csp01 blogja

Vélemény
csp01•  2018. október 19. 14:45

Két szó

Két szó


Legyél jó.
Legyek jó.
Legyünk jók.

Legyen jó.

Kimondalak, felírlak én!
  Ha hevít gyehenna tüze.
  Ha égi glória fűz be.
  Ha csattog arcomon tenyér,
  ha elfogy nekem a kenyér.
  Kezet ha nyújt élő meg holt,
  ha halom élelem megfojt.
  Fejemhez ha szorul puska,
  fejembe ha szorul puska
  és megint és most is, újra.
  Ha rólam dicshimnuszt zengesz.
  S akkor is, akkor is ez lesz,
  ha éppen átkozod nevem-
  Hisz mindez közönyös nekem.
  .
   .
   .
  Ha már a korbácsot hozzák,
  kiáltsad a legyünk jóját!
  Ha már a keresztet hozzák,
  kiáltsad a legyen jóját!
  .
  .
  .
  mindnyájan minden jók legyünk,
  minden jó így legyen velünk.

csp01•  2018. szeptember 14. 12:30

Legyünk, legyünk, legyünk

Legyünk, legyünk, legyünk!

1. Vagyunk, vagyunk, vagyunk!
Hiszen nincsen semmi!
És kell őket, ugye,
meg- s megteremteni!

2. Vagyunk, vagyunk, vagyunk!
Hiszen van a minden.
Az okos és a sellő
vannak ottan, itten.

3. Vagyunk, vagyunk, vagyunk!
Mivel jó a minden.
A tűz és a sárkány.
S jó lesz mindig, mígnem?

4. Vagyunk, vagyunk, vagyunk!
Hiszen minden a rossz!
Zsarnok, kéjúr, buta.
Legyen oly, ki nem és nem gonosz!

5. Megyünk, megyünk, jövünk,
viszünk mindent hozunk.
Csendben, rendben, sorban.
És nincs semmi múltunk…

6. Lennénk, lettünk volna?
Ha ő köztünk lenne?
Úgy mint ez a vízcsepp?
És mi hinnénk benne?

7. Voltunk, vagyunk, leszünk!
Nem kell hozzá testünk,
te is jer csak velünk,
ennyi elég nekünk.

8. Legyünk, legyünk, legyünk!
Mert hisz nincsen semmi!
És kell őket, ugye,
helyettesíteni!

csp01•  2018. szeptember 12. 13:57

Életek

Életek

Megállt. Abbahagyta a céltalan-céltalan?-járkálást a kerítés mellett. Addig föl-alá járt gondolataiba mélyedve-süppedve. Agyában fogócskáztak a Mi?-k, a Hogyan?-ok és a Miért?-ek. Összekapaszkodtak, nevetgéltek, csakazértsem hagyták magukat megválaszolni! Már belefájdult a feje. De hirtelen megpillantotta a pókhálót. Ott függött a kerítés drótjai közt.
Átlagos pókháló volt. Ezüstszínű, törékeny. De mégis szilárd.
Legalábbis szilárdan tartotta azt a négy legyet. Kettő már megdermedve, kettő még mozgott.
Hét-nyolc centiméteres nagy háló. A szellő enyhén libegtette.
Megállt. És nézte, figyelte. Merően. Tulajdonképpen a legyeket. "A két mozdulatlan él-e még?" Persze hogy a legyeket-te mit vennél észre az ő helyében? Pókhálóból rengeteg van. A sarokban, a faágakon. Mégsem állunk le bámulni őket. De a légy ahogy kapálózik, nem érti, mi ez, hiszi, hogy el fog tudni repülni, nem tudja a halált, mindezt már lehet meglátni. A legyek, mindkettő, dobálták magukat, forgatták, forgatták lábaikat. Szárnyaikat is. A legyek őt nézték, könyörögve, tekintetükben a Ments meg! Ő mit tegyen? Megszületett benne a döntés: kiszedi őket a hálóból, megmenti életüket.
