Lenni kell

csp01•  2018. szeptember 3. 13:48

Lenni kell
  A kerékpáros fiatal fiú felbukkant az utca egyik végén. A Kővágó utcáról van szó, P. városban. Elárulom, a hitelesség kedvéért. Feltűnt és lassan gurigázott ezzel a lángvörös biciklijével.  Minden kapunál megállt és a postaládába dobott egy szórólapot. Minden kapu oldalában ott lapul, tátog egy kicsiny, egyszerű láda ilyesféle célokra. S a kisportolt, kissé vékony, csontos, szőke ám fekete szemű fiatalember szórólapok terjesztésével szerezte a api betevőt.
  Az ötödik vagy hatodik vagy nyolcadik háznál is megállott. Itt is kiemelte, kihúzta, kirántotta a soron következő szórólapot egykedvűen bámuló táskájából. Csomó egyforma lapocska benn, mint... halak a konzervdobozban. Fürgén, egy kézzel kirántott egyet-bár nem volt elmaradva a munkával, sietett-és a szórólap félig már a postaládában volt, a barna, kopott és nyikorgó postaládikában, amikor a fiú szemébe ötlött a kiírás. Valami papírszelet a postaládika felső részén! Rajta világoskék tintával: Reklámanyagot nem kérünk!!! Bizony ám. Három felkiáltójellel!! Alighanem már többször volt az ottaniaknak szerencséjük reklámanyagot kapni, holott szívesen lemondtak volna róla. Így aztán nyomatékosan kiírták: NE!!!
  Talán épp ő hozott nekik korábban. Lehet. Több alkalommal járt erre. De még sosem látta ezt, három? egy árva, magányos felkiáltójelet sem. Most itt van. Szembenéz, utasít, rákiált. Reklámanyagot nem kérnek!!!
  Ez? Reklámanyag? Július -étől 15-éig tekintettel a nagy melegre minden jégkrém és minden fagylalt féláras. Július 15-éig vagy a készlet erejéig. Íme, lássuk: ez ennyi, az annyi. Hát ez reklámanyag. A javából. Tudta ő is. Bedobja? Megtalálják, felháborodottan elégetik. Maga előtt látta. Amit ő, ez a talpig becsületes fiú ugyancsak bánt volna. És soha nem bocsátotta volna meg magának. Hisz, ugye, itt, kezében, lát- és tapintható a szórólap. Vagy agyszerűen csak egy papírocska. Hirdeti, kínálja, amit kell. Tűzbe vetést érdemel. Halált, kínhalált? Mert az ilyesmi kegyetlenül fáj nekik is!
  Ezt nem lehet. Nem dobta be. Továbbkerékpározott. A többi postaládába behajított egy-egy lapot.
  De nem ezt, ezt nem-ezt előtte, öntudatlan, a zsebébe tette. Összehajtva-de az nem fájdalmas, csöppet se! Főleg nem az elégetéshez képest.

  Történt, hogy valaki mindent látott. Azt, hogy ő abba a postaládába nem dob. Semmit. Helyette szebre teszi a bedobandót. Igen, látta egy kolléga, aki aztán szóvá is tette a főnök előtt.
  -Miért nem dobtad be azt a lapot? Mindenhová egyet? Nem mondtam?
  A fiú hebegett-habogott.
  -Már volt benne...
  Gyönge hazugság, de más nem jött ki, nem fért ki a torkán.
  -Hogyhogy? Beleláttál?
  -Nem.
  -Hát akkor?
  Persze, ő megmondta: ki volt írva és ki van írva, hogy... tudjuk, de:
  -Az, hogy minden egyes postaládába azt jelenti, hogy minden egyes postaládába. Nálad nem?

  Itt lépjünk kissé visszább az időben. Odahaza a fiú elővette a Be Nem Dobott szórólapot. Forgatta, nézegette. Elolvasta. A lényegre térve: rárajzolta egy festmény vázlatát, vázlatait. Színes ceruzákkal. Látta, hogy jó. Tüstént, azon nyomban vászonra felvitte. És csakugyan jó volt.
  Még pár vázlat ráfért a szórólapra.

  S mi lett a főnökkel folytatott dialógus vége? Ne foglalkozzunk vele. Még pár vázlat ráfért a szórólapra.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Mikijozsa2018. szeptember 3. 17:16

nagyon jó karcolat, mint egy konzerv ha kibontod alaposan adja az irodalmi élményt grATULA