csp01 blogja

Halál és élet

Azzal kezdődött el, hogy osztálykirándulásra mentek. Régóta készülődtrk rá, eltervezték, szép idő volt. Az állatkertbe mentek: a majmok, a hiúzok ketrece előtt végigmentek, a papagájok ketrecéhez mentek aztán oda, Emma benyúlt a rácson, az egyik papagáj odament, ő talán meg akarta simogatni, az beléharapott a kezébe, ő visszarántotta a fájdalomtól és a félelemtől, az állat lezuhant a földre, olyan szerencsétlenül esett, hogy halálos fejsérülést. Meghalt. Állatkínzás, feljelentés, előállították, kihallgatás, vádemelés, állatkínzás, eljárás, járom év végrehajtandó javítóintézet. Elsőfokon, jogerősen, a kegyelmi beadvány elutasítva. A ketrecbe tilos benyúlni, ki is van írva.
  A papagáj mindenki kedvence volt. Szép tarka tollazatú, a szivárvány valamennyi színében pompázik, recsegő ám kellemes hangú, szemeit mindig figyelmesen pislogtatta, minden érdekelte, vidáman ugrált a faágakon, édesen mozgatta a fejét evés közben. Alfonznak hívták.
  Emma ekkor 11 esztendős volt. Barna hajú, világos szemű, vékonyka. Átlagos külsejű. Érdeklődő, eszes lány, nem szélsőségesen kedves, de nem is rosszindulatú. Az ítélethirdetéskor sírt, a javítóintézetben: ült, nézett maga elé, nem szólva senkihez, nem reagált semmire. De az élet szép és élni kell. Belevetette magát a tanulásba. Hihetetlenül sokat sajátított el hihetetlenül rövid idő alatt. 
  Kepler törvényeit, a népvándorlást, a phalaikoszi sort. 
  Letelt a három és kiengedték.
  Emma és teljes családja nevet változtatott,el is költöztek a világ túlfelére. Milyen néven és hová?-kérdezed.
  Emma ott elvégezte a gimnáziumot, az egyetemet. Ilyrn-olyan tudós, művész lett. Kutatott, alkotott,publikált. Elismerések, kitüntetések. Múltjáról senki nem tudott semmit, soha.
  Mi lett volna, ha...? Mit szóltak volna hozzá? Tizenegy évesen állatot kínoz, évekig börtönben is volt.
  Még ilyet! Korán kezdte.
  Vajon észrevették volna-e a művészt, a tudóst vagy csakis és csupán a papagájgyilkost, a felelőtlent a neveletlent, aki mindent megenged magának?
  Emma mindig gondolt erre és rettegett, hogy kitudódik. Persze, 11 évesen ilyen hanyagnak lenni, holott oda is van írva, hogy ne nyúlj a papagájok közé... Szigorúbban kell büntetni az állatgyilkosokat,  de ideértve a a kismacskákat vízbe fojtókat, kutyákat autó után kötve vonszolókat is. És itt nem aról van szó, hogy ő később milyen ügyes művészvagy tudós lesz. Kevés az a három év. Aki állatot öl, már gyerekként, az később embert is. Bizonyított tény. Ennek elejét kell venni. Aki nem tiszteli az életet, azt nem lehet eléggé megnevelni.


Zs-nek, P-nek, Sz-nek

1. Az az ember megmozdult: lábait nyújtotta előre, kezét oldalra. Ásított, felnézett, felült, felállt. Hajnalodott. Pirkadt. Vele együtt mozdult, ült, állt amellette alvó, a vele szemben alvó. Az alatta alvó, a felette alvó és a közötte alvó. A teljes fegyház. Reggel volt. Ajtónyitódás, létszámellenőrzés, reggeli. Munka. Annak az embernek is. És munka közben-pakol, pakolászik a könyvtárban, a fegyház könyvtárában-talált egy fura könyvet. Egy háborús hős emlékiratai. Nrm kölcsönözhette ki, ruhája alá rejtve ellopta. Nem derült ki. Soha. Olvasott benne-csatákról, vérzésről, halálról, esetleg feltámadásról,ckitüntetésről, hadbíróságról. Megdöbbentette a pusztítás, a pusztulás, helytállás és hősiesség, ahódítás is. Olvasott, rendületlen.
2. Egyik nap, maga sem tudja, hogyan, miképp, miért, félig-meddig öntudatlanul, spontán, felrajzolta a falra, hogy: X. Y. hősi halott, sosem feledünk. (Letörölték, de valahogy mégiscsak ott van, ott maradt.)
  Íme. Csodálkozva bámult. Ő most emléket állított? Hitetlenkedett.
  Készített még sok ilyet. Falra. Papírra, levegőre, bármire, mindenre. Aztán: ódát írt nekik. Belefogott egy eposzba. Nem volt tehetséges, de valamit mégis tett. Megmintázta emlékszobrukat, azazhogy a szobrot leírta-lerajzolta, hisz a fegyházban nem lehetséges szobászkodni. Azonban egy jótündér elkészítette.


  Azon kívül a háborús bűnösök perét, afő-fő gonoszok kivégzését eljátszotta, legalább eljátszotta. Éjszaka, amikor senki nem látta. Rázárva a zárka ajtaja, annál jobb. Ha jönnek azőrök, idejében meghallani, ahogy fordul a kulcs a zárban.
3. Aztán talált egy légytetemet afegyház ablakában, ahonnan talán épp sóvárognia kellett volna a napfény után.
  Nem ő gyilkolta meg a legyet,hiszen miért tette volna. Megnézte. Egyik lába hiányzott, többi is csonka, szárnyai elszakadva. Feje és arca megvolt és mintha szomorúan épp őrá emelte volna tekibtetét. Ő elhantolta a legyet, elis nevezte Alfonznak. Megcselekedte ugyanezt a levágott birkákkal, szárnyasokkkal, disznókkal: adott nekik valami közös nevet.
4. Álmot látott: sivatagban járt. Trappolt a homokban, érezte a perzselő napot. Szikkadt-izzadt. 
  Felébredvén eltöprengett:, haez valóság lett volna, szomjan halt volna ott, a sivatagban. De itt, a fegyház falai közt nincs forróság, viszont van mit inni.
  Később járt, nem álomban, hanem fiktíve, képzeletben az óceánvan-behajózta és beúszta, a hegységben-fel- és lemászta. Világlátott emberként hal(t) meg.
(...)
(...)

Egy kalács és Mária

Ült és nézte a kalácsot. Milyen kalács volt? Hosszú és vastag és magas és széles. Meleg is, az épp most sütöttség érződik, látszódik, tapintódik. Kellemesen langyos, főleg az olyan decemberi, szélkeltető, zúzmarás, kezet-lábat dermesztő időben. Ült és figyelte.
  Olyan volt a kalács mint egy baráti kéz. Csonkolt? Lemetszett? Nem. Nem feltétlenül. Odaképzelhető hozzá a barát. Itt a törzse, itt a feje, lábai kinyújtva, egészen és teljesen előre. Olyan a kalács mint egy szivacs! Magába szívta a meleget, a gyengédséget, erőt, hatalmat, bátorságot és csak az alkalomra vár, hogy kisugározza. Erik is érezte ezt- határozottan. Nevetett hiszen rá a kalács, kacsintott is, öszekuporodott, no nem mint riadt sünike, inkább mint simigatás előtt álló tacskókutya.  Egye meg?
  Mi is történt pár órával ennek előtte? Erik arra ébredt, hogy éhes. Ami, aki éhes, annak ennie kell. Törvényszerű. Kényszer. Elővette tegnapról-vagy még korábbról-maradt két zsemléjét és megette. Igen. Belakmározta. Fölfalta. Most pedig emiatt bűntudat gyötörte. Úgy égette lelkét, mintha már el is kárhozott volna. Miatta. Miattuk. Két régi elfonnyadt-kiszáradt zsemle. Kőkemények mint a gyémánt. Mint két árva lepke. Mint két szomorú gyermekfej. Ártatlan és ártalmatlan zsemleszemélyek.Könyörögtek az életükért, bizonyára, ám ő beterelte őket a szájába, mint holmi SS-őr a gázkamrába az embereket. Igenis, a gázkamrába. És most itt ez a kalács. Vásárolta, lopta, kapta, találta. A melengető, barátságos kalácslény. A "barátod akarok lenni"-kalács. Mária-Erik így nevezte el. Elnevezte? Önkéntelenül feltolult e név elméjében. Agyában. Dacára annak, hogy az hosszú ideje nem jutott tápanyaghoz.
  Mária félénk, pislogott. Megijedt. Az "ugye nem pusztítasz el?" belengte a teljes szobát! No de persze az "Éhes vagyok" is. Ennek bátyja (öccse?), az "Éhes vagyok" nem kevésbé. Azután az "(Éhes vagyok...)". Lengedeztek, egymásba kapaszkodtak. Verekedtek, vívtak. _Megegye! -Nem eszi meg! -De igen. (Minő magabiztosság!) De Erikre figyeljünk. Szembebámult Máriával. Tulajdonképpen miért eheti meg? Megesett rajta a szíve vagy racionálisan végiggondolt mindent. Nékik is vannak jogaik. Ők azért készülnek, születnek, keletkeznek vajon, hogy bezabáljuk őket. A halál asz életük, már a létreköttüknek is a célja? Számára ez nem tűnt ésszerűnek. Nem fogyasztotta el Máriát. Talán nem simogatta meg, nem mosolygott vissza rá... mindenesetre berakta a szekrénybe. Igen, kopogott a szeme az éhségtől, a gyomra is hevesen tiltakozott eme kegyelemgyakorlás ellen. Belei, tüdeje, szíve. De nem és nem. És nem. Mert a becsületessége erősebb.
  Mária a szekrényben maradt Erik halála után is. Megkeményedett, el- és kiszáradt. Összeaszott. Megrágták az egerek, patkányok. Végül valaki rátalált.
  "Ki a fene tette a kalácsot ide? És miért? Valaki elől rejtegette? Aztán megfeledkezett róla?" "Miért nyúl hozzá valaki más ételéhez?" "Ámbár lehet, hogy volt rá oka, de tényleg." Kidobta a kalácsot a szemétbe. Már mindenképp ehetetlen volt.
  Elszállították. A szeméttelepen elrohadt, szétesett, elporladt. Morzsáit elhordták a hangyák és a verebek, ezek kezükben, azok begyükben.

  De végül lett értelme életben hagyni. Megírta a Biblia folytatását, felfedezte az atomot, kivégezte Sztálint. Mária okos ember.

  Erik pedig ilyen volt. Szülőanyja a föld, atyja az ég. Nagyszülei az állatok. Testvérei? A többi ember. S gyermekei a tárgyak. Anyját megbecsülte, mindig megcsókolta a földet. Apját úgyszintén. Tisztelettel tekintett föl a felhőkre. Nagyszüleiről gondoskodott. Hisz rendszeresen vett és vitt a kóbor és gazdátlan vagy épp menhelyi kutyáknak, macskáknak, papagájoknak, széncinrgéknek ételt-nem Máriát, helyette ételt. A tárgyakat sem bántja, soha. Kopog a szekrényajtón  mielőtt kinyitja. Nem vágja földhöz a kulcsot, ha elsőre nem nyitja ki neki és előtte a kaput.  Gondosan megfürdeti ruháit. No és a táplálkozása?

Pali és a halál




Azzal kezdődik el, hogy Pali agyoncsapja a halált. Bizony, azt. Ott a disznóólaknál. Nem szándékosan. Nem is tudta, hogy a halál épp ott jár. Nem védem hősömet: csakugyan nem tudta, hogy ott van, honnan tudhatta volna-hisz a halál nem közli, hol van éppen. Miért is tenné? Igaz?

Pali a másnapi disznóvágáshoz készülődött. Valami eszközért lement az ólakhoz, meg is találta, visszaindult, de véletlen túl erősen csapta az ajtót.

Az rendesen be is vágódott-és telibe találta a halált. Aki egy mukkot sem szólt, csak szétlapult és szétfolydogált. Valami tömény, fehér massza és kopott, gyémántkemény csontok-ez maradt belőle. Pali csak állt és bámulta. Tudta, mi történt, hogyne tudta volna. Azonban gyorsan napirendre tért a dolog fölött. "A masszát beissza majd a föld vagy felszárítja majd a nap, a csontokat megeszik majd a kutyák. Legalábbis a Fickó." "És ha nincs halál, hát nincs halál. Annyi baj legyen. Annál jobb." A masszát beitta a föld vagy felszárította a nap, a csontokat megették a kutyák, legalábbis a Fickó. Pali másnap nyugodt szívvel öli le a disznót.

Aztán meg is falatozza. És eltelik pár nap.

Akkor valami furát érez. A gyomrában. És egész testében. Mintha valami mocorogna benne, határozottan. És hall is valamit. Ugatás?... Kotkodácsolás... röfögés. Ez az! Röfögés!... Talán sejted már, miről van szó. Úgy van: a sertés, dacára annak, hogy fejbe lőtték, feltrancsírozták, árammal is agyonvágatták, megfalatozták, megemésztődött, él. Pali testében. Pali testében, lelkében. Vérében, zsigereiben. Persze, hisz Pali előzőleg agyoncsapta a halált. A disznó röfög, mintha kacagna is. Fura érzés Palinak, neki, a disznónak még inkább. Képzeld magad te is a helyükbe. Aztán egyéb is történik. Beköszönt a tél.

Pali tűzifát vág, begyújt. Megvásárolja, felaprítja, pincébe hordja, sorba rakja, elviszi, begyújt. És a hamuból friss rügyek, csodaszép levelek nőnek. Igen, elégett a fa-de hát, nincsen halál, érthető, hogy holtában is virágzik.

De említsük meg azt is, amikor Pali, isten se tudja, miért, lemegy a kert végibe. Kaparászást hall a föld alól, ásni kezd. Puszta kézzel, automatikusan, mint amikor az ember vízbe, fuldokló után nyúl. És előbújik hű kutyája! Egy csontváz mindössze és piszkos, mocskos, évekig volt a talajban, mint elültetett mag. Most kikelt, vidáman, annál is vidámabban ugrálja körbe Palit, ennyi, ilyen sok és ilyen hosszú esztendő múltán is felismeri jó gazdáját. És rezeg csontfarka, ahogy csóválja.

Pali, nem mintha nem örülne viszontlátott jó ebének és nem mintha nem szeretné a virágba borult fákat-elhatározza, hogy feltámasztja a halált.

Döntését a bensejében a sertés felröffenése dicséri. És a kacsa hápogása és a hal farkcsapkodása, őket is meglakmározta.

S vállalja, hogy evégett elmegy halálországba. Összeszedi, ami kell: olló, kalapács, véső, kés, sebtapasz, cérna, fűrész is. S nekiindul. Írhatnék erről szebben is, de így is épp elég. Inkább menjen és élessze, élessze újra, élessze vissza a halált. Megy, megy, mendegél. Hallja, ahogy a porig leégett házak ajtói nyit- és csukódnak, látja, ahogy a vonat által lefejezett öngyilkos levágott feje kétségbeesetten forgatja szemét, hörög, míg eközben teste karjaival kapkod, keresi a fejet bizonyára. Halálországba át kell mennie halálúton. Hatalmas autószörnyek, talán sofőrözi őket valaki, talán nem, elgázolják, jobb karja leválik, állkapcsa eltörik, bal szeme kifolyik, koponyája bezúzódik. Vérzik és fáj és é, lévén, hogy nincs, nincs halál. Halálországba át kell mászni halálfalon. Kapaszkodik fel, fel... és fel... ,... a falban ára, oldalán kígyó, körülötte le-lecsapó vadmadarak. Minden ráz, mar, csíp, tép. De felér, idefenn-odafenn hegyes, éles vasrudak meredeznek fel, le, jobbra, balra, átlósan. És ez az oldalába, az a hátába szúr. Talán nem célzottan, de beletalál. Pali sietve leugrik a fal túloldalán.

Halálországba át kell úszni haláltavat. De mivel csak egy karja van, a jobbat elveszté azon a halálúton, képtelen úszni, elmerül, beléfúl. Holttestét kihúzzák, ő megköszöni s máris továbbsiet. Több akadály: nincs. Íme, halálország. Nyílnak a virágok, ég a tűz, csobognak a patakok. Még halálországban is, nincs halál. Piros és fehér rózsák és tulipánok. Mily ingerlően illatoznak! A tűz apró lángocskáival idilli látványt nyújt. Szinte vonz, igéz, hogy nyúljunk bele. A vízcsobogás pedig fület gyönyörködtető. A halál teteme itt hever. Épp mint Pali elképzelte. Milyen? Hullább már aligha lehetne. Abszolút halál. Mintha már nem is akarna-kívánna-óhajtana-kérne, követelne semmit.

Most Pali fúr-farag, kalapál és vés, varr, ragaszt. Ám a halott halott, a halál halál marad. Hiába adja rá fel a köpenyt is. Amikor rávágta az ólajtót a halálra, s az kimúlt, köpenyét, pirosszegélyű köpönyeg Pali felhajította az ottani szemétkupacra, bele is ásta, ne lássa senki. Aztán előásta, ki is tisztította és elhozta, ez is hasznos lehet.

Megtörli homlokát. Mi legyen? Elkészíti az Örökéltetőt. A halálhullából. Miért ne? Fúr-farag, vés és ragaszt, varr, kalapál... A halál köpenyéből gyárt neki is köpenyt. Az Örökéltető örökéltet azóta is. Pali pedig szépen hazatért.

Ők




1.

A fiú lassan, de lépkedett. Már elhagyá rég a lakásajtót, a lépcsőházat is. Újhold volt, a tompa fényességben ragyogott a kosz a talpán. Mint a kíváncsiság a szemében, épp úgy. Egy fura szerzetet követett. Egy áttetsző testű, apró, manószerű, de angyalszárnyú és angyalarcú, tündériesen lebegő-libegő, kéklő aranyruhás, szürke ezüstsapkás, lepkemód szálldosó valamit. Valakit. Ez a lény előzőleg bepillantott a szoba ablakán, ahol a fiú el volt szállásolva. És a fiúnak feltűnt a sápadt arc, a verőfényes szem. Nem tudni, miért, de ment utána. Elhagyták a kicsi, csöndes utcát, felhőkarcolók közé értek. A különös figura fel- vagy leszállt egy hatalmas fémkonténerre. A fiú (tisztes) távolból figyelte. De nem vette le róla szemét. Kérlelhetetlen magabiztossággal és bizonyossággal. A különc teremtmény odaszállt hozzá és azt mondta:

-Tudtam, hogy jönni fogsz.

És folytatta.

-Igen, bepillantottam a szoba ablakán. Neked feltűnt a sápadt arcom és a verőfényes szemem.

A fiú leült. A földre, lábait felhúzta, átkarolta térdeit. Fejét lehajtotta, de tüstént utána ránézett arra, aki megszólította. Nem szólt. Helyette a tündér(?)

-Nem hiszel bennem. Tulajdonképpen senki sem hisz, de mégis sokan... követnek.

A fiú nem szólt.

-Van, aki boszorkánynak tart. Legyen. Talán az vagyok. Az is. Van, aki angyalnak.

Elmosolyodott, legalábbis úgy látszott.

-Te vagy Olivér.

Közben fenn az égen hunyorgott pár csillagocska, valaki elhaladt az utca másik oldalán: tovakopogott a cipője, de ő folytatta:

-Nos, nem véletlen kukkantottam be szobádba. Illetve, ahol éppen voltál. No de hát mindegy-igaz-e?

-Te tudod a bölcsességet. A bölcsességeket.

A szárnyas lény mondta. A fiú továbbra is némán és csendben és szótlan ücsörgött, markolta térdét. Ám olykor fel-felnézett és a pillangószerű tündérkét figyelte. Ha az volt.

Aztán visszahajolt és újból átölelte lábszárait.

-Hadd meséljek neked valamit. Amikor még az ősatomba zárva éltem...-és elmesélte, amit akart.-Fiatal voltam, pedig időtlen vagyok.

-Van egy füzeted. Beleírtad a vant és a nincset. Senkinek sem mutattad. De a nővéred látta. Az egyik. Persze nem érti.

Mindenesetre ügyesen megfejtetted.

Okos fiú vagy, Olivér. Senki sem látja? Én azt mondom neked: a világ meg fog ismerni és be fog fogadni. A vant és a nincset. És a Nagyot. Azt is leírtad. Ugye?

No jó, ne szólj, elárulom: amit oda beleírtál, mind kisugárzik az űrbe, fénynél sebesebben, a végtelen téridőben.

Mi van a kezedben?

Olivér görcsösen szorongatta: egy fecskét ábrázoló, rézből vagy miből készült tárgyacska, kiterjesztett szárnyú fecskét ábrázol. Narancssárga.

-Tudtad, hogy ez is, ő is, bár csak egy élettelen fémdarab, befogadta a Nagyot, amit leírtál? Pedig így van!

Olivér végigsimította a rézfecskét. Hanem az csupán egykedvűen hagyta magát.

2.

Fénynél sebesebben száguldott egy fiatal lány is, fel a lépcsőn és be a rendőrkapitányság ajtaján. Hosszú, ébenfa haj, barna, értelmes szem, kerek arc, éppen mint Olivér. A portát nem is látta, de az ott ülő emberke felállt, eléje lépett és megállította finom, udvarias "Segíthetek?" kérdésével. A lány remegett. Mint a tenger felszíne viharkor. Mint a család macskájával szembenéző egérke.

-Kérem... nagyon nagy baj van, a testvérem eltűnt... Az öcsém...

És elhadarta, hogy 15 esztendős fiú, mentálisan nagyon beteg, autista, szorong, érzékeny.

-Sokféle gyógyszert szed... csak tegnapelőtt érkeztünk a városba, látogatóba... és nem tudom, hová, de elment a lakásból, kérem, keressék meg, nagyon beteg, retteg az idegen helyektől... nem ismer itt senkit-nagyon kétségbe volt esve, kezeit tördelte, sírt. De megnyugtatták, bátorították, megvigasztalták. Ő a könnyeivel küszködve elárulta azt is: az öccse segítséget nem fog kérni, idegenekkel nem áll szóba, csak velük, a testvéreivel beszél. Ők viselik gondját kiskorától fogva. Ige, a szülők korán elhaláloztak. S ők, jó testvérekhez illően-méltóan példamutatóan gondozzák. Élelmezik, ruházzák, taníttatják. A róla való gondoskodást teljesen természetesnek veszik. Sohasem adnák intézetbe, ezt meg is ígérték neki.
Nemrégiben például vásároltak neki: gyönyörű, hófehér kabátot. Bár még távoli a tél.