Feltámadt szívében a sajnálat, őszintén, igazán, hiánytalanul. Segíts!!-érzése támadt.
S már úton volt a keze-amikor észrevette a pókot. Teljesen természetes, hogy egy pókhálóhoz pók is tartozik-mégis elcsodálkozott. Ott ült, üldögélt a kicsinyke, sötétbarna pók a dróton, a háló jobb felső sarkában. Neki olyan érzése volt, hogy őt figyeli. Talán így is volt.
A pók fajtáját nem tudom, nem is fontos.
Keze megállt a levegőben.
Most a pókot kezdte el sajnálni. Hiszen "lehet, hogy azért nem megy oda, legyet enni, mert fél tőlem. S mit csináljon? Neki is élnie kell. Neki is ennie kell." Eszébe ötlöttek egykori biológiatanárának szavai. A pocok azért van, hogy ne kapja el a héja, a héja azért van, hogy elkapja a pockot. Itt is erről van szó a légy és a pók vonatkozásában. Felismerte.
Most elveszedazebédemet,miért?-érzése keletkezett. A pók őt nézte, könyörögve, tekintetében az Éhes vagyok!
Aztán a legyekre pillantott. Azok olyan keservesen vergődtek, hogy most, ezt látva, a düh kerekedett felül benne.
Igenis, megszabadítja őket!-a pókot pedig agyoncsapja.
De mégsem tette. Az a barna, csokiszínű pöttöm állatka, a pók, nagyon szánandónak tűnt, hirtelen. "De hát csak enni szeretne..." Így van és ő, a pók sem tudja a halált. Fura a természet. Ez is, az is szánalomra méltó: a szabadulni próbáló légy és az adott esetben éhen maradó, sőt, éhen haló pók. A maga szempontjából mindkettőnek igaza van. Ez járt a fejében. Csak ez, eltűntek, elillantak a mindennapi és kevésbé mindennapi Mi?-k, Hogyan?-ok, Miért?-ek.

Döntött. Köztes megoldást választott. Kiszabadította a két még élő, mozgó legyet, de otthagyta a póknak étkül a kettő mozdulatlant. Ők már biztosan meghaltak. Ujjai sebesen, de finoman jártak. A pók átható pillantásainak kereszttüzében.
A legyek izegtek-mozogtak, csapkodtak a szárnyukkal. Egyik hamar szabadult, ám a másikkal sokáig kellett bíbelődni, leszedegetni testéről a hálódarabokat, ezeket a lehelletfinom szálacskákat: jól beléjük gabalyodott.
Végül mindketten elszálltak. Ő, mint a hősies megváltó, szembenézett a pókkal.
-Jöhetsz enni.
És tovament. A továbbiakat nem nézte, nem látta. Még mindig az foglalkoztatta, milyen fura a természet.

Azt a két legyet azzal bocsátotta útjukra:
-Nehogy visszagyertek!

csp01•  2018. szeptember 9. 11:02

Mindent a maga idejében

Mindent a maga idejében


  Gyuszi lassan ballagott hazafelé. Keresztül az úton. Az utcára az ágait kilógató diófa alatt. A piroskapus állatorvosi rendelő előtt. Közben jóleső telítettséget érzett a gyomrában. A magyarázat egy jól megtermett görögdinnye. Gyuszi alig pár perce fogyasztotta el, jó étvággyal, jóízűen. Ő, egyedül, együltében. Maga sem hitte volna volna, hogy belefér. Belefért. Utána egy pohár sör is.

  Elhaladt a négyablakos, kopottzöld ház előtt. Közelgett haza. Arra gondolt: tulajdonképpen nem is a dinnye a kellemes. Hanem? A megérdemeltsége. Bizony, az elmúlt időben keményen teljkesítette feladatait. Kitartóan, makacsul. Lepucolta az összes ablakot, kitisztította a kéményt. Pedig nem is volt kéményseprő. Buszsofőr volt-mindig fokozott gondossággal kormányzott. Most megjutalmazta magát ezzel a dinnyével. Megtehette-valóban kitartó és fáradhatatlan volt. Ne vádoljuk. Ennyit megérdemelt.
  Elért a liget széléig. Itt átment az úton-épp zöldet mutatott a lámpa.
  És otthon volt. Be akart nyitni a kapun, a kulcs után kotorászott a zsebében, amikor-megszólalt mögötte a szomszédasszony.

  -Jó napot, Gyuszi.
  Nem kiáltott, de mégis olyan harsányon szólt, hogy Gyuszi kicsit összerezzent. Hátrafordult.
  A szomszédasszony volt, csakugyan-sovány, negyvenes asszony, fekete hajtincsekkel, villogó fogakkal. Rózsaszín kalapot viselt, ami valamilyen mesebeli figurához tette hasonlatossá.
  -De jó, hogy találkoztunk, Gyuszi.
  Elmondta: ma egész délután sógornőjénél volt, segített neki dinnyét szüretelni. Cserébe kapott egy szép és érett görögdinnyét, de ő nem tudja megenni, éppen reggel evett meg egyet, ezek után most nagyon nem kívánja.
  Így hát jó szívvel odaajándékozza Gyuszinak. Tudja, hogy Gyuszi milyen gondos-dolgos ember, megérdemli. És feléje nyújtotta egy csíkos, tarka szatyorban. Igazán csinos, szép szatyor volt.

  Gyuszi-mit tett volna-átvette, köszönetképpen motyogott valamit és pár perc múlva a szobájában üldögélt, szembenézve a dinnyével.

  Kissé. sőt nagyon megbánta ezt a mai dinnyeevést. Az egyébként megérdemelten belakmározott dinnye egyszeriben mázsás kőként kezdte nyomni a gyomrát. Mert hisz ezt, a másodikat nem tudja leerőltetni a torkán. Egy dinnye egy napra éppen elég. Ha ugyan nem sok! Jó szívvel adták. És szemrevaló dinnye. Bizonyára mézédes. Amikor idáig ért a gondolkodásban, enyhén megborzongott. Mézédes, igen-de ha csak egyetlen falatot is ennie kellene belőle-kóstolásképpen-, elfogja a hányinger. Tele a hasa. Tele ő maga. Ráadásul épp dinnyével. Hogyhogy nem gondolt erre korábban?!
  No persze, eltehetni holnapra. De ily sok dinnye ilyen rövid idő alatt-ártalmas. De nem is tehette volna el, nem volt hűtőszekrénye. És így megromlik.
  Ha tudta volna, hogy a szomszéd dinnyeadományozós kedvében lesz-nem adott volna majdnem három százast azért a dinnyéért. Tessék, ingyen is dinnyézhetett volna. Megharagudott magára.
  Kérje meg, talán épp a szomszédasszonyt, hogy tegye hűtőbe holnapig?
  Fogta a dinnyét, benne a szép, színes szatyorban és átvitte a szomszédba. Azonban nem ahhoz vitte, akitől kapta. A másik szomszédba ment. Csöngetésére hat-hét esztendős lányka nyitott ajtót.
  -Szia... ööö... van egy fölösleges dinnyém és arra gondoltam, szívesen... örülnétek neki.

  Tudta, hogy most már késő.
  A kislány rámeresztette lombzöld szemeit, csodálkozott-de végül átvette a dinnyét. A szatyor mintha elégedetten megcsörrent volna, amikor a gyerek megfogta.

csp01•  2018. szeptember 9. 10:18

Le-fel

Le-fel


Lepottyant az alma.

A körte, cseresznye is.

Megértek már mind?

Vajon ki emeli fel,

vajon ki rakja vissza?

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom