csp01 blogja

Lenn és fenn

Anna az egyik kislány, az aprócska dombon ült, a hársfa árnyékában. Egy fűszálat rágcsált.
Éva, a másik kislány lassan jött felfelé a domboldalon, ő is leült és azt mondta:
-Szerintem kellene.
Anna kivette a szájából a fűszálat.
-Micsoda?
-Hát az űrhajó.
Anna erre bólintott és azt mondta:
-Szerintem is.
Ezt a szép elhatározást tett követte. Helyes.
(Anna nem rágcsált fűszálat-attól ilyen-olyan betegséget lehet kapni, ezt nem engedheti meg magának senki sem, Anna sem. Ő talán még annyira sem, mint más!)
Összegyűjtöttek mindenfélét: fémet, fát, papírt, gyapjút, selymet, csontot, aztán szögeltek, kalapáltak, ragasztottak, fúrtak, véstek talán hegesztettek is. Napokig, hetekig, évekig.
És elkészült az űrhajó. Miért ne tette volna?
Miután elkészült az űrhajó, megelégedetten megszemlélték. Űrhajó-ez volt, ilyen volt.
Mindketten alig tízévesek voltak. De éleseszű! bölcs! kislányok. Mint egy ezeréves.
Úgy döntöttek: először Anna megy. (Az űrhajó egyszemélyes.)
Anna beszállt, az űrhajó felszállt. Szállt, szállt: 12 km, 26 km, 67 km,109 km... Emelkedék, magasodék. Anna szükségszerűen szintén szállt, szállt: 12 km, 31 km, 88 km, 120 km. Emelkedék, magasodék ő is.
Aztán, más lehetőség hiányában felértek és földkörüli pályára álltak.
Anna mindaddig ott ült az űrhajó, ezen csodálatos szerkezet egyik sarkában. Sőt, kuporgott. Kissé félénken és izgatottan ám! a helyzet és a pillanat és a helyszín jelentőségének teljes tudatában!
Most felállt, óvatosan az űrhajó egyetlen, kicsiny ablakához lépett-és kinézett. Nem kikukkantott. Kitekintett. Felállt-lábait kinyújtotta, csípőjét megemelte, karjaival fellökte magát, jobb láb-bal láb és megint és megint és
Hát igen, ott vala a Föld. Vizenyős szemgolyó az univerzum fekete koponyájában.
Csak egy ablak, igen. Őneki az is épp elég, kifelé nézni-befelé pedig nem kell nézegetnie senkinek.
S az űrhajó keringett: Anna keringett. Körbe, körbe, körbe, körbe. Lassan, lassan... lassan... Vagy kissé gyorsabban.
Csönd, hideg, állandóság, feketeség.
Anna mindent megnézett, megvizsgált, mindent feljegyzett, mindent elvégzett, csöndben, hidegben, feketében, állandóan.
Telt az idő, telt az idő.
Anna írt, olvasott, evett, aludt, ivott, majd hirtelen felkapta a fejét. Épp Afrika fölött repültek. (Ott? Ott.) Anna megpillantott egy borzasztó hosszú és kígyózó embersort.
Sorembert. Nyugat- vagy Kelet-Afrikából haladni látszott Európa, valamerre felé. Anna akár meg is tudta volna simogatni őket, ha a kezét kinyújtotta volna-legalábbis így érezte.
Nem nyújtotta ki-ő tudja, miért.
Sok-sok száz, ezer, tízezer, akár tízmillóezer ember. Soványak vagy testesek, kopaszok vagy szomorúak, fáradtak vagy boldogok, dús hajúak vagy tettrekészek, bizakodóak vagy félénkek, ki egyedül, ki egymást támogatva.
Egy fekete kabátú, őszes hajú férfi kicsi, de sietős léptekkel ment, nem nézve semerre-semarra, csizmája alatt porzott a föld. Balra két sötét színű, (de) kékszemű, virgonc kölyök futkosott, szinte egymás körül körözve.
Némán.
De lehet, beszéltek, Anna nem tudta, nem tudhatta, hiszen az űrben nem terjed a hang. A szájuk esetleges mozgása-ahhoz mondjuk, hogy túl távol volt tőlük. Akár így, akár úgy, de soruk keresztülkígyózott a tengeren, a sivatagon, az őserdőn, a Nagy Hegyen...
Itt-ott valaki csatlakozott és beállt. Esetleg kilépett és eltűnt.
Anna, igen,épp felettük (űr)hajózott. És támadt egy ötlete. Megragadta a kenyeret és közéjük dobta. Nézte, ahogy esik, hullik, zuhog. Ahogy egyre kisebbedik, mintha már ennék, végül puff. Valaki fel is vette.
(Mielőtt ugyanis felszállt volna, Éva elhelyezett neki az űrhajóban egy jókora kenyeret!)
De, ő Anna ezt már nem láthatta, az űrhajó tovaszállt.
Anna, mit tehetett volna, továbbolvasott, továbbtanult, ezen kívül megírta A világűr eposzát, talán mást is.
Aztán látott valamit, ismét. Nem véletlenül küldtük fel!
Valahol Kelet-Európa fölött járhatott és azt vette észre: odalent valaki szónokol. Vagyis prédikál. Beszél. Átszellemülten beszél, lelkes, megigézülten. Szaval valamiről. Körötte rengetegcsomóan álldogálnak és tátott szájjal hallgatnak. Őt, biztosan. Álmélkodva, tátott szájjal stb.
A szónok egy felfordított ládán-talán koporsón-állt. Átszellemülten beszél, lelkes. Megigézülten. Rongyos, kócos, miegymás, de bizonyosan ingerlő és tetszetős. Nő-férfi, fiatal-öreg stb.-erre Anna nem emlékezett, nem emlékszik. Ám amidőn befejezte volt, két karját ének emelé, a hallgatóság nemkülönben.
Anna itt is gondolt egyet és lehajította közéjük, rájuk Az ember bibliáját. Ez egy könyv, amit szintén Évától kapott még a felszállás előtt.
Ő maga Anna, elolvasta már oda-vissza, fejből tudta. A könyv valakit épp fejen talált, talán a prédikátort, talán mást, hogy megsérült-e, Anna ezt már nem láthatta: az űrhajó tovaszállt.
(Egy kislányt talált el, nem lett baja. Nem Évát!)
Anna kilőtte a magával hozott rakétát vagy mit, útnak indítva a szomszéd galaxisba vagy még messzebbre. Már azóta odaértek.
A rakéta vivé, viszi, vivendi-amit kell.
Aztán? közben? elért Észak-Amerika fölé. Anna:
Ült az űrhajó, ezen modern őstojás közepében, hirtelen szokatlan fényességre figyelt fel. Nem, nem a csillagok fénye volt. Annál erősebb és közelebbi volt. Anna, ha akarta, sem tudta volna nem észrevenni.
Az volt, hogy:
Hogy:
Egy hatalmas tűz égett odalenn!
Sárga, vörös, kék, fehér, fekete stb., stb. tíz-húsz-többszázméteres lángok. Mint lidércek, mint koboldok táncoslábú halmaza.
Mi ég? nem láthatta. Azt sem, oltják-e. Persze, bizonyára oltották.
Anna belebámult a tűzbe. Nem volt ijesztő .
Biztonságban volt, hiszen ha a tűz fel is ér, fel is csap az űrbe, ott oxigénhiány, ugye, rögvest kialszik.
Anna megmarkolta a kancsó vizet, amit a kenyérrel együtt Évától kapott (és Az ember bibliájával együtt) és a tűzre öntötte, löttyintette. A víz nem fagyott meg az űr hidegjében.
A tűz azonnal kialudt és parázslott. Előbb kialudt, aztán parázslott.
De hogy kiújult-e? (tudományosan elképzelhető), Anna nem tudhatta meg. Az űrhajó tovaszállt.
Az űrhajó, persze, de Anna is így kénytelen-kelletlen. Bele volt zárva az űrhajóba, anélkül nem tudott volna ottmaradni. Persze, az űrhajó sem nélküle.

Még történt sok minden.
1. Anna felrakott az égre egy-két csillagot.
2. Zöldre festette az ég egy szeletét .
3. Szippantott egyet az ott, az ő magasságában már ugyancsak ritkás, ám annál ízletesebb földi atmoszférából.
4.
11.

A végén, hát igen,leszállt.
Írhatjuk: az űrhajó szállt, szállt: 112 km, 91 km,55 km, Anna is 203 km, 99 km, 62 km.
Egyébként szerencséje. A szerkentyű akár fel is robbanhatott volna. Szét is pukkanhatott volna, mint egy lufi, mint egy labda, mint egy golyó. Biztos-az űrhajók szoktak ilyeneket tenni.
Vagy le is zuhanhatott volna, kissé talán túl gyorsan süllyedt lefelé, ennyire vonzotta a Föld?! Ha lezuhant volna,agyonvághatta volna Évát (is).
Hanem végül leért. Egyet puffant a fűben. Megérkezett. (Hányat kellett volna?)
Most bizonyára arra számít mindenki: az ajtó kinyílt attól a puffanástól. Magától kitárult, elmozdult, lepottyant akár.
S Annának mindösszesen kényelmesen ki kellett lépnie.Talán így volt, de talán Anna nyomta ki, odabentről. Gyönge kis karjaival kilökte a súlyos vas- vagy fa- vagy mástömböt. Igen.
Éva jött feléje. Egy pillanatig mindketten csak álltak egymással szemben.
-Szia.
-Szia.
Felsiettek a hársfájukhoz(?)
-Tizenkétezer évig voltál oda.
Anna elgondolkozott. Ez éppen annyi idő, mint...
-Most én jövök.
Éva bemászott, előtte betett magának is kenyeret, vizet meg a többi, meg egy almát is.
Felszállt, mint tizenkettőezer esztendővel annak előtte Anna, aki most leheveredett a fűbe, a fa, a hársfa alá. Nem vett a szájába fűszálat, megírta úti élményeit és újféle űrhajó tervét kidolgozta.

Vigyázz, Zeusz!

Réka aznap befejezte, felélesztette és elengedte szobrát. Nem amit róla készítettek, nem. Amit ő gyártott. Márványból, kevéske bronzból, haja aranyból. Íme itt a felső kis helyiségben. Műhely-Réka, a fiatal, csinos szobrász(kodó) hölgy így nevezi. Réka festegetett is, tanult is eme mesterségeket, de... erről ennyit. Egyébként nem hasonlít szobrászati tevékenység helyszínére-senki nem mondaná meg, hogy itt csodás épületek, égi-földi jelenségek, rendkívüli és közönséges emberek, fantasztikus és kevésbé fantasztikus események megmintázása, kifaragása, kőbe vésése történik. Pedig így van. A négyzet alakú ablak, a mindig patyolattiszta függöny, a kopottas, ferde lábú, talán koporsószínű, mégsem félelmetes vagy nyomasztó asztalka, körötte szétszórva a szobrászkellékek, talán még egy hagyományos fúrógép is. Itt egy szakadt fotel, itt egy heverő. Mert kigondolni a témát, megkapni az inspirációt, megálmodni és képzeletben kivésni,   megvésni, amit kell, mindezt lehet fekve is, ülve is. 
  A műhelyben áll tehát az ominózus... alkotás. Furcsa szerzet. Még sose láttunk ilyet. Alig 1 méter. Szürke, pikkelyes. A haja arany. Cinikus, gonoszkás a mosolya. Démon. Maga a Sátán. De nem, az aranyhaj fölött mintha glória lebegne. Csakugyan. A mosolya inkább leplezi az örök optimizmust és örök... emberszeretetét! Két karja összefonva lábszárain (térdel ugyanis), de épp ki akarja nyújtani őket, hogy átölelje a világot, mindnyájunkat. 
És a varázserő. Mert érzeni, hogy valami bűverővel bír. Határozottan. Nézzük: kiárad szeméből egész testtartásából. A szobor neve (?), címe (?) Zeusz. Réka nevezte el így. E napon tehát már csaknem készen áll a teljes mű. Réka megkezdvén a napot ment a műhelybe vagy már ott is volt. Ha ivott is kávét, ha el is végezte reggeli mosakodását-itt ez nem írandó le és meg. Befejezte művét: 1-2 kalapácsütés a hátára, némi polírozás... Nem tűnik nagy dolognak, pedig az. Ezzel lett Teljes és Tökéletes.
  Réka bevégezvén mindezt, kiment. Zeuszt magára hagyta. Kiment, mert csöngött a postás. Réka átvette, aláírta, amit kell, felbontotta, megnézte, el is olvasta. Ekkor, aztán csörömpölést hallott bentről. A Műhelyből. Először nem tudta mire vélni. Rögtön utána betörőre gyanakodott. (persze, ugyan ki és miért akarna kifosztani egy ilyen helyet...?) Ki akart rohanni az utcára. Aztán a fegyver után nyúlt. Ott volt a helyén, a bejárati ajtó mellett, a fogasra akasztott szatyorban. Csőre töltve. Elővette, megszorította és elindult. Minden lépés, minden egyes lépés megfontolt. Mint a vadász. Mint a Harcos. A Műhelyajtó nyitva. 
Vajon bemászott valaki? Vajon véletlen leesett valami? Zeusz? 
Hát ő, Zeusz, de nem esett le, leverte az asztal széléről az otthagyott vésőket, izéket. Otthagyott, odatett. Valószínűleg csak véletlen rúgta le, amikor és ahogy átugrott a heverőre. Hát feléledt, felébredt, magától, Réka kedvéét, isteni buzdításra...
Réka nézte. Lerakta pisztolyt. Zeusz rápillantott, de nem tanúsított érdeklődést Teremtője iránt, legalábbis nyomban másfelé siklott tekintete. A szeme ragyogott. Fülét hátracsapta, mint szamár, haját megfésülte. A szép dús aranyhaja mint valami korona. Harsány "Szép napot" kiáltással szélsebesen kiugrándozott a lakásba, a házba, az utcára is és elvegyült a tömegben. Réka újra faragni kezdett. Új szobra: a fény, ércből készíti, sárgára festve. 
(Nem ő élesztette fel. De akár ő is megtehette volna. Igen, elkezdve a történetet, ezt írtuk. Felélesztette. Pontosítunk.)

A beteg fiú itt van. Van és itt van. Beteg a világ-úgy hírlik-, a fiú is. Ebben a kerekesszékben. Ebben az országban, városban, lakásban, kerekesszékben. 
A fiú beteg. Szíve dobog, friss ütősóra. Tüdeje szív-fúj, be-ki. Vére, igen, kering, száguld, forrong. Lát mindent, hall mindent. De beteg. Nem jár, nem beszél, lába engedetlen, hangja megszökött. És csillog-villog a műkarja. És munkálkodik benne a pirula, az oldat.

Nem jár iskolába. Nem gurul iskolába. Ám őhozzá eljön földrajznak, történelemnek, fizikának oktatója. Nem jár a nagymamához. 
Az néha eljő hozzá, csokihoz, cukor- és nyalókahoz. Gyümölcshoz is.

Mit tesz a beteg fiú e percben? Megrajzolja Ádám-Évát. JÓL (!) megírja történelmet, megszámolja csillagokat. Persze, várja és hagyja és akarja, hogy öltöztessék, megetessék és az ablakhoz tolják a kellemesen szikrázó simogatós napfény alá. Illetve ezt nem, oda tud menni, gurulni egyedül is. A beteg fiú itten tehát, kerekesszékében nem látja, de valahogy mégis látja az atomfelhőt Phenjan és Washington felett. Azt sem látja, hogy a szomszédos utcában elgázoltak egy kislányt.   (Talán túlélte.) Nem érzi a metsző hideget, suhongását, kacagását, fújtatását, amint kapirgálja, kaparja a hólapátolók bőrét. Bőrét, izmait, csontját. Vagy a gyümölcsszedők hőjét, izzadokját, kigőzölgését, lelki szemeik előtt lebegő Hűtött IvóVizet. Azt sem érzi, kellene? Kimennek a szabadba.
Bátyjai, nővérei tolják. Gyöngédve, szeretve, örökve. Miért mennek a szabadba? Beteg fiú hogy: feltámadja a vakondot? Megsárgázza a kék füvet? Kifényezze a fényt? Nem-
hisz ezeket már rég megtette bent és bentről. E csendes, nyomorék fiúcska. 
Dánielnek hívják, ő az.

50-60-70 év múltával Dániel még mindig írja, rajzolja:
A = B, A nem = C. 
U - U -, - U - U 
1, 2 végtelen.
Bátyja immár eltávozott, még nővére jól vigyázza. Vajon ő érti, Dániel mit rajzol, ír? Ő talán nem, de Einsteinék, Szókratészék , Dantéék mindenképp.

Utána és helyette

Egy megtért bűnös 

"1945. április 29-én Berlinben a Vörös Hadsereg katonái már csak néhány lépésnyire, akár szó szerint lépésnyire vannak, járnak, harcolnak, halnak, vörösnek a Harmadik Birodalom központjától, Führerétől. Mindenre elszánt, marcona emberek. Biztosan azok. Képzeljük el őket! de tényleg! Hatalmas test, hatalmas lélek, hatalmas puska. Vörös sapka, vörös haj, fenyegető szemöldök... Aki látja, mind elismeri és kimondja: A háborút elvesztettük. Ő a 29-éről 30-ára virradó éjszaka elkészíti politikai és magánvégrendeletét, feleségül veszi barátnőjét.
  Délután 14 óra 30 perckor még egyszer, utoljára megnézi a szétlőtt és lebombázott, megbecstelenített (?), és rommá tett, megszentségtelenített Berlint. (Nézi, látja, figyeli.) 15 óra 30 perckor visszamegy egy kisebb szobába, de nem, nem azt teszi. Miért tenné? nem kell, nem is szabad. Hanem? Hanem? Hanem helyette kimegy a kertbe. Jócskán benne járván a tavaszban, illatoznak a virágok, lombzanak a fák. Mind figyelik, mit akar, miért jött, mit csinál. Kíváncsian. A Nap is, fentről.
  Mit? nekiáll fúrni-faragni és a nácik valamennyi áldozatának emlékművet állít. Először egy közöset, utána mindegyiknek egy sajátot. Bizony, fáradságos és kemény és kézfájdító és léleksajdító és hosszú, nagyon-nagyon hosszadalmas munka.
De nem, nem ezt.
Hanem helyette feléleszti a nácizmus áldozatait. Hogyan? ó, ennek módja roppant egyszerű. Csakcsupán annyit mond: Legyél, és fel van támasztva. Legyél. Legyél. Vagy legyél újra. (Mindezenközben sem hívei, sem a szovjetek  nem háborgatják!)
Ugyanezt megcselekszi a háborúban elesettekkel. És a keresztes hadjáratokban elesettekkel. És a nagy pestisjárványban meghaltakkal. Mindenkivel? nem, van, akivel más.
De az első világháborúban elesettekkel? Azokkal ő.
Miután így újraéleszti őket, még el is látja mindannyiukat egynéhány jótanáccsal, mit és hogyan és miért csináljanak az életben. És létrehozza az Örök Emberiesség mozgalmát.
Tényleg örök. És megalapítja a Béke Barátainak Társaságát. Ezt eleinte ő maga vezeti, később Heinrich Himmler. Vagy legyen Göring? Jó.

De ez nem elég.
Megírja és közzéteszi a következő művet: Pacem in Terris (Békét a Földön).
Mindenki dicséri.
Eredményes fellépésének köszönhetően hiúsul meg 2198-ban a harmadik vagy a negyedik vagy a hatodik világháború.
Valamint ő közvetít a palesztinok és az izraeliek közti barátsági és együttműködési szerződés ügyében.
Mindenki tiszteli érte (?). Izraelnek egyébként odaajándékozza régi érmegyűjteményét. Egyéb?

Például kutatja, megtalálja és közkinccsé teszi egy sor halálos betegség ellenszerét. Minden egyes rákos, AIDS-es, Ebolás stb., stb. meggyógyul, már meg is gyógyult. Ki hitte volna, hogy ő ilyen ügyes orvos és biológus.
Megoldja, igen, a globális klímaváltozás problémáját. Speciális anyagot fejleszt ki ő egyedül, és a légkörbe juttatja. Sajátos, csak rá jellemző módon! (A légkörbe juttatásban lehetnek segítői).
És a felmelegedés megáll. Tehetséges kémikus és geográfus is, úgy látszik.
Mindenki hálás neki ezért, nagyon?
Ennek az anyagnak a neve hitlerogén vagy hitlogén. Telítődött vele a földi atmoszféra, most ezt lélegezzük ki és be.
A Nobel-díjat visszautasította, az Emberiség Hőse címet szintén.
De legalább ennyi legyen, hogy:
ADOLF HITLER (mert róla van szó!) AZ EMBERI FAJ BÜSZKESÉGE ."

Igen, egy megtért bűnös.

J.-nak olyan érzése támadt, mint annak, aki alatt elfordul a föld, a Föld vagy az ég minden mennyével, minden csillagával egyetemben. Olyan érzése támadt, mintha elfordult volna alatta a föld, a Föld vagy az ég minden mennyével, minden csillagával egyetemben. Talán így is történt valóban.
Minderre az szolgáltatott okot, hogy a lány nem lélegzik. Pontosabban, hogy ő ezt észrevette. A lány az ágy bal felén fekszik.

Oldalra fordulva. Mosolyog. A szeme csukva, de igen, résnyire talán nyitva mégis. Bal karja törzsén végigfektetve. Jobb karját nem látni.
Már látta reggel is. Amikor felébredt és felkelt mellőle és kiment kávét főzni. És főzött neki, a lánynak is!-ott van a repedt, fehér kancsó és a macskamintás bögre között. A lány tényleg és valóban nem lélegzik.
És nem mozog és nem reagál semmire!
J. nézte. Reménykedéssel vegyes rémülettel odamerészkedett: pulzus? Csuklóján, nyakán. Lekapta a tükröt a valamelyik falról, odatartotta a lány orra elé. De az nem párásodott be. Bizony,hogy egy kicsit se.
Most már komolyan megijedt.
Rángatta, pofozta a lányt. Ébredj fel. Ébredj már fel! Aztán állt mellette. Mi is történt? Igen, előző este együtt ültek a fodrászat melletti bárban. Ittak is. Feljöttek ide. De nem, ott mással, másikkal találkozott. Már hónapokkal ezelőtt. Ezzel a lánnyal a metróra várva akadt össze.
A jegy drága voltán elegyedtek szóba .
Nem, de nem, az sem ez... az egy vöröshajú volt, ha jól emlékszik. Kb. két esztendeje. De hát nem mindegy, ki és mikor és honnan, hogyan került ide? Itt van és halott.

No mit tegyen? Ő nem ölte meg, nem tudja, mitől halt meg. Tehát értesíteni kell a hatóságot. Persze, ez nem ilyen egyszerű. 1. Nem emlékszik, hogy érkezett a lány. (Egyáltalán: kicsoda... ) Hívja fel G.-t? Nem, ő azt mondaná, el kell takarítani.
2. Lehet, hogy mégis megölte. 3. Ha nem is akaratlagosan, de pl. alvajárva megfojtotta. Mint az a fojtogató, aki nyolc nőt csalt fel a lakására, megfojtotta őket és felaprította őket.
Tüntesse el? Becsomagolni, leviszi a kikötőbe, a vízbe dobni, előtte ellátni valami nehezékkel. Ha van a közelben kikötő. Persze feldarabolni fejszével, például a fürdőszobában. Mint az a... de az nem ő, ő nem ilyen. J. kétségbe volt esve. Igyekezett lehiggadni. Járkált, újra (és újra) megnézte. Megnézte, meghalt-e. Megitta a kávét, a lányét is. A szíve ver, erősen, hevesen, izgulósan. A vére folyik, száguld, rohan. A tüdő is: levegőt szed és kifúj, kifújtat, hörög, visít. Amikor Xedszer próbálja életre pofozni, sikerrel jár. Legalábbis az kinyílatja szemét, ásít, megfordul, majd fel is ül... és meg is szólal:
-Nahát, reggel van?
Reggel volt.
J.-nek olyan érzése támadt, mint annak, aki alatt elfordul a föld, a Föld vagy az ég minden mennyével, minden csillagával egyetemben. Olyan érzése támadt, mintha elfordult volna alatta a föld,a Föld vagy az ég minden mennyével, minden csillagával egyetemben.
-De hisz te az előbb még...
Lerogyott az ágy szélére. A lány kiment, kávét főzött és ivott. Feltámadt vagy meg se halt vagy álom volt vagy akármi.