csp01 blogja

Barátság
csp01•  2018. július 21. 10:39

Egy kalács és Mária

Egy kalács és Mária

Ült és nézte a kalácsot. Milyen kalács volt? Hosszú és vastag és magas és széles. Meleg is, az épp most sütöttség érződik, látszódik, tapintódik. Kellemesen langyos, főleg az olyan decemberi, szélkeltető, zúzmarás, kezet-lábat dermesztő időben. Ült és figyelte.
  Olyan volt a kalács mint egy baráti kéz. Csonkolt? Lemetszett? Nem. Nem feltétlenül. Odaképzelhető hozzá a barát. Itt a törzse, itt a feje, lábai kinyújtva, egészen és teljesen előre. Olyan a kalács mint egy szivacs! Magába szívta a meleget, a gyengédséget, erőt, hatalmat, bátorságot és csak az alkalomra vár, hogy kisugározza. Erik is érezte ezt- határozottan. Nevetett hiszen rá a kalács, kacsintott is, öszekuporodott, no nem mint riadt sünike, inkább mint simigatás előtt álló tacskókutya.  Egye meg?
  Mi is történt pár órával ennek előtte? Erik arra ébredt, hogy éhes. Ami, aki éhes, annak ennie kell. Törvényszerű. Kényszer. Elővette tegnapról-vagy még korábbról-maradt két zsemléjét és megette. Igen. Belakmározta. Fölfalta. Most pedig emiatt bűntudat gyötörte. Úgy égette lelkét, mintha már el is kárhozott volna. Miatta. Miattuk. Két régi elfonnyadt-kiszáradt zsemle. Kőkemények mint a gyémánt. Mint két árva lepke. Mint két szomorú gyermekfej. Ártatlan és ártalmatlan zsemleszemélyek.Könyörögtek az életükért, bizonyára, ám ő beterelte őket a szájába, mint holmi SS-őr a gázkamrába az embereket. Igenis, a gázkamrába. És most itt ez a kalács. Vásárolta, lopta, kapta, találta. A melengető, barátságos kalácslény. A "barátod akarok lenni"-kalács. Mária-Erik így nevezte el. Elnevezte? Önkéntelenül feltolult e név elméjében. Agyában. Dacára annak, hogy az hosszú ideje nem jutott tápanyaghoz.
  Mária félénk, pislogott. Megijedt. Az "ugye nem pusztítasz el?" belengte a teljes szobát! No de persze az "Éhes vagyok" is. Ennek bátyja (öccse?), az "Éhes vagyok" nem kevésbé. Azután az "(Éhes vagyok...)". Lengedeztek, egymásba kapaszkodtak. Verekedtek, vívtak. _Megegye! -Nem eszi meg! -De igen. (Minő magabiztosság!) De Erikre figyeljünk. Szembebámult Máriával. Tulajdonképpen miért eheti meg? Megesett rajta a szíve vagy racionálisan végiggondolt mindent. Nékik is vannak jogaik. Ők azért készülnek, születnek, keletkeznek vajon, hogy bezabáljuk őket. A halál asz életük, már a létreköttüknek is a célja? Számára ez nem tűnt ésszerűnek. Nem fogyasztotta el Máriát. Talán nem simogatta meg, nem mosolygott vissza rá... mindenesetre berakta a szekrénybe. Igen, kopogott a szeme az éhségtől, a gyomra is hevesen tiltakozott eme kegyelemgyakorlás ellen. Belei, tüdeje, szíve. De nem és nem. És nem. Mert a becsületessége erősebb.
  Mária a szekrényben maradt Erik halála után is. Megkeményedett, el- és kiszáradt. Összeaszott. Megrágták az egerek, patkányok. Végül valaki rátalált.
  "Ki a fene tette a kalácsot ide? És miért? Valaki elől rejtegette? Aztán megfeledkezett róla?" "Miért nyúl hozzá valaki más ételéhez?" "Ámbár lehet, hogy volt rá oka, de tényleg." Kidobta a kalácsot a szemétbe. Már mindenképp ehetetlen volt.
  Elszállították. A szeméttelepen elrohadt, szétesett, elporladt. Morzsáit elhordták a hangyák és a verebek, ezek kezükben, azok begyükben.

  De végül lett értelme életben hagyni. Megírta a Biblia folytatását, felfedezte az atomot, kivégezte Sztálint. Mária okos ember.

  Erik pedig ilyen volt. Szülőanyja a föld, atyja az ég. Nagyszülei az állatok. Testvérei? A többi ember. S gyermekei a tárgyak. Anyját megbecsülte, mindig megcsókolta a földet. Apját úgyszintén. Tisztelettel tekintett föl a felhőkre. Nagyszüleiről gondoskodott. Hisz rendszeresen vett és vitt a kóbor és gazdátlan vagy épp menhelyi kutyáknak, macskáknak, papagájoknak, széncinrgéknek ételt-nem Máriát, helyette ételt. A tárgyakat sem bántja, soha. Kopog a szekrényajtón  mielőtt kinyitja. Nem vágja földhöz a kulcsot, ha elsőre nem nyitja ki neki és előtte a kaput.  Gondosan megfürdeti ruháit. No és a táplálkozása?

csp01•  2018. július 8. 12:08

Nem vagyok egyedül!

Nem vagyok egyedül!

1. Van barátom.
És kiáltom,
hogy... vigyázzon.
Nem hiábom.

Ő barátom.

2. Van barátja.
És vigyázza,
szól-e rája
ír-tollára.

És megáldja.

3. "Énbarátom
mindig látom
át homályon.
Mint az álom.

Mert barátom."

4. "Mért barátom?
Úgy találjuk:
Őt megállom
jól egymáson!"

Vagy csak vágyom?"

5. "Azt kívánom,
rajta álljon
a világon!
(Engem lásson?...)

Hát barátom..."

6. "...megbocsátva.
Néki fáj a
rúgni-lába.
Ő hibája."

"Hisz barátja!"

7. "Mind a ketten:
az itt-éltben.
Mindig, éppen.
Nincs miért nem!"

"Köszönj szépen."

8. "Járunk erdőt.
Égig érőt.
Mint az ernyőt
visszük ént, őt."

"Lámpaégőt!"

9. "Földet esszük.
Minden helyütt.
..."

10. "Fekszünk ólban,
úgy is jól van.
.."

11. "Fúj a szélbe,
szállok légbe.
..."

12. "Nézek völgybe.
Mászik ő le.
..."

13. "Kéz a kézbe
jöjj a térre.
Napsütés-e?
Nép elébe!"

"Lássa végre."

14. "S engem ő ma
felrak trónra,
azt se mondja:
Menj pokolba."

"Mert hisz ott a..."

15. "Nincsen pénze.
Vaj' mi végre?
Mégse kérne.
És így én se."

"Meg van értve!"

16. "Jő a kórja?
Én ápolja.
Éppen-itt, az
itthonomba."

"Mert ez dolga."

17. "Hegyre mászva
én utána,
hegybe ásva?
Én kirázza.

Megbarátom."

18. "Véred árad,
úsz' el várad,
s persze támad
bárki Más-had?
Hogy csatázzad,
kéz- meg lábad
már kifáradt?"

"Ám barátad."

19. "Antivágyad
mégse bágyad.
Rabszolgáljad,
szabja árad.
Elkiáltsad
az imádat
..."

20. Trónon állva
(a barát ha
feltett rája!)
Én ukásza:"

("Halljuk, hátha...")

21. "Én királylok.
Törvény ádott.
Íme vagytok
mind barátok."

"Ez lesz átok?"


csp01•  2018. június 25. 09:17

Telelkünknek

Telelkünknek

Két lélek áll egymás mellett,
nézd!
Beteljesült ősi kellett.
Kész!
Testek által, testek helyett
is.
Tartsd kezed hát, nékik helyet
nyiss!

Köztük sűrű semmitlen lég
száll.
Valaki most: "éppen elég"-
szól.
(Unokáknak lesz örökség,
új.)
Üdén mosoly'g akár a jég
Fújj!

Eszünk dobbant egyközösen,
szép-
mint a régi Örök Ősben
épp!
Ne kérd okát, én sem, ő sem.
Gyer'
lelkek közé sietősen
el!

Sok lélek áll rajt' egymáson?
Mind!
Melegem van és oly fázom
kint.
Ám lélekben örök nyáron,
rég,
lélekbenső langyos árnyon
ég.

Kezet adunk-kezet kapunk
lám.
Nem csukjuk be többé arcunk
már.
S testünk nem lesz ósdi, megunt,
biz'
Vérünkben is lélekvagyunk,
bízz!

Egy lélek van-vagyunk közös,
nem?
Hiába nincs ugyanaz ős
sem!
Mindenkinek lelki ötös
jár,
habár én kék, te zöld. Vörös?
Jer.

Nem gyűlöljük Senkinket sem,
m'ért?
Mindannyiuk-bár lelket nem
kért:
"Benn nyüzsögnek a fejemben.
Itt."
"Ki ő, aki ide engem
hozott?"

Ölelés és puszink nincsen.
Kell?
Csak ne öltözz ördögien
fel.
Zsemlét, tudást ádok ingyen,
fogd,
nem lesz rajta kezeinken
folt.

Tisztogatjuk az összes koszt
meg.
Töltögetünk minden kozmoszt
meg!
Csókjuk a jót, csókjuk a rosszt
meg,
önegymástól öröm sem foszt
meg.

Állunk mint nyáj, várva-várva-
mit?
Olvad a nincs, pusztul már ma-
itt.
Kéz a kézben indulásra
fel,
ki-ki saját mennyországba
el.

Mennyei vagy pokollélek
nincs,
hisz mindenki téged éllek-
kincs.
Röpül is hát dicső ének
így.
Gyere-lelkek istenének.
Higgy.

csp01•  2018. június 8. 10:31

Ülünk itt

Ülünk itt

(Kerekesszékes fiú a koncerten)

Ülünk itt.
Örülj- s hallgatunk és...
tovább is megyünk hát,
mind.

(Viktornak)

csp01•  2018. május 14. 12:01

Akkor és most

Nézték a Holdat. Ezt a fényes, de halovány, szürkésfehér korongot az égen. Mindhárman. Domin azokkal a szép göndör fürtjeivel. Sklav az enyhén rózsaszín bőrével, nyurga végtagjaival és persze Ikszi. Alig 12 esztendős gyerekek voltak. Tátott szájjal ámultak-bámultak. Ültek az ól mögött, a kukoricás határában., a magasra nőtt fű jól eltakarta őket. És nézték a holdat. Az figyelmesen tekintett le rájuk. Telihold volt, lehet. Csöppet sem gőgösen, megvetőn. És olyan volt mint egy emberi arc. Ez a tekintet nagy hatással volt Sklavra.
-Úgy néz mint te-súgta Dominnak.
-Hogyan?
-Hát... mint akinél nincs korbács.
(Gondolkodott, pontos-e ez a megfogalmazás.)
-Nálam van korbács. Csak nem használom. Nem kell.
Félbeszakította őket Ikszi.
-Tényleg arca van.
-Ott a két szeme, az orra... és a szája is, vékony, de látszik.
Sklav hozzáképzelte ehhez a fejholdhoz a testet. Egy hatalmas emberalak, amint áll a földön. Lábai talán épp a szemközti erdőből emelkednek ki. S korbács nincs nála, csakugyan. 
-Vajon mit akarhat?
Ikszi kérdezte és komolyan.
-Azt, hogy menjünk oda-felelte Domin.
Azok csodálkozva bámultak rá.
-Egyszer el fogunk oda jutni.
Egy pillanatig csöndben ültek.
-Én nem akarom-mondta Sklav-Jussatok el ti.
- Azt, hogy odamegyünk, úgy értettem, hogy mi mind. Te is. 
-Ne...
Elképzelte, ahogy viszi gazdái után a sok cókmókot. Tisztogatja előttük az utat. Pakol(ászik) és takarít és ajtónyit és ajtócsuk. Mivel rabszolgafiú volt, Domin és családja szolgálatában. (De születésétől fogva, miképp legeslegkorábbi ősszülei is). Mi másra is gondolhatott volna.
Azonban még mielőtt bárki rákérdezne (lehet ilyen szerző és olvasó közt): nem, nem a piros szeme miatt volt rabszolga. Az legyen egy másik országban. Helyette a széles vállaiból következett ez. A közfelfogás szerint akinek erős, izmos a válla, az az ezzel összefüggő értelmi képességei miatt alávethető és alávetendő és alávetett.
-Ne...
De azt nem mondta, hogy ő nem megy. A holdra. Ha a tulajdonos így dönt, megy. Tulajdonképpen ezt a Ne..-t is visszaszívta volna. De rabszolgaként aligha tehette.
Domin nem gerjedt haragra.
-Nem mi fogunk odamenni, hanem leszármazottaink. Az sokára lesz-Gondolkodott, hozzátegye-e, hozzátette:
-Akkor már nem lesznek rabszolgák-nem ünnepélyes, teljesen mindennapi hangon. Bejelentette. Közölte.
-Honnan tudod?-Ikszi szólt.
Sklav annyira megdöbbent, hogy szólni, ha akart, ha mert, sem tudott volna.
Domin magas sötét hajú és ugyanolyan szemű, lobogó tekintetű és éleseszű volt. Ahogy a holdfény beragyogja: mint valami kísértet, éppen előlépve az Időből, elmúlt és elkövetkező korokból. Legalábbis Sklav számára. Vagy mint egy, a Szótlan Hőst ábrázoló festmény. De mégis megszólalt.
-Nem lesznek rabszolgák. Mindenkinek lesz korbácsa. Ott nála mindig. De nem csapkodja vele, a lovat se. Tudni fogják az állatok nyelvét is.Mindenki beszél, mindeni ért.
-A hangyák is?-vágott közbe Ikszi.
Domin ránézett. Villogott a szeme vagy csak a holdi fény visszatükröződött benne.
-igen, ők is. Nem lesznek rabszolgák, mindenki tudni fogja, hogy ő nem az, hogy ő sem az. És nem lesz főzés. Nem adjuk és nem vesszük a kukoricát. Se a sört.
Sklav arra gondolva, magától terem, készül minden, megtudakolta:
-Mindenki zabálja a palacsintát?
Domin elgondolkodott. 
-Nem, nem lesz palacsinta. Már nem kell zabálni, semmit.

-Akkor nem kell sütni!-kiáltott fel Sklav. 
-Nem kell-Domin rá is ránézett.
E pillanatban az egykedvű, bámész holdkorong ott, felettük, velük szemben rájuk vigyorgott. 
Játsszuk el.
Azok ketten tüstént bólintottak Ikszi javaslatára. És ugrottak mind, összehordtak, odahordtak ládát, dobozt, kavicsot, egyebeket-megépítették a Holdat, az odaszálló járművet, akár a Földet is. És belekezdtek ők, hárman, Domin, Sklav, Ikszi, az első három Holdra-lépő. Odaszáguld velük a hajó az Apolló-0, annak rendje és módja szerint, le is dobja őket a szürke, poros holdi tengerbe. Kiúsznak. 
És élvezik a játékot, kitűzik zászlajukat, vizsgálódnak, építkeznek, birtokba veszik az égitestet... ezt a füves térséget itt, a kukoricás szélén, de ez most, tudjuk, égi kísérőnket képviselte. Bejárták, lassú léptekkel, hiszen nehezen mozog ott az ember... És engedtessék meg nekik némi huncutkodás. Nevetve-röhögve szórják egymásra a port, a holdi port és füvet-a holdfüvet. Szélsebes ujjaikkal tépdesték. De természetesen tisztában voltak a helyzet és a pillanat történelmiségével és nagyszerűségével.
Egy láda szimbolizálta az Apolló-0 leszállóegységét. Szklav felállt rá és a megfelelő pillanatban, miután a szerkezet megállapodott a holdfelszínen, lelépett róla, kilépett belőle. Nem várt, élvezve az esemény fenségességét. Sietett, gyorsan, mielőbb. És ezt mondta közben: íme az első, kövesse és követi mindenki. Nem Domin adta a szájába, saját szavai voltak. Utólag maga sem értette, honnan jutott eszébe. De tetszett Ikszinek is. Aztán leültek az ezüstösen csillogó holdi porba vagyis hát a fűcsomók közé.
Érdekes, hogy űrruhájuk nem volt és nem is kellett. Lélegezték a nemlétező holdi atmoszférát. Körülöttük, igen, a meghódított világ. Lásd, lássátok: az építmények, a hidek, a padok. Csak menjünk oda és költözzünk be, mi, dominok, szklavok és ikszik, lehetőleg most.

Domin, Sklav-a nevek jelentése: úr, rabszolga
Ikszi-a név az X-ből ered, X: vagyis valaki, meghatározatlan, maga a személytelenség.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom