Mindent a maga idejében

Mindent a maga idejében


  Gyuszi lassan ballagott hazafelé. Keresztül az úton. Az utcára az ágait kilógató diófa alatt. A piroskapus állatorvosi rendelő előtt. Közben jóleső telítettséget érzett a gyomrában. A magyarázat egy jól megtermett görögdinnye. Gyuszi alig pár perce fogyasztotta el, jó étvággyal, jóízűen. Ő, egyedül, együltében. Maga sem hitte volna volna, hogy belefér. Belefért. Utána egy pohár sör is.

  Elhaladt a négyablakos, kopottzöld ház előtt. Közelgett haza. Arra gondolt: tulajdonképpen nem is a dinnye a kellemes. Hanem? A megérdemeltsége. Bizony, az elmúlt időben keményen teljkesítette feladatait. Kitartóan, makacsul. Lepucolta az összes ablakot, kitisztította a kéményt. Pedig nem is volt kéményseprő. Buszsofőr volt-mindig fokozott gondossággal kormányzott. Most megjutalmazta magát ezzel a dinnyével. Megtehette-valóban kitartó és fáradhatatlan volt. Ne vádoljuk. Ennyit megérdemelt.
  Elért a liget széléig. Itt átment az úton-épp zöldet mutatott a lámpa.
  És otthon volt. Be akart nyitni a kapun, a kulcs után kotorászott a zsebében, amikor-megszólalt mögötte a szomszédasszony.

  -Jó napot, Gyuszi.
  Nem kiáltott, de mégis olyan harsányon szólt, hogy Gyuszi kicsit összerezzent. Hátrafordult.
  A szomszédasszony volt, csakugyan-sovány, negyvenes asszony, fekete hajtincsekkel, villogó fogakkal. Rózsaszín kalapot viselt, ami valamilyen mesebeli figurához tette hasonlatossá.
  -De jó, hogy találkoztunk, Gyuszi.
  Elmondta: ma egész délután sógornőjénél volt, segített neki dinnyét szüretelni. Cserébe kapott egy szép és érett görögdinnyét, de ő nem tudja megenni, éppen reggel evett meg egyet, ezek után most nagyon nem kívánja.
  Így hát jó szívvel odaajándékozza Gyuszinak. Tudja, hogy Gyuszi milyen gondos-dolgos ember, megérdemli. És feléje nyújtotta egy csíkos, tarka szatyorban. Igazán csinos, szép szatyor volt.

  Gyuszi-mit tett volna-átvette, köszönetképpen motyogott valamit és pár perc múlva a szobájában üldögélt, szembenézve a dinnyével.

  Kissé. sőt nagyon megbánta ezt a mai dinnyeevést. Az egyébként megérdemelten belakmározott dinnye egyszeriben mázsás kőként kezdte nyomni a gyomrát. Mert hisz ezt, a másodikat nem tudja leerőltetni a torkán. Egy dinnye egy napra éppen elég. Ha ugyan nem sok! Jó szívvel adták. És szemrevaló dinnye. Bizonyára mézédes. Amikor idáig ért a gondolkodásban, enyhén megborzongott. Mézédes, igen-de ha csak egyetlen falatot is ennie kellene belőle-kóstolásképpen-, elfogja a hányinger. Tele a hasa. Tele ő maga. Ráadásul épp dinnyével. Hogyhogy nem gondolt erre korábban?!
  No persze, eltehetni holnapra. De ily sok dinnye ilyen rövid idő alatt-ártalmas. De nem is tehette volna el, nem volt hűtőszekrénye. És így megromlik.
  Ha tudta volna, hogy a szomszéd dinnyeadományozós kedvében lesz-nem adott volna majdnem három százast azért a dinnyéért. Tessék, ingyen is dinnyézhetett volna. Megharagudott magára.
  Kérje meg, talán épp a szomszédasszonyt, hogy tegye hűtőbe holnapig?
  Fogta a dinnyét, benne a szép, színes szatyorban és átvitte a szomszédba. Azonban nem ahhoz vitte, akitől kapta. A másik szomszédba ment. Csöngetésére hat-hét esztendős lányka nyitott ajtót.
  -Szia... ööö... van egy fölösleges dinnyém és arra gondoltam, szívesen... örülnétek neki.

  Tudta, hogy most már késő.
  A kislány rámeresztette lombzöld szemeit, csodálkozott-de végül átvette a dinnyét. A szatyor mintha elégedetten megcsörrent volna, amikor a gyerek megfogta.