger. Tele a hasa. Tele ő maga. Ráadásul épp dinnyével. Hogyhogy nem gondolt erre korábban?!
  No persze, eltehetni holnapra. De ily sok dinnye ilyen rövid idő alatt-ártalmas. De nem is tehette volna el, nem volt hűtőszekrénye. És így megromlik.
  Ha tudta volna, hogy a szomszéd dinnyeadományozós kedvében lesz-nem adott volna majdnem három százast azért a dinnyéért. Tessék, ingyen is dinnyézhetett volna. Megharagudott magára.
  Kérje meg, talán épp a szomszédasszonyt, hogy tegye hűtőbe holnapig?
  Fogta a dinnyét, benne a szép, színes szatyorban és átvitte a szomszédba. Azonban nem ahhoz vitte, akitől kapta. A másik szomszédba ment. Csöngetésére hat-hét esztendős lányka nyitott ajtót.
  -Szia... ööö... van egy fölösleges dinnyém és arra gondoltam, szívesen... örülnétek neki.

  Tudta, hogy most már késő.
  A kislány rámeresztette lombzöld szemeit, csodálkozott-de végül átvette a dinnyét. A szatyor mintha elégedetten megcsörrent volna, amikor a gyerek megfogta.

csp01•  2018. szeptember 4. 13:28

Megtörténik

 Megtörténik

  -Milyen sápadt most.
  B mondta, felmutatva a holdkorongra. Ami, jegyezzük meg, valóban haloványabban pislákolt mint a megelőző napokban. Pedig telihold volt.
  -Ti is látjátok?
  -Sápadt-felelt rá A.
  Mindenesetre így is olyan érzésük volt, hogy őket nézi.
  Főleg A-nak. A göndörhajú, pufók arcú, édesszemű A-nak. Tíz esztendeje dacára feltűnően éleseszű volt. Nem maradt el mögötte az egy évvel öregebb B sem, neki tengerkék szemében villódzott az értelem.
  -Szigorú az arca.
  Ez is a Holdra vonatkozott. C megállapítása, a nyurga, kicsit esetlen 12 esztendős C észrevétele.
  Késő este, majdhogynem éjszaka volt. A három gyerek a szénakazal oldalában üldögélt. Éjszakába nyúlt már az idő, de ők nem mozdultak. Először az aznapi almázásról cseverésztek, aztán a másnapi szilvázásról, aztán szemükbe tűnt a Hold tányérja. És elhangzott B idézett megjegyzése.
  A Hold tehát sápadtan, de jól láthatóan sugarazta őket, a tájat és mindent.
  -Egyszer el fogunk oda jutni-jelentette ki A. Olyan határozottan, hogy a másik kettő tüstént felkapta a fejét.
  És A folytatta.
  -Igen, készítünk egy olyan repülő szerkezetet, ami odáig el tud vinni. És le is száll a Holdra, mi kiszállunk, járunk a Holdon aztán visszaszállunk és visszajövünk.
  B és C meglehetős hitetlenséggel hallgathatták, mivel A hozzátette:
  -Lehet ilyen repülő izét építeni. Nem is kell nagynak lennie. Pár ember elfér benne. Csak ne fából legyen. Fémből... esetleg kőből. Akár még a Holdon túlra is el tud repülni.
  B bizony tényleg hitetlenkedett.
  -Honnan tudod, hogy így lesz?
  A vállat vont.
  -Így kell lennie. Hogy lenne máshogy?
  B felbámult a Hold arcába.
  C lelkesen felkiáltott.
  -Játsszuk el!
  A egy pillanatig furán nézett, de rá is átragasdt a lelkesültség.
  -Játsszuk el!
  A szót tett követte.
  Összehordtak néhány fadobozt. Sorba rakták őket, ez jelképezte a meghódítandó holdat. Soruktól mintegy tizenöt méternyire vonalat húztak a porba. Felsorakoztak a vonal mögött, a Holdra készülő dicsőséges űrjármű dicsőséges személyzete. És A vezényelt.
  -Indulunk!
  -Minket figyel az egész világ!-lelkendeztt B.
  -Az nem lényeges. Csak járjunk sikerrel.
  Elindulának, libasorban, lassan. Szálltak az űrben.
  -Még három perc... kettő... és ott vagyunk. Illetve: itt.
  A dobozokon álltak.
  C sürgetett.
  -Szálljunk ki gyorsan.
A nem is hallotta.
  -Ellenőrzés: minden műszer megfelelően működik. Kiszállás!
  A pillanat történelmiségéhez képest meglehetős prózaian-de leléptek a dobozokról a holdi porba. Megérkeztek. A maguk módján, de megérkeztek.
  -Bejárjuk a területet.
  Be is járták. Mondjuk, hogy szkafanderben.
  C-nek hirtelen felötlött valami.
  -És a holdlakók?
  A megtorpant. Edig erre ő sem gondolt. Pedig, valljuk be, ügyesen vezette a csapatot.
  -Összebarátkozunk velük. Mi lenne? Állj ide!
  C szembeállt-szimbolizálta a holdlakosokat-és kezet rézott A-val, B-vel is.
  -Köszöntjük egymást kozmoszul.

  leírhatnám, megírhatnám, hogyan jöttewk, mentek vissza a Földre. De én inkább hagyom őket a Holdon. Maradnak, bejárnak, feltérképeznek, építkeznek is. És várnak.
  Az olvasó helyezze a történetet a kívánt korba.

csp01•  2018. szeptember 3. 13:48

Lenni kell

Lenni kell
  A kerékpáros fiatal fiú felbukkant az utca egyik végén. A Kővágó utcáról van szó, P. városban. Elárulom, a hitelesség kedvéért. Feltűnt és lassan gurigázott ezzel a lángvörös biciklijével.  Minden kapunál megállt és a postaládába dobott egy szórólapot. Minden kapu oldalában ott lapul, tátog egy kicsiny, egyszerű láda ilyesféle célokra. S a kisportolt, kissé vékony, csontos, szőke ám fekete szemű fiatalember szórólapok terjesztésével szerezte a api betevőt.
  Az ötödik vagy hatodik vagy nyolcadik háznál is megállott. Itt is kiemelte, kihúzta, kirántotta a soron következő szórólapot egykedvűen bámuló táskájából. Csomó egyforma lapocska benn, mint... halak a konzervdobozban. Fürgén, egy kézzel kirántott egyet-bár nem volt elmaradva a munkával, sietett-és a szórólap félig már a postaládában volt, a barna, kopott és nyikorgó postaládikában, amikor a fiú szemébe ötlött a kiírás. Valami papírszelet a postaládika felső részén! Rajta világoskék tintával: Reklámanyagot nem kérünk!!! Bizony ám. Három felkiáltójellel!! Alighanem már többször volt az ottaniaknak szerencséjük reklámanyagot kapni, holott szívesen lemondtak volna róla. Így aztán nyomatékosan kiírták: NE!!!
  Talán épp ő hozott nekik korábban. Lehet. Több alkalommal járt erre. De még sosem látta ezt, három? egy árva, magányos felkiáltójelet sem. Most itt van. Szembenéz, utasít, rákiált. Reklámanyagot nem kérnek!!!
  Ez? Reklámanyag? Július -étől 15-éig tekintettel a nagy melegre minden jégkrém és minden fagylalt féláras. Július 15-éig vagy a készlet erejéig. Íme, lássuk: ez ennyi, az annyi. Hát ez reklámanyag. A javából. Tudta ő is. Bedobja? Megtalálják, felháborodottan elégetik. Maga előtt látta. Amit ő, ez a talpig becsületes fiú ugyancsak bánt volna. És soha nem bocsátotta volna meg magának. Hisz, ugye, itt, kezében, lát- és tapintható a szórólap. Vagy agyszerűen csak egy papírocska. Hirdeti, kínálja, amit kell. Tűzbe vetést érdemel. Halált, kínhalált? Mert az ilyesmi kegyetlenül fáj nekik is!
  Ezt nem lehet. Nem dobta be. Továbbkerékpározott. A többi postaládába behajított egy-egy lapot.
  De nem ezt, ezt nem-ezt előtte, öntudatlan, a zsebébe tette. Összehajtva-de az nem fájdalmas, csöppet se! Főleg nem az elégetéshez képest.

  Történt, hogy valaki mindent látott. Azt, hogy ő abba a postaládába nem dob. Semmit. Helyette szebre teszi a bedobandót. Igen, látta egy kolléga, aki aztán szóvá is tette a főnök előtt.
  -Miért nem dobtad be azt a lapot? Mindenhová egyet? Nem mondtam?
  A fiú hebegett-habogott.
  -Már volt benne...
  Gyönge hazugság, de más nem jött ki, nem fért ki a torkán.
  -Hogyhogy? Beleláttál?
  -Nem.
  -Hát akkor?
  Persze, ő megmondta: ki volt írva és ki van írva, hogy... tudjuk, de:
  -Az, hogy minden egyes postaládába azt jelenti, hogy minden egyes postaládába. Nálad nem?

  Itt lépjünk kissé visszább az időben. Odahaza a fiú elővette a Be Nem Dobott szórólapot. Forgatta, nézegette. Elolvasta. A lényegre térve: rárajzolta egy festmény vázlatát, vázlatait. Színes ceruzákkal. Látta, hogy jó. Tüstént, azon nyomban vászonra felvitte. És csakugyan jó volt.
  Még pár vázlat ráfért a szórólapra.

  S mi lett a főnökkel folytatott dialógus vége? Ne foglalkozzunk vele. Még pár vázlat ráfért a szórólapra